A Közép- Dunántúl egy alig 3000 fős, csendes kis községében felnőve szinte egyáltalán nem hallottam úgy a zsidókról, mint magáról az antiszemitizmusról sem. A környéken az emberek igyekeztek békében élni egymás mellett vallási felekezet, bőrszín vagy politikai nézettől függetlenül. Pár éve azonban, miután már elhagytam ezt a jobbára nyugodt közeget, az apám – akit jómagam inkább képzett, mint tanult embernek tartok – ki tudja, miért, úgy gondolta, hogy bennem jó beszélgetőtársra lelhet a politika terén. Gyakran utaztunk együtt vidékről vissza a fővárosba, és a két órás autóút alatt egyre többször fordult elő, hogy a rádióban elhangzó aktuális gazdasági problémák miatt a zsidókat tette felelőssé. Ezekből a beszélgetésekből persze rend szerint heves viták kerekedtek. Ő próbált arról meggyőzni, hogy minden rosszért egy bizonyos vallási felekezet a felelős, ám az elhatározása rend szerint kudarcba fulladt, hiszen kielégítő magyarázattal a „Miért?”-re, a „Honnan?”-ra és egyéb zavarba ejtő kérdésekre nem tudott szolgálni.

E mellett azt sem értettem, hogy az apám miért beszél ellenségesen a zsidókról, amikor felénk vagy egyáltalán nincsenek, vagy csak nem tudjunk róluk, hogy azok, mindenesetre így szinte kizárt, hogy bármilyen személyes negatív tapasztalata lett volna. Szintén nehezemre esett elhinni, hogy ő márpedig tudja bizonyos politikusokról (később már egész pártokról), hogy milyen vallásúak, és ezek az emberek az okai az egyre romló gazdasági helyzetnek. Persze lassan kiderült, hogy abban a közegben, amiben ő mozog, gyakori az effajta hozzáállás, ugyanakkor nem hiszem, hogy attól, hogy valaki antiszemita nézeteket hallgat, egyet is kell velük értenie, főleg nem még hangoztatni is őket más körökben.

Mivel az ilyen jellegű eszmefuttatásait sokszor kérésre sem rekesztette be, szépen lassan kihátráltam a közös utazásokból, azonban hiába sikerült így apámat elhallgattatni, egyre többször találtam szembe magam a témával. Mintha lassan minden csőből a gyűlölködés folyna, és egyre több szerepet kapna az ember vélt vagy valós vallása (továbbá etnikai hovatartozása, bőrszíne…) mint maga az egyén, ami a mai individualizálódott világban nekem meglehetősen paradoxnak tűnik.
Dolgozatom során ennek az ellenszenvnek az okait, gyökereit, történelmi előzményeit szeretném felkutatni, hogy – főleg magyar viszonylatban – honnan ered az antiszemitizmus, illetve, hogy egyáltalán miért van szüksége egy társadalomnak akár egy valós, akár egy kitalált ellenségre ahhoz, hogy magyarázatot találjon bármi nemű diszfunkcióra.
 
Az antiszemitizmus lélektana

Etnocentrizmus

Az emberi természet a kezdetektől fogva magában hordozza a valahová tartozás igényét. Ahhoz, hogy valaki saját magát meg tudja valamiképpen határozni, el kell tudni magát helyezni a világban, meg kell találni azokat, akikkel hasonló, akikkel közös az érdeklődési körük, közös érdekek fűzik össze, vagy valamilyen módon összhangban vannak. Ezekkel az emberekkel egy bizonyos csoportot alkothat, mely a mellett, hogy egyfajta védőhálóként szolgál, segít abban, hogy az egyén meg tudja élni a valahová tartozás érzését.
Már a természeti népek is kisebb közösséget alkotva, csoportokba rendeződve élték mindennapjaikat, melyek alapját általában a születés, a vérbeli leszármazás képezte. A csoport megalakulásával létrejön a „mi-tudat”, így szükségszerűen lesznek „mások”, akik nem részei a közösségnek, kívülállók, más csoport tagjai. A másik csoporttal szemben természetszerűen egyfajta bizalmatlanság fog kialakulni, mely remek táptalaja a gyanakvásnak, viselkedésük félreértésének, végül az ellenségeskedésnek, irtózásnak. Ez a jelenség vezet az etnocentrizmus kialakulásához, amikor is a saját csoport önmagát egyedülállónak, páratlannak ítéli meg (Csepeli, 1980).
A másik csoportról szintén kialakítanak magukban egy képet, mely az ismeretek hiányában többnyire előfeltevéseken alapszik, Csepeli György írása szerint pedig amennyiben ezen állításokat a csoport valós tényekként kezeli, és melléjük ellenszenv is szegül, az már egyfajta előítéletességet jelez. Az előfeltevések a csoport minden tagjára érvényesnek nyilvánítják, ha pedig valaki esetleg nem illene bele ebbe a képbe, az egyszerű kivétel szerepét tölti be, aki a mondás szerint arra hivatott, hogy a szabályt erősítse. Ezeknek az általánosításoknak persze igen egyszerűeknek, mondhatni primitíveknek kell lenniük, így a közösség, csoport minden tagja könnyedén meg tudja azokat érteni, és magáénak tudja érezni.
Allport szerint ez az előítéletesség többféleképpen is kifejezésre juthat:
–    Viselkedésben és kifejezésben is, vagyis az ellenszenves magatartástól egészen a másik csoport megsemmisítéséig terjedhet
–    Szóban: ennek remek példája a különböző csoportokról szóló viccek mesélése társaságban
–    Elkerülés: jellemző motívuma a struccpolitika, mellyel az egyén a saját előítéletes énét védi, ugyanakkor, ha a helyzet úgy hozza, nyílt megnyilvánulássá is átalakulhat
–    Testi erőszak: a másik csoport ellen indított hajszák, hadjáratok, szent helyeik megrongálása
–    Kiirtás: ehhez már a dehumanizáció eszközként szolgál, a csoportot „elembertelenítik”, tárgyakként tekintenek a tagokra, így később nem kell elszámolniuk saját lelkiismeretükkel (Csepeli, 1980).

Sztereotípiák – kisebbség és többség

A világban, a hatalmas idegen térben való tájékozódás könnyítésének érdekében az ember az általa tapasztalt dolgokat hajlamos egyfajta rendszerbe sorolni, a rengeteg vélt vagy tapasztalt tulajdonság kiegészíti egymást, ami által egy egész, kerek világkép keletkezik. Ennek a világnak a közepén a saját csoport áll, ami eredendően a jó és a nemes ügy képviselője, míg a világ többi része, a másik csoport, ami különbözik a sajáttól, csak rossz lehet, hiszen az entocentrikus gondolkodás csak egy, a saját csoport igazát és felsőbbrendűségét képes elfogadni. A besorolás alapját a kialakult sztereotípiák képezik, melyek egyszerűségükből adódóan nem tudnak hiteles képet festeni a világról, ugyanakkor pont ezen oknál fogva könnyen elfogadhatóak (Csepeli, 1980). Ez a besorolás nem enged meg semmiféle átmenetet. A csoport-hovatartozást általában a születés határozza meg, így az sorsszerű, nem lehet befolyásolni, ahogy a javak eloszlását sem. Amennyiben a magát természetszerűen felsőbbrendűnek vélő csoport a társadalom többségét képezi, nyilván létrejön egy kisebbség is, feltéve persze ha ők maguk is annak definiálják magukat. Nagy feszültség keletkezik viszont, ha a sorsszerű, születésen alapuló csoportok mellett választható kisebbségi csoportok is kialakulnak, így a rendszerben elfoglalt (esetleg hátrányos) társadalmi helyzetért többet nem a sors, hanem az egyén a felelős. A társadalmi viszonyok ez által átrendeződnek, a korábban előnyt élvező csoportok veszélyeztetve érezhetik pozíciójukat (Csepeli, 1980).
 
Az antiszemitizmus kialakulása

Ahogy az fentebb említésre került, az ember a saját csoportjától különböző, idegen, ismeretlen dolgokat vagy csoportokat hajlamos egyfajta gyanakvással szemlélni, mely negatív sztereotípiákat szül. Az ókortól kezdve Európában ezt az ismeretlent és érthetetlent a zsidó kisebbség képviselte. Jeruzsálem felemésztését követően a rossz földviszonyok miatt a zsidók inkább a szebb jövőt ígérő kereskedelmet választották megélhetésük forrásává, mely az akkoriban jellemző önellátó gazdálkodásnak szöges ellentéte volt, ugyanakkor a társadalomnak nyilván szüksége volt arra, hogy valakik ezt a gazdasági szerepet is betöltsék (Csepeli, 1980). További ellentétek róhatók a vallás számlájára is, hiszen a zsidó és a keresztény vallás (a zsidó vallásból átörökítve) egyaránt a szilárd egyistenhitre épül, ugyanis a sztereotípiák nem engednek átmenetet a csoportok közt. Így minél hasonlóbb vonásait tekintve két csoport, annál nagyobb ellenszenv fog kialakulni a másikkal szemben. Így egyrészt könnyen kiküszöbölhető az egyik csoportból a másikba történő átcsúszás, másrészt pedig a csoport védheti saját igazát és felsőbbrendűségét azzal, ha a másikat alábbvalóként, hitványként jeleníti meg saját képzeletében (Csepeli, 1980).
Az individuális gondolkodás hiányát jól tükrözi a kereszténység azon eleme, hogy a keresztre feszítésért az egész és mindenkori zsidó népet tette felelőssé. Noha kérdőre vonható jelentős szerepük a rómaiak mellett, a vallás ezen motívuma remek szolgálatot tesz annak érdekében, hogy elrejtsék a két hit közti hasonlóságot, és felhatalmazza a kereszténységet bármiféle, a zsidók ellen irányuló cselekvésre. Mivel a kereszténység egész Európát erősen áthatotta, az etnocentrizmus és a vallási antiszemitizmus szinte teljesen egybeolvadt (Csepeli, 1980).

Zsidóüldözés Európában

A kereskedelem és hitelezés sikeres bonyolításához elengedhetetlen egy bizonyos mennyiségű vagyon, mely szabadon forgatható és befektethető. Ez nem volt másként a többnyire kereskedelemből élő zsidók esetén sem, ami azonban szöges ellentéte volt a kereszténység által hirdetett eszméknek, melyek egyenesen tiltják a földi javak felhalmozását. A középkorra jellemző, már-már fanatikus vallásosság a XIII. századra Nyugat- Európában erős zsidógyűlöletet, majd tényleges zsidóüldözést eredményezett, melynek alapját mondvacsinált vádak és valóságtartammal aligha rendelkező babonák képezték (pl. boszorkányüldözések) (Kubinszky, 1976).
A XVIII. századi francia forradalom, a felvilágosulás és az új törvények ígéretesnek bizonyultak a probléma megoldására. Az új törvények szerint mindenki egyenlő, tehát mindenkit ugyanazon jogok illetnek meg, így a korábban kereskedelemből élő zsidóknak, akik ennek folytán legtöbben írástudók voltak, lehetőségük nyílt a tanulásra. A modernizáció és az iparosodás azonban a társadalom egy igen nagy részét negatívan érintette, akár a nagybirtokosokat, akár a mezőgazdasági termelésből kiszorult munkásokat nézzük. A válságra és az egzisztenciális gondokra persze kellett egy egyszerű, és a többség által befogadható magyarázat, amit ezúttal a zsidóság szenvedett el. Az politikai antiszemitizmus egy igen elterjedt tézise volt ugyanis, hogy az idő közben több iskolát végzett és esetenként politikai pályára lépő zsidók eltökélt szándéka, hogy végleg felszámolják a polgári társadalmat. Ezen nézetek alátámasztására remek eszközül szolgált a francia eredetű fajelmélet, mely szerint a zsidóság egy külön – alacsonyabb rendű – fajt alkot, mint például az európai nagyhatalmak (Csepeli, 1980).
Csepeli az ilyen, irigységen alapuló indulatokat „resszentiment” típusú indulatoknak nevezi, mely azon társadalmakban alakulhat ki, ahol a modernizáció sokkal inkább felsőbb irányításra, mint természetesen, magától ment végbe.

A magyar modernizáció

Magyarországra, mint minden nagyléptékű változás, a modernizáció is késve érkezett meg. Az 1800-as évek történelmi és politikai eseményei fellendítették a társadalmi mobilitást, az arisztokrácia és a katolikus egyház mégis megtartotta vezető szerepét, ugyanakkor kialakultak új társadalmi rétegek, mint a proletariátus és a polgárság, mely utóbbinak túlnyomó részét zsidók alkották (Ránki, 1999).
Ekkor a magyar zsidóság nagy része vagy természetes úton, vagy politikai erők által vezérelve asszimilálódott (ez azonban az orosz üldözés elől Galíciába, onnan pedig főleg Észak-Magyarországra menekülő, újonnan letelepedett zsidó közösségek miatt csak részben mehetett végbe). Az elterjedt sztereotípiákkal ellentétben nem csak kereskedelemmel foglalkoztak, más iparágakban is részt vettek úgy a szellemi, mint a kétkezi munkák területén. Az 1890-es népszámlálás eredményeiből kiindulva ebben az időben a lakosság 4,7% volt izraelita vallású, ehhez mérten több mint 10%-uk dolgozott az iparban, 1,33% cselédként vagy mezőgazdasági alkalmazottként, 1,37%-uk volt tőkés-járadékos, és az összlakossághoz viszonyított arányukhoz képest kiemelkedő számú, mintegy 50% dolgozott orvosi pályán (Kubinszky, 1976).
Ugyanakkor a történelmi Magyarország területén közel sem a zsidóság volt az egyetlen kisebbség. A XIX. század közepén a 13,5 millió lakosból mindössze 6 millió volt magyar, a zsidók mellett pedig nagy számban fordultak elő más vallási felekezethez vagy más nemzetiséghez tartozó csoportok is, mint például szerbek, szlovénok, horvátok vagy németek. Ránki Vera tanulmánya szerint mindezek közül egyedül a zsidók magyarosodtak önszántukból, a konzervatív nézeteket valló vezető réteg azonban nem tartotta őket alkalmasnak a magyarságra, mivel kultúrájuk és vallásuk, pontosabban annak gyakorlása túl idegennek bizonyult számukra. Az ilyen, és ehhez hasonló nézetek elterjedése a nemesség körében jól megágyazott a politikai antiszemitizmusnak, amely már nemcsak, hogy ellenezte az asszimilációt, de egyenesen hátrányos megkülönböztetést, kiűzetést is követelt.

Politikai antiszemitizmus

Polgárosodás és antiszemitizmus

A régi feudális rendszer felbomlását követően a modernizáció nyújtotta mobilitási pályákat már mindenki saját adottságainak felhasználásával tudta kihasználni. Csakúgy, mint korábban nyugat-európai modernizáció során, a nagyrészt városiasodott zsidóság itt is könnyebben tudott alkalmazkodni az új gazdasági helyzethez, így egyfajta előnnyel indultak a társadalom többi, kevésbé tapasztalt és képzett, a feudális rendszerhez szokott tagjaihoz képest. Újonnan szerzett gazdasági fölényük azonban a többséget felháborította, előtörtek a fentebb említett, irigységen alapuló resszentiment indulatok.
Amennyiben ezek az indulatok a befolyásos, vezető réteg köreiben ütik fel fejüket, a puszta irigységből és gazdasági érdekellentétekből akár politikai mozgalommá is kinőhetik magukat, ahogy az az 1800-as évek végén Magyarországon is történt.
A vezetés ekkor a modernizáció ellenére továbbra is az arisztokrácia kezében volt, akik érthető módon a régi nagybirtokok és a kötött gazdaság fennmaradása mellett álltak, szemben tehát a tőkés gazdasággal és a kereskedelemmel, melyet döntő többségben a zsidók képviseltek. A régi nemesi rétegként nézeteik szerint ők alkották a nemzet alapját, így a zsidók a felfelé töréssel és a gazdaság modernizálásával, őket vagyonuk egy részétől megfosztva tulajdonképpen a nemzeti identitást veszélyeztették (Csepeli, 1980).
A Deák- párt 1875-ös felbomlása a legtöbben a Szabadelvű, illetve a Függetlenségi párba tömörültek, azonban páran már ekkor antiszemita nézeteket vallottak, melyeket igyekeztek a közvéleménybe is átültetni. A gyakran személyes indíttatás vezérelte antiszemita felszólalások és mozgalmak egyik vezéralakja ekkoriban Istóczy Győző volt, aki 1875-ös beszédében már az állam közbelépését sürgette a zsidó-kérdést rendezése végett, politikus társai között azonban a legtöbben nem vették komolyan kezdeményezését, a kormány pedig polgári jogokra hivatkozva elutasította azt (Kubinszky, 1976). Tapasztalván, hogy a vezető rétegben süket fülekre lel, Istóczy ezt követően a néphez fordult, antiszemita lapot indított (Jövőnk) és zsidóellenes egyesületet hozott létre, azonban a magyar társadalom ekkor még sem a városokban, sem vidéken nem volt különösebben fogékony az ilyen eszmékre, hiszen az ő érdekeik közel sem voltak olyan mértékben veszélyeztetve, mint az arisztokráciáé. Zsidóellenes megnyilvánulásai azonban a pártban elhintették az antiszemitizmus csírát, így az 1880-as évek agrárválságának következményeként egyre több politikus fordult a zsidóellenes eszmék felé, akik közt többen aktívan részt vettek a toborzásban (Kubinszky, 1976).
Az eddig jobbára a vezető rétegekben folyó eseményeket a tiszaeszlári per (1882) robbantotta be a köztudatba. Az ismeretlentől, a „másik” csoporttól való idegenkedés, ahogy az ókori társadalmak esetében is tárgyalásra került, bizalmatlanságot szül, mások viselkedését félremagyarázzák, aminek mentén valóságalappal aligha bíró mítoszok születhetnek az idegen csoportról. Ahhoz, hogy ez az akkori felvilágosult, modern társadalomban ilyen nagy port kavarjon, olyan nagy befolyással bíró embereknek kellett ezen mítoszok mellé állni, akik saját eszméik terjesztésében akár a végsőkig is képesek voltak elmenni (vallási iratok hamisítása, vesztegetés…). Noha az elítélteket felmentették, a közvéleményt alaposan felkavarták az események, melyen felbuzdulva az antiszemitizmus képviselői országos propaganda akcióba kezdtek. Az erőfeszítéseknek köszönhetően 1883 októberében megalakult az Országos Antiszemita Párt, és az 1884. évi választások alkalmával a várakozásokat alulmúlva ugyan, de kerültek be képviselők a parlamentbe (Kubinszky, 1976).
 
Az Antiszemita Párt bukása

Az 1884. évi választások a várt sikert közel sem hozták meg. Az 55 kerületben állított 42 jelölt közül a néplázítás, ámítás és tömegizgatás ellenére mindössze 17 érte el a kitűzött célt, és ők sem voltak mind párttagok. A jelöltek többsége pályáján megrekedt közhivatalnok vagy kisföldbirtokos volt, a legtöbben pedig hiába értettek egyet az antiszemita párt követeléseivel, a nyilvánosság előtt nem kívánták felvállalni nézeteiket, ahogy a pártba sem kívántak belépni (Kubinszky, 1976).
A választásokat követő parlamenti üléseket az Antiszemita Párt részéről alacsony színvonalú viták és a párton belüli nézeteltérések kibontakozása jellemezte. Az egyetlen, amiben egyet értettek a képviselők, az a zsidók ellen táplált gyűlölet és tettre készség volt, egy részük azonban terveit Ausztria közreműködésével, másik részük viszont független Magyarországként kívánta véghezvinni. A konfliktus megoldására a párt két kisebb pártra oszlott, azonban így sem találtak a képviselők közt új szimpatizánsokat. A tiszaeszlári ügy lecsengésével a társadalom is kezdett visszatérni a normális kerékvágásba, sokan elfordultak az antiszemitizmustól, így az 1887-es választásokon már nem értek el számottevő sikert (mindössze 3 képviselő került be a parlamentbe, nevüket pedig Magyar Néppártra keresztelték), 1892-ben pedig a jelöltek már párt nélkül, egyénileg vagy más pártok tagjaiként indultak (Kubinszky, 1976).
Az antiszemitizmus tehát ekkor még nem kapott nagy támogatást Magyarországon. Az egyébként is nemzetiséget és felekezetet tekintve sokszínű ország modernizációját sok szempontból a javarészt asszimilálódott zsidókból álló középosztály segítette, akik közül munkájuk elismeréseként többen is kaptak nemesi címet. A gyors fejlődés következtében azonban kezdett kialakulni a középosztály egy magyar nemzetiségiekből álló része is, a nacionalizmus térhódításának eredményeképp pedig 1895-ben megalakult a konzervatív, modernizáció- és bevándorlás-ellenes, valamint részben antiszemita nézeteket valló Katolikus Néppárt, mely sok szimpatizánsra lelt úgy a városi kispolgárság sorai közt, mint a vidéki parasztság köreiben (Ránki, 1999).
 
