Zsidóként és/vagy magyarként?

Zsidóként és/vagy magyarként?

A zsidókérdés a XX. század Magyarországán szinte a mindennapok részévé vált. Zsidók és nem zsidók, polgárok és nem polgárok, művészek és nem művészek, mindenki megnyilvánult valahogyan. A magyar irodalomban is egyre erőteljesebben jelent meg ez a kérdés, már a harmincas évektől kezdve.

A folyamatos polémiában egyre másra nyilvánultak meg az emberek, legfontosabb kérdés a zsidó írók (így egyértelműen a zsidó emberek) magyarsága volt. Az I. világháborút követően ért véget a hazai zsidóság egyik fényesnek gondolt korszaka, melyben a települések zsidó közösségi vezetői, rabbijai a helyi közélet megbecsült tagjai voltak. Az addig sikeresnek gondolt asszimilációs törekvések bicsaklottak meg az erősödő antiszemita megnyilvánulások, valamint annak kormányzati szintjére való emelése miatt, ami – többek között – a numerus clausussal vette kezdetét. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek az asszimilációs szándékok egy sajátos, talán nem csak Magyarországra érvényes paradoxonra mutattak rá, ami szerint Magyarországon a zsidóság sokkal gyorsabban asszimilálódott, mint a többi, szintén idegennek mondott népcsoport, társadalmi megkülönböztetése mégis a leghosszabban maradt fent. Ezért az asszimiláció „sikeres”, vagy fényesnek gondolt korszakaiban a kölcsönös képmutatás tagadta, takarta el a feszültségeket, míg a sikertelen helyzetben a görcsös, kompenzatív magatartásformák nőttek meg.

Ennek a korszaknak volt az egyik vitája az a vita, amely egy kritika kapcsán jelent meg a Nyugatban, még 1930-ban. Móricz Zsigmond írt egy kritikát, amelyre Komlós Aladár válaszolt.

Komor András 1898-ban született egy neves pesti értelmiségi családban. A Franklin Kiadó lektora, Szerb Antal, Radnóti jó barátja. Baráti köréhez tartoztak Dési-Huberék, Derkovitsék, Ortutayék és még sokan a kor humanista beállítottságú, művelt értelmiségéből. Szoros barátság fűzte Török Sándorhoz, akinek mély emberszeretetét igen nagyra becsülte, de a teozófia területére már nem követte.

Jane and Johnny, a Fisschmann S. utódai Rt. és A Varázsló című regényei és versei máig maradandó értékűnek bizonyultak.

Móricz Zsigmond: A zsidó lélek az irodalomban Nyugat 1930/18.

Most olvastam el Komor András: «Fischmann S. Utódai» c. regényét.

Ez a könyv egy fiatal írónak első regénye. Az író eleinte csak versekkel próbálkozott, ami azt jelenti, hogy lelki életének titkait leste. Ez a lelki élet, bár nem ismerem eléggé, azt a benyomást tette rám, hogy egyszerű lélek őszinte, fájdalmas gondolataival van tele. Fáj neki a világ, a lehetetlenség, vagyis az élet és önmaga.

Most megírta első regényét, amely egy egészen új embert mutat. Valakit, aki nyitott szemmel nézte egész életében az embereket, a dolgokat s most folyamatos, biztos és építő prózában mondja el, amit szorgalmas felszívásban megismert.

A könyv, mint regény is érdekes és jelentékeny, de van egy kvalitása, amely szinte kordöntő jellegűvé teszi.

A regény címe: «Fischmann S. utódai». Egy vidéki nagyobb városban egy kereskedő cég harmadik generációjának életét mondja el. Ez a kereskedő család zsidó. Minden vonatkozásban, rokonságában, életszakaszában tiszta zsidóság él együtt. Zsidó élet, zsidó életfelfogás, zsidó világ, zsidó mentalitás.

És ebben van, úgy gondolom, igen nagy jelentősége, hogