Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor felteszi magának a kérdést: Ki vagyok én? Ez a pillanat, az identitáskeresés minden egyénnek nehézségeket, bonyodalmakat jelent az életében.
Ám a zsidó férfiaknak, nőknek és gyerekeknek különösen nehéz feladatot jelent. Hiszen kevés olyan népcsoport van, amely ennyi üldöztetésnek és kínzásnak lett volna alávetve, pusztán a származása miatt. A felnőtteknek azért nehéz a zsidó identitásukat felvállalni, mert a II. világháború alatt titkolni, tagadni kellett. Ha kiderült az egyben jelenthette az illető halálos ítéletét vagy a koncentrációs táborok súlyos mindennapjaival való harcot. A táborok, ahol dolgoztatták, éheztették majd, hajnalban ébresztették és az esőben meneteltették őket.  Embertelenül bántak velük a náci katonák. Ráadásul ezek a táborok nem voltak messze a krematóriumoktól, ahol társaik teste lett hamuvá a levegőben. A rettegés és halál mindenütt ott volt, a katonák ütéseiben, ha egymás szemébe néztek, a barakkokban. Csak a remény és a túlélésért vívott küzdelem maradt. És az, hogy egyszer vége lesz a háborúnak. Akit nem deportáltak, annak bujkálnia kellett, minden egyes nap attól félve, hogy talán rájuk találnak és őket is elhurcolják.
A gyermekeknek azért nehéz a zsidóságukat felvállalni, mert gyakran nem is tudnak róla, mert a családjuk eltitkolja előlük, mert azt hiszik ezzel meg tudják védeni a gyermekeiket valami láthatatlan ellenség elöl. Ha a gyerekek mégis tudatában vannak zsidó származásuknak sokszor előfordul, hogy ezt szüleik úgy közlik velük, mint valami szégyenteljes dolgot, amiről jobb ha nem tud senki.
A holocaust és az általa kiváltott szégyen és félelem még sokáig akadályozni fogja, hogy az első vagy másodgenerációs zsidó családok büszkén felvállalják zsidó identitásukat és zsidó őseiket, illetve hogy vallásukat minden fenntartás nélkül gyakorolják.
A következőekben az identitás és a stigma fogalmát szeretném tisztázni.

Identitás
Az identitás fogalmát 1950-ben Erik Erikson vezette be, latin eredetű szó, jelentése: azonosság. Pataki Ferenc szerint az identitás jelensége azon szociálpszichológiai jelenségek közé tartozik, mely az egyik legfontosabb pszichikus közvetítő konstrukció az egyén és társadalom között. Ahogy szocializáció, normák és a társadalmi szerepek úgy az identitás is az egyén és a közösség közötti közvetítéseket segítik elő.
Az identitás az önazonosság világát adja, vagyis azt, hogy ki vagyok én. Mégpedig egy sajátos állandóság, azonosság értelemben.  Az identitás, nem más mint – azonosságtudat; annak tudatosítása, hogy »ki és mi vagyok«, sőt először is, hogy »én – én vagyok«. Az identitásnak fontos alkotóeleme a csoport-hovatartozás, a szűkebb értelemben vett társas identitás. A társas identitás egy csoporttal való azonosulás, tehát az »én« »mi«-vé alakítása (www.btk.ppke.hu/uploads/files/Identitás.doc).

Mit tekintünk stigmának?
A következő részben arról szeretnék értekezni, hogy az emberek mit tekintenek stigmának? Hogyan jön létre? Mi alapján címkézik egymást az emberek a társadalomban.
Az emberek osztályozzák egymást. Ennek legáltalánosabb módja, amikor testi jegyek alapján teszik mindezt. Ez az osztályos, azonban nem objektív kritériumok alapján történik. Goffman (1981) amerikai szociológus interakcionista felfogása szerint az idegenekkel szemben az emberek először bizonyos követelményeket támasztanak. Azután ezeket a követelményeket normatív elvárásokká alakítják, ezáltal megteremtik az idegen „képletes szociális identitását”, amelyet összevetnek az idegen „tényleges szociális identitásával”. A stigma a tényleges és a képletes identitás közötti hézagból, különbségből keletkezik. Goffman szerint megkülönböztetünk testi, törzsi és erkölcsi stigmát, így a stigma mindenképpen szociális térben jön létre és az interakciók során nyerik el jelentőségüket.
Azonban egy brit pszichológus Henry Tajfel (1998) a stigmatizáció kapcsán a csoportközi különbségek önkényes jellegét hangsúlyozza. Kísérleteivel bebizonyított, hogy egy kategoriális jelölő kívülről történő behozatala a csoportban akkor is diszkriminációt hoz létre, ha ennek nincs semmi valóságos alapja. A Tajfel-iskolához tartozó kutatók hangsúlyozzák, hogy a csoporthoz tartozás pozitív önérvényesítési és önértékelési lehetőségeket nyújt a tagok számára. Ezek szerint az azonosulások szociális térben keletkező, állandóan változó megnyilvánulások (Csabai M., Erős F., 2000).
A fenti elméletekhez azt fűzném hozzá, hogy amikor bemutatnak nekem egy új embert bizony nekem is vannak róla benyomásaim, előítéleteim. Mint, mindannyian címkéket ragasztunk embertársainkra. Úgy gondolom súlyos probléma ott van, amikor egy-egy címkét benyomást képtelenek vagyunk megváltoztatni, továbbá amikor az adott címkéhez negatív jelentés társul. Majd, amikor már nemcsak egy ember, hanem egyre többen, már egész embercsoportok vannak ugyanazon az állásponton, holott a tizedik vagy huszadik már nem is biztos, hogy ismeri azt az egy embert, aki miatt a negatív címke illetve stigma megkezdődött.
Például, én tudom magamról, hogy nagyon gyorsan gyártok előítéleteket és benyomásokat; ám ezeket nagyon könnyű nálam megváltoztatni. Negatív jelző csak annál az embernél marad az én esetemben, amikor az illető konzekvensen mindig ugyanúgy viselkedik, amellyel előhívja belőlem a negatív reakcióimat.
A következő részben Goffman (1968) által leírt magatartásformáról, a stigmakezelésről fogok írni.

Stigmakezelési stratégiák
Goffman megállapította, hogy a stigmakezelő magatartás általános jelenség a társadalomban. Minden esetben, amikor a társadalom identitásnormákat érvényesít, lesznek olyan egyének, akik ugyan elfogadják ezeket a normákat, azonban megfelelni képtelenek nekik. Ez a csoport – esetünkben a Kovács András által vizsgált Magyarországon élő zsidók – különféle magatartásstratégiákat alakíthat ki. Ilyen stratégia lehet, amikor az érintettek felvállalják „devianciájukat” vagy speciális csoportként elfogadtatják magukat a társadalommal vagy marginális illetve kitaszított helyzetbe is kerülhetnek a többségi társadalommal szemben.
Nagy számban vannak azok az egyének, akik elismerik a norma érvényességét, ám bizonyos esetekben nem képesek megvalósítani azokat. Ezekben a szituációkban e csoport tagjai alkalmazzák azt a magatartást, amelyet Goffman stigmakezelésnek nevez. E magatartásnak két alapvető típusa van. A stigma leplezése, ha stigmatizáló vonást a közösség még nem ismeri. Azonban, ha ezek a jellegzetességek ismertek, akkor az interakciós szituációk során alkalmazhat olyan eszközöket, mellyel minimalizálja stigmatizált voltának negatív következményeit. Kiderült, hogy mindkét viselkedési minta jellemző a vizsgálat alá vont magyar zsidókra.

Információkontroll
Az információkontroll közismert stratégiája a Goffman által leírt leplezkedés. A leplezkedésnek két alapvető típusát ismerjük. Az egyik a személy azonosítására alkalmas szimbólumok manipulálása, a másik az élettörténet diszkreditálható tényeinek leplezése.
A zsidóként való azonosításra alkalmas szimbólum a zsidósan hangzó családnév, így névváltoztatás gyakori módja volt a leplezkedés technikájának. A család-és élettörténettel kapcsolatos információkontrollnak két fő típusa van. Az egyik, amikor a szülők a totális leplezkedés stratégiáját választották, majd a titok felfedése után az egyén maga alakította ki a stigmakezelésének szabályait. A másik eset, amikor a szülők tudatosították a gyermekükben stigmatizált voltát, majd közvetítették számára a stigmakezelő viselkedés különböző formáit.
Az első esetben a gyermekeket a leplezkedő magatartásra rákényszerítették, így a titok elfedése kettős megrázkódtatással járt számukra, ami gyakran vezetett a szülői család deintegrálódásához. A második esetben a leplezkedő magatartás kezdettől fogva tudatos volt, így a szülőknek gyermekeikkel szemben nem kellett ugyanazokat a stratégiákat alkalmazni, mint a külvilággal szemben.
Az információkontroll stratégiájának alkalmazásához az egyénnek a társadalmi és individuális világot különböző terekre kell osztania. Goffman szerint a társadalmi világ: tiltott-nyilvános-és rejtekhelyekre tagozódik. Az első a stigmatizált számára zárt, a második térben ugyanolyan elvárásokkal szembesül, mint bárki más. A harmadik térben sajátjai között lesz. A stigmatizált másképp fog viselkedni, ha ismerik; ha fennáll a veszélye, hogy felismerik és másképp akkor, ha esélye van annak, hogy megőrizze anonimitását. A kettőséggel való szembekerülésnek és a terek szerint elválasztott magatartások kialakulásának legjellemzőbb példája a keresztény ünnepek, legfőképpen a karácsony.
A stigmakezelő magatartás a szocializációs folyamat során alakul ki, így a stigma továbbadása a szocializáció része. Goffman a következőképpen jellemzi a szocializációs folyamat szakaszait: a stigmatizált először a normális szempontot sajátítja el, tehát tudatosítja a különbségeket, majd azt tanulja meg, hogyan kezelje azt a módot, ahogyan a környezet az ő csoportjához tartozókkal bánik. Így az egyén megtanulja a leplezkedő magatartás különböző fortélyait, felismeri azt, hogy amit ő tud magáról azt nem mindenki tudja, így képes alakítani nyilvános identitását (Kovács András, 1992).
A fentiekhez azt szeretném hozzáfűzni, hogy el sem tudom képzelni milyen lehet, mikor valakinek a származását folyton folyvást titkolnia kell. Mindenféle stratégiákat és trükköket alkalmaznia, azért hogy, ki ne derüljön bizonyos közösségekben például munkahelyen, hogy az illető zsidó. Milyen lehet a világot különféle terekre osztani, melyek szigorúan megszabják, miként viselkedhet, miről beszélgethet.
Mennyire beleivódhat egy emberbe a félelem, ha még azt is vállalja, hogy a saját gyerekei előtt titkolózzon, mindennap hazudjon nekik. Egy titok őrzését a családban veszélyes dolognak tartom, mert a titkok mindig feszültséget keltenek. Bár a gyerekek nem tudják, hogy szüleik mit titkolnak el tőlük, de a feszültséget, a hallgatást érzik. Nagyon is tudatában vannak, amikor szeretnének valamiről kérdezni, de nem szabad, tabu. Látják, érzik szüleik rosszallását. Úgy érzik valami rosszat tesznek, bűntudatkeltő hatása van. Azonkívül, ahogy Goffman írta traumatizáló hatása van annak, ha valaki elöl titkolózik a családja, nem zsidóként neveli fel, majd hirtelen kiderül, hogy zsidó. Onnantól kezdve az egyénnek ezt a dolgot tudomásul kell vennie, be kell építenie személyiségébe, identitását ekként kell, hogy alakítsa. Így a hirtelen kiderült igazság, mely az önazonosságot érinti identitáskonfliktushoz vezethet.

Identitáskonfliktus kezelési módjai
A zsidóság magyarországi történetében tipikusnak tekinthető az a séma, amikor a család múltjában a zsidó származás tabuvá válik. Társadalmi viszonylatban a gyakori névváltoztatások is mutatják a zsidók asszimilációs törekvéseit a kiegyezés időszakában és azután is. Majd az 1920-as évek második felétől a zsidóság asszimilációs törekvései konfrontálódtak. Ugyanis a ’20-as évek társadalmi antiszemitizmusa a ’30-as évek második felétől politikai ideológiává vált. Zsidóellenes törvényeket hoztak, majd a II, világháborúban a magyar hatóságok, több mint félmillió zsidó deportálásához nyújtottak segítséget. A világháború után a megmaradt zsidóság jelentős része emigrált. A társadalmilag feldolgozatlan múltat, az egyénnek még nehezebb kezelnie. Egy családban a zsidóság nyílt tagadása és az itt-ott felbukkanó titkok között hatalmas ellentét feszül. Ezt az identitáskonfliktust az egyén különböző énvédő mechanizmusokkal kezelheti, ezáltal csökkenti a benne felgyülemlő feszültségeket. Ilyen énvédő mechanizmusok: az elfojtás, a tagadás és a hasítás.
A társadalmi nyomás csökkenésével az emberek számára hozzáférhetővé vált a történelmi és személyes múlt. Lélektani szempontból a múlt jelen idejűvé válik, az addig ismeretlen, eltagadott történelem része lesz az emberek mindennapjainak. A múlt traumatikus élményeinek feldolgozása megteremti az új integrációs lehetőségeket. Kérdés, hogy a zsidóság vajon pozitív identitásként tudja kezelni saját identitását (Mészáros Judit, 1992)?
Mészáros Judit fejtegetése alapján úgy vélem, hogy az identitás konfliktus feloldásának a módjai: a tagadás, hasítás, elfojtás; valamint a konfliktust kiváltó esemény illetve trauma feldolgozása. Számomra az utóbbi tűnik a legkonstruktívabb megoldásnak, ugyanis, ha valamit sikerül elfojtanunk, azt nem biztos hogy örökre úgy is marad. Visszatérhet és súlyos problémákat okozhat az egyén személyiségében, azonosságtudatában.

A zsidó identitást kereső kisfiú
Dolgozatom e részében Philippe Grimbert: Titok című regényével foglalkozom. Két okból döntöttem úgy, hogy felhasználom ezt a könyvet a dolgozatomhoz. Egyrészt, mert ez egy önéletrajzi ihletésű könyv, egy valós személy valós élettörténtét dolgozza fel. Másrészt a könyv feldolgozza azt, ahogyan egy kisfiúból felnőtt férfi lesz, ahogy felnő Philippe, úgy jön rá fokozatosan a családi titokra, az eltitkolt zsidóságára a család egy jó barátja segítségével. Szerintem ez a könyv kitűnően feldolgozza, ahogyan valaki szembesül zsidóságával, és hogy utána hogyan viszonyul mindehhez. Röviden ismertetném a regény cselekményvonalát.
A regény főszereplője a családjával Franciaországban élő sovány, sápadt kisfiú. Philippe 15 éves korában szembesül azzal, hogy szülei hallgatása, a feszült csendek mögött hatalmas titok húzódik. A család egy bizalmas jó barátja révén megtudja, hogy ő és családja zsidó származású. Philippe mindig érezte, hogy valami láthatatlan fal választja el a szüleitől. Azonban, midig azt hitte ez azért van, mert sportoló szülei csalódtak benne beteges testalkata miatt. Maga a szerző írja le, hogy amikor felnőtté vált már nem volt betegesen sovány, mintha a titok, mely mindig ott lapult a ki nem mondott szavak csendjében már nem nyomná a mellkasát. Mintha, az igazság súlyát a vállain hordozná, mely megerősítette, férfit faragott belőle. A történet során Philippe megtalálja azt a fényképalbumot, melyben képeket talál édesapja deportált feleségéről és fiáról. Ekkor látja életében először a bátyját, akivel sosem találkozhatott, mert a háborúban életét vesztette (Grimbert, 2008).
Úgy vélem Philippe története tele van fordulóponttal. Igazi katarzis lehetett számára, mikor a család jó barátjától megtudta a családja, a szülei igaz történetét. Szerintem a fényképalbum megtalálása is igazi katarzist jelenthetett Philippe számára, hiszen olyan fényképeket talált meg, amelyen a múlt halott szereplői elevenednek meg. Akiket sosem ismert valójában, csupán történetek alapján. Zsidóságát büszkeséggel fogadta, sőt azt a családnevet vette vissza, amit apja annak idején megváltoztatott zsidó hangzása miatt.
Érdekesnek tartom, hogy a családi titok felfedése Philippe serdülőkorára tehető, amely amúgy is a felnőtté válásról, a szülőktől való elszakadásról szól minden ember életében. További fontos momentumnak tartom, hogy a családja múltjáról, zsidó voltáról nem a szüleitől értesül, még csak nem is rokonoktól, hanem a család bizalmas barátjától, aki mindig is ismerte a szüleit. Philippe egész kamaszkoráig abban a hitben él, hogy ő egy kamasz fiú, aki a sportban való sikertelenségével csalódást okoz szüleinek. Mikor megtudja az igazságot, akkor jön rá, hogy a szülei szemében látott fájdalom az nem neki szól, hanem azoknak, akik nem élték túl a háborút.
Philippe Grimbert történetében megfigyelhető a leplezkedés két formája. A család az azonosításra alkalmas szimbólumokat manipulálta. Hogy a család átkerüljön a demarkációs vonalakon túlra hamis papírjaik is voltak, hamis névvel; valamint névváltoztatás is történt. Továbbá a családi élettörténet során információkontrollt alkalmaztak, a totális leplezkedés stratégiáját választották a szülők, Philippe ezért nem volt sokáig tudatában zsidóságának.
 
Miként veheti kezdetét a zsidósággal való azonosulás?
Dolgozatom következő részében zsidó lengyelekkel készült interjúkon alapuló elmélkedések egyes részeiről szeretnék írni.
Tehát, az összes megkérdezett számára elsődleges tényező lengyelségük és másodlagos tényező zsidó mivoltuk. Zsidóságuk különböző módokon, egy adott pillanatba lépett az életükbe; azonban a kutatás azt mutatta, hogy pozitív tartalommal egy esetben sem bírt. Ennek oka az lehet, hogy ez egy tulajdonított, illetve címkézés eredménye.
A megkérdezett alanyok közös jellemzője, hogy a zsidó identitás szemben lengyel identitásukkal hozzáadódó tényező. Sőt, egyes esetekben tudatosan döntöttek mellette felnőtt életükben. Így ez az énazonosság csak bizonyos helyzetekben mozgósul. Voltak, akik kinyilvánították zsidóságukat, mások inkább a háttérben tartották és megint mások a titkolózás mellett döntöttek.
 Melchior a zsidó-én identitás három típusát különbözteti meg: „üresjáratú” „negatív” és „pozitív” változatok. Az üresjáratú mindenféle tartalmas jelentés hiányára utal, mely zsidó származásához kapcsolódhatna. Itt a zsidóságra úgy tekintenek, mint az emberről szóló információk egyikére. Tehát, a zsidó önazonosítás típusa nem része az átélt szociális identitásnak, de része lehet az egyén személyes identitásának. A negatív identifikáció nélkülözi a pozitív referenciákat, olyan negatív élményeken lapszik, mint a félelem vagy a fenyegetettség. Míg az üresjáratú vagy negatív identifikáció címkézés eredménye, addig a pozitív identifikáció választott azonosulás. Azt jelenti, hogy az egyén tudatos döntéséből, konstruktív erőfeszítéséből fakad. Akik a zsidó származással pozitív identifikációt mutatnak, abban az értelemben zsidók, hogy tudatában vannak zsidóságuknak. A zsidó mivolt leggyakrabban az antiszemitizmusra, az intoleranciára adott reakciókban tükröződik
A megkérdezettek zsidó énazonossága mindig inkább egy folyamat, sem mint kész tény. A folyamatnak egymásra következő szakaszai azonosíthatók, azon egyének életében, akik tudatosan építik zsidó identitásukat. A folyamat kezdete mindig az, amikor az egyén értesül zsidó származásáról. A megkérdezettek leggyakrabban negatív identifikációval indultak útnak, stigmaként illetve szégyennel összekapcsolható dologként azonosították zsidóságukat. A negatív identifikáció pozitívvá való átalakítása lehetséges úgy, hogy az egyén módosítja a társadalmi körülmények definícióját. Az egyén kezdi kevésbé megbélyegzőnek kevésbé antiszemitának tekinteni. Azonban, az egyénnek a zsidó származásával való pozitív identifikációját meg kell előzze az egyén másoktól való különbözőségének pozitív értékelése, a zsidó gyökerek elfogadása. Előbb passzív, majd egy aktívabb formája például oknyomozás (Melchior, 1992).
Úgy gondolom, a fenti gondolatmenetből kitűnik, hogy bonyolult, nehéz és hosszú folyamat a zsidóságot pozitív identifikációként kezelni. Az egyénnek tudatosan kell döntenie, megszabadulnia mindenféle negatív attitűdtől, megtalálni azt a módot, mellyel magába integrálhatja az egyén az zsidó identitását. Hogy a zsidósága ne béklyót jelentsen számára, melyet mások raknak rá, hanem azt az utat, amit ő választott.
A fentebb említett Grimbert regényben is megjelenik az a momentum, amikor Philippe tudomására jut, hogy ő  zsidó és hirtelen nem is tudja mit kezdjen vele. Hogyan írja, majd bele történeteibe? Azonban megtalálta a módját, amivel a zsidó identitást sajátjának érezhette. Meghallgatta családja történetét, kutatott a háborúban meghalt rokonok sorsa után, rátalált egy fényképalbumra. Olyan dolgokat tett, amivel rájöhetett, hogy ki ő? Hogyan legyen zsidó Franciaországban?

Rasszizmus és előítélet
Most, pedig szeretnék a rasszizmusról és az előítélet kialakulásáról, szerveződési elveiről pár szót ejteni. A rasszizmus a nemi diszkriminációhoz hasonló elv alapján működik. Ugyanis, a nemi diszkrimináció sem áll meg az embercsoportok közötti biológiai, genetikai különbségek tárgyilagos tudomásulvételénél, hanem arra törekszik, hogy testi jegyek alapján olyan kategóriákat állítson fel, melyekhez morális, intellektuális és pszichikai tulajdonságok kapcsolhatók, valamint az ily módon megkülönböztetett ember csoportok valamennyi tagjára jellemzőek.
A kategorizációnak e rasszista fajtája bizonyos csoportok kitaszításához és „inferiorizációjához” vezet. A kategóriák között nyíltan vagy rejtve értékhierarchia áll fenn, pl.: jó és rossz, magasabbrendű alacsonyabbrendű bináris ellentét. Amennyiben ezek az ellentétek pozitív ingroup és negatív outgroup sztereotípiákként rögzülnek, akkor előítéletről beszélünk. Azonban, ha a kategóriák közötti különbségek ideológiai doktrínaként is megjelennek, akkor tudományos rasszizmusról beszélünk. Ha a különbségtétel az emberek és embercsoportok között legálisan elfogadott intézményes rasszizmusról beszélünk. Kulturális rasszizmusról, abban az esetben van szó, ha a rasszista diskurzus, valamint az embercsoportok közötti diszkrimináció a kulturális különbségekre teszi a hangsúlyt (Csabai M., Erős F.,2000).
Mindezek után szerintem elmondható, hogy a mai modern világban a rasszizmus és az előítéletek rendkívüli módon felerősödtek. Látens rasszizmussal szinte már nem is találkozunk, mert teljesen nyíltan hordozza a média. Tele van vele az újság, a tv műsorok. Ha egy híradót hallgatunk meg, reális esély van rá, hogy roma gyilkosságokról hallunk vagy arról, hogy valamelyik iskolában szegregált oktatás folyik.
De vajon miért vannak ennyire kiélezve az ellentétek? Mi okoz ekkora feszültséget? Miért félünk annyira a „Másiktól”? Hiszen megtörtént a Holocaust, annyi ártatlan életet vett el, családokat szakított szét, sokan a zsidó identitásukat azóta se merik felvállalni, vagy egyszerűen nem tudják, hogyan tegyék. Családok élnek hatalmas titkokkal, magukba fojtott fájdalommal, a háború halottaival, akiktől elbúcsúzni soha nem tudtak. Hogy-hogy nem tanultak ebből a társadalmak?
Amerikában is hatalmas indulatok voltak a négerekkel szemben, de ma egy néger férfi az U.S.A. elnöke. Az is igaz, hogy Bronx a mai napig létezik és talán soha nem lesz biztonságos környék, de Magyarország mikor mondhatja el magáról, hogy felelősségteljes pozíciót roma férfi vagy nő tölt be? Bár az igaz, hogy a feketéknek Amerikában is nagyon sokat kellett harcolni a jogaiért, bebizonyítani, hogy ők is képesek bármilyen állást betölteni, nemcsak gondnok és takarító lenni. Ott is megvolt az a periódus, amikor a vegyes házasságok sem voltak túlzottan ajánlottak, amikor egy fekete férfi és egy fehér nő szerelme tiltott volt.
Vajon az előítélet és a rasszizmus visszaszorítása csak idő kérdése lenne Magyarországon? Lehetséges, hogy van egy periódus, amikor az ellenséges indulatok, a rasszizmus eléri csúcspontját? És onnan már a görbe csak lefelé ível? Sok a kérdésem és felvetésem, bár megválaszolni nem tudom őket. Ezt csak az idő képes eldönteni. S én miben látom az indulatok csökkentésének eszközét? Úgy gondolom, ha a gyerekeket nem a sztereotípiák elsajátítására szocializálnák, ha gyermekek nem a gyűlölködésbe születnének bele, nagyobb esélye lenne egy békésebb társadalom létrejöttére. Ehhez szükséges lenne megfelelő oktatásrendszerre és különböző képzettségek lehetővé tételére, valamint munkahelyteremtésre.

Összegzés
Úgy vélem ma Magyarországon még mindig nehéz egy kisebbséghez tartozni. Ezért nem is meglepő, ha valaki származását megpróbálja eltitkolni.
Bizony még ma is nehéz zsidónak lenni, vállalni az egykori megaláztatások emlékét. Nehéz, mert ami a II. világháborúban történt a zsidókkal nagyon sokan nem dolgozták fel. A holocaust zsidó családon belül komoly traumát jelent és érzelmileg különösen nehéz szembenézni bármilyen traumával. Ezért is titkolóznak a szülők a gyerekeik előtt, hiszen hogyan mondják meg azt, amit még ők sem dolgoztak, amit még ők sem értenek hogy következhetett be. Nehéz felvállalni a zsidóságot, mert sokan nem tudják hogyan legyenek azok. Pusztán elég a zsidó vallás és ünnepek gyakorlása? Vagy inkább a zsidó családi kapcsolatokat kell ápolni?
Ki így, ki úgy tesz a zsidó mivolta felvállalásáért. A lényeg, hogy az egyén valahogy jusson el addig, hogy zsidó identitása tudatos döntés legyen. Ne valami bélyeg, amit a külső világ rákényszerít. Mert az számít, hogy ne muszájból tartsa meg a hanukát, ne kényszerből menjen be a zsinagógába, hanem azért mert büszkén tudja vállalni zsidóságát. Hogy a zsidó közösségbe tartozás pozitív előnyöket nyújtson az egyén számára, ne szégyennel és félelemmel töltse el.
Fontosnak tartom azt is, hogy a zsidó családok ne titkolózzanak gyermekeik előtt, bár megértem félelmeiket és ambivalens érzéseiket és azt is, hogy ebben a folyamatban benne van a gyermekeik védelmezése. De, mindazonáltal a gyerekek érzik, hogy nekik valamit nem mondanak, nagy feszültséget okoz ez. Hatalmasabb terhet ró rájuk, mintha a szüleik a kezdetektől fogva elárulnák nekik zsidó származásukat.
Remélem egyszer, majd eljön az az idő, amikor egy zsidó származású család sem érzi úgy, titkolni kell származását, őseit és múltját. Hiszen a múlt a jelenünk fontos része.
 

Bibliográfia

Csabai M., Erős F., (2000) : A tömegtest betegségei (93-126. o.)
In: Erős F. szerk.: Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó

P. Grimbert, (2008): Titok.
Budapest, Magvető Kiadó

Identitás (2011)
www.btk.ppke.hu/uploads/files/Identitás.doc

Kovács András, (1992): Identitás és etnicitás
In.:Kovács M. M., Kashti, Y., Erős F.  szerk.: Zsidóság, identitás, történelem, Budapest, T- Twins Kiadó

Mészáros Judit, (1992): Az elfojtott visszatér
In.:Kovács M. M., Kashti, Y., Erős F.  szerk.: Zsidóság, identitás, történelem, Budapest, T- Twins Kiadó

Malgorzata Melchior (1992): Zsidó identitás a stigmatizáció és a személyes választás között
In.:Kovács M. M., Kashti, Y., Erős F.  szerk.: Zsidóság, identitás, történelem, Budapest, T- Twins Kiadó