A fasizmus

Fasizmus Magyarországon

Az első világháború megrázkódtatásai és a gazdasági nehézségek, mint ahogy arra a történelem során márt többször láttunk példát, ismét felszínre hozták az egyre erősödő antiszemitizmust. A Huszadik Század című folyóirat által 1917-ben indított vitafórumon a többség nyilatkozata szerint Magyarországon van „zsidókérdés”, a megoldási javaslatok közt pedig többek között szerepelt a bevándorlás megszűntetése és a teljes asszimiláció is, illetve az ekkorra már növekvő létszámmal rendelkező cionisták az önálló zsidó állam megalakulásában látták a megoldást (Ránki, 1999).
A háborút követően alakult Károlyi kormány lemondása után létrejött a Tanácsköztársaság (Kun Béla). Ekkor már az ország két harmadát elfoglalta a kisantant, az országban egyre nőtt a feszültség, a kormány a békeszerződés terén nem hajlott a kompromisszumra és belpolitikáját tekintve sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Eközben Szegeden már gyülekezni kezdtek a rendszert ellenző, antikommunista nézeteket valló csoportok, élükön Horthy Miklóssal, aki a kommunista kormány lemondásával hadjáratot indított a kormány néhai tagjai és támogatói ellen. A fehérterror üldözöttjei közt szerepeltek az általuk összeesküvőknek és árulóknak bélyegzett zsidók is (érveléseik szerint a politikai szereplők többsége zsidó származású, és a háború alatt elkövetett állítólagos árulásuk által valamennyien közrejátszottak az ország bukásában), akiket a későbbiekben már egyszerűen csak összemostak a kommunistákkal (Ránki, 1999).
A társadalom nagy része a terrort mindeközben csendben követte figyelemmel. Az ország nagy részének elvesztése mind gazdaságilag, mind társadalmilag nagy sokkot jelentett, melynek feldolgozásához vagy megértéséhez szükség volt valami egyszerűre és kézzel foghatóra, a zsidók és kommunisták pedig mindenki számára egyszerű és könnyen befogadható áldozataivá válhattak a bűnbakképzésnek.
Trianon után a parasztág és ipari munkásság hatalmas kára mellett rengeteg hivatalnok vált munkanélkülivé, elhelyezkedésüket pedig nehezítette, hogy a megmaradt hivatali munkaköröket többnyire a magyar nemzetiségi középosztálynál valamivel előbb kialakult zsidó polgári réteg tagjai töltötték be. Részben ezen „probléma” kiküszöbölésére, a zsidó értelmiségi réteg visszaszorítására vezették be 1920-ban a Numerus Clausust, melyben már az XIX: század felvilágosult eszméinek és liberális gondolkodásának a csírái sem voltak fellelhetőek (Ránki, 1999).

A radikális jobboldal térhódítása

Az 1932-es választásoktól Gömbös Gyula töltötte be a miniszterelnöki posztot, aki Hitler iránti szimpátiáját nem tagadva látogatást tett Németországba, majd gazdasági szerződést is kötött a kancellárral, mely a mezőgazdasági külkereskedelem fellendülése mellett egyben a náci szervezetek Magyarországon való elterjedését is eredményezte. Végül a hadseregben teret hódító radikális nézeteknek és a folyamatos nyomásnak köszönhetően megkezdődhetett az ország felfegyverzése is, a parlamentben pedig egyre nagyobb erővel bírtak a jobboldal felé húzó pártok, jogállam lévén azonban bármiféle üldöztetést vagy negatív diszkriminációt csak a jogszabályok által szabott keretek közt lehetett véghezvinni (Ránki, 1999).
A teljes hatalomátvételt némileg késleltette a jórészt arisztokraták és dzsentrik által képviselt mérsékelt politikai irányzat, azonban – néha a nyilvánosságtól teljesen elzárva – egyre több fasiszta társaság és szervezet alakult. Ilyen volt például a korábbi miniszterelnök, Gömbös vezetésével működő Magyar Országos Véderő Egyesület, a szintén általa alapított Fajvédő Párt vagy a Szálasi vezette Nyilaskeresztes párt, mely az alsóbb társadalmi rétegekben szerzett nagyszámú támogatóbázisnak köszönhetően az 1939-es választások során a legnagyobb ellenzéki párttá lépett elő, vagyis az akkori társadalom, illetve szavazópolgárok legalább negyede biztosan az antiszemitizmus illetve a rasszizmus mellett voksolt (Ránki, 1999. p. 91).
Ekkorra már a Numerus Clausus utódaként két újabb zsidóellenes törvény is érvénybe lépett, szabályozván az zsidók értelmiségi körökben elfoglalt helyét. Észak- Erdély visszacsatolását követően, 1940-ben megszületett az újabb zsidótörvény, végül 1941-ben Magyarország a németek oldalán belépett a második világháborúba, újabb területeket kapva így vissza a környező országoktól, ezt követően pedig mintegy 16.000, magyarságát igazolni nem tudó zsidót mészároltak le (Ránki, 1999. p. 120). Ránki szerint ezekkel a törvényekkel a Kállay kormány védeni akarta a magyar zsidókat, ugyanis így nem kellett őket rögtön a németek kezére adni, amikor azok követelték. Kállay Miklós érvelésében szerepelt többek között az is, hogy a németekkel kötött egyezség által bekövetkezett gazdasági fellendülésben szükség van a zsidó munkaerőre, így azok eltávolításával a német kormány Magyarországon keresztül közvetve saját magának árt. Az antiszemita törvények tehát a szerző szerint arra szolgáltak, hogy elhallgattassák a németek követeléseit és megelőzzék a deportálást.
A valóságban azonban éppen ezen törvények segítségével mehetett végbe az 1944-es német megszállást követő magyar zsidók példátlanul gyors deportálása és gettókba tömörítése, melyben nagy segítséget nyújtott a Horthy által kinevezett német-barát kormány, valamint a német utasításoknak eleget tevő magyar közrendészet is.

A magyar társadalom válasza a zsidóüldözésre

A politikával általánosságban foglalkozó társadalmi rétegek körében a zsidótörvények igen nagy érdeklődést keltettek. Az emberek többsége elfogadta és támogatta az ilyen nemű intézkedéseket, hiszen ebben láttál saját jövőjük és esetleg gazdagodásuk kulcsát, figyelmen kívül hagyva mindenféle liberális és felvilágosult eszmét. A táptalaját képezte ennek a gondolkodásnak a XIX. század végén igen nehézkesen és a félfeudális rendszer miatt szinte egyedi módon végbemenő polgárosodás, melynek következtében – ahogy az fentebb tárgyalásra is kerül – sok zsidó értelmiségi tudott szerephez jutni a kapitalizmus fejlődésének segítésében. Ugyanakkor a zsidókérdés megoldását a legtöbben csupán a vagyoni helyzet rendezésében, és nem a tényleges zsidóüldözésben látták. Ez a hozzáállás azonban egyfajta erkölcsi hanyatlást jelentett a társadalom részére, hiszen mások rovására, saját erőfeszítés nélkül kívánták fellendíteni anyagi helyzetüket (Bibó, 1994).
Arra azonban, hogy az üldöztetést és a deportálást a társadalom többsége közönyösen végignézte, aligha lehet magyarázatot találni. Bibó István 1948-ban írt tanulmánya szerint az, hogy valaki hogy viselkedik egy helyzetben (mondjuk egy irracionális állításokat támasztó, elnyomó kormány uralma alatt), az egyén személyén kívül nagyban függ a közösség viselkedésétől is. A magyarokban már az előző század közepétől élt a félelem az ország egyes területeinek elvesztésétől, amely az első világháború után be is következett. A nagy traumát követően mind a politika, mind a hétköznapok terén az elsődleges cél a revízió volt, minden mást alá kellett rendelni annak érdekében.
Az alapos előkészületeknek, valamint a fokozatosságnak köszönhetően a társadalom szinte hozzászokott a zsidók ellen irányuló kirekesztéshez, felháborodás nélkül elfogadta a diszkriminatív törvényeket, és intézkedéseket, amikor pedig észbe kapott (a vidéki deportálások láttán), az addigra demoralizált polgárság már képtelen volt cselekedni, a történéseket pedig igyekeztek úgy szemlélni, mint valami nagyobb célt szolgáló, szükséges intézkedéseket (Bibó, 1994).
Ránki meglátása szerint ez a hozzáállás a hithű kereszténységnek is köszönhető, hiszen az események felgyorsulásával egyre jobban hangoztatták, hogy mindez a „szent célt” szolgálja, az eredendő zsidó – keresztény ellentét pedig szinte erkölcsileg legálissá emelte azokat az intézkedéseket, melyek következtében a vérkorszakban csaknem hatszázezer magyar zsidó vesztette életét.

A vérkorszak után

A Vörös hadsereg bevonulásával és a német terror megszűnésével a magyar zsidóüldözésnek is vége szakadt. A megmenekültek és a túlélők csoportja egészen más demográfiai képet festett, mint a háború előtti években. A zsidóellenes törvények bevezetésével az egyébként is csökkenő tendenciát mutató születések száma még nagyobb mértékben kezdett esni, beindítva egyfajta természetes védekező mechanizmust a fasizmus ellen, az üldözés és deportálás pedig leginkább a fiatal korosztályok köreiben eredményezett drasztikus létszámcsökkenést. A hatalmas veszteség és a korösszetétel alakulása miatt a régi értelemben vett „zsidókérdés”, melynek fő eleme a gazdasági térhódítás volt, ekkorra már így nem állta meg helyét (Karády, 2002).
A deportálások döntő része a vidéki zsidóságot érintette, menekülésre nyilván a módosabb rétegeknek volt esélyük, akik némi befolyással és nem zsidó kapcsolatokkal is rendelkeztek, így a túlélők többsége a városiasodott, iskolázott körökből került ki, a vallást tekintve pedig kevesebb arányban fordultak elő ortodox, még ki nem keresztelkedett, vagy vallásukat nyíltan felvállaló csoportok. A háború után azonban, dacára a megrázkódtatásoknak és a kirekesztésnek, többen is a desszimilációt választották (Kovács, 2003).
A vérkorszakot követően a zsidóság körében megnőtt a korábban csak kisebb mozgalomként működő cionisták iránti rokonszenv. Az üldöztetések alatt szembesülniük kellett azzal, hogy érdekvédő szerveik jóformán tehetetlenek, ugyanakkor a cionisták közül többen részt vettek az ellenállásban és az embermentésben, szorosan együtt működve az antifasiszta nézeteket valló baloldali pártokkal. A szimpátiát tovább növelte, hogy az önálló zsidó állam kialakítását a Szovjetunió is támogatta, így jóval reálisabb esélyeket láttak annak megvalósulására, mint a korábbi években. A politikai kezdeményezéseket azonban hamar derékba törte az agresszív magyar kommunista politika, mely a zsidókérdés megoldását a teljes asszimilációban látta, és nem tűrt meg maga mellett sokáig semmilyen pártot sem (Kovács, 2003).
Az esetleges ellenállások elkerülése végett a kommunista vezetés 1951 májusa és júliusa között mintegy 5182 családot telepített ki a fővárosból vidékre, ahol az új élet mellett gyakran kényszermunka is várt az emberekre. A koncepció szerint az előző rendszer vezetőinek lakolniuk kell a bűneikért, ugyanakkor a kitelepítések több zsidó értelmiségit is érintett, hiszen az intézkedések a bankárokra és nagykereskedőkre is kiterjedtek, ezeket a szakmákat pedig korábban hagyományosan jórészt zsidó származásúak űzték, így a becslések szerint a kitelepítés csaknem 2-3000 zsidót is érintett (Kovács, 2003).
Noha a fasiszta uralom leáldozása némi enyhülést hozott az ország számára, érthetően a háborút követő kommunista diktatúra sem hozta vissza a régi liberális eszméket. A zsidók által elszenvedett mérhetetlen károk nemhogy kompenzálásra nem kerültek, de a társadalmi, illetve a felsővezetői felelősségvállalás sem valósult meg. A történtekről, mintegy hallgatólagos megegyezés szerint a társadalomban senki nem volt hajlandó beszélni, ami talán a szégyen, vagy talán a bűntudat miatt alakulhatott így, a túlélőknek pedig maguknak kellett megbirkózniuk a hatalmas teherrel, amit a megpróbáltatások emlékei raktak a vállukra. Egy Holokauszt túlélő, általam éppen csak véletlenül elcsípett interjújában elhangzottak szerint a Holokauszt olyan borzalmas, megmagyarázhatatlan esemény volt, mely nem lehet a történelem része, az egy történelmen kívüli esemény.

 
Felhasznált irodalom

Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, Katalizátor iroda, Budapest, 1994.
Csepeli György: „…és nem is kell hozzá zsidó.”, Kozmosz Könyvek, 1980.
Karády Viktor: Túlélők és újrakezdők – Fejezetek a magyar zsidóság szociológiából 1945 után, Múlt és Jövő Könyvek, 2002.
Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875-1890.), Kossuth Könyvkiadó, 1976
Kovács András: Magyar zsidó politika háború végétől a kommunista rendszer bukásáig, Múlt és Jövő, 2003./3.
Ránki Vera: Magyarok – Zsidók – Nacionalizmus, A befogadás és a kirekesztés politikája, Új Mandátum Könyvkiadó, 1999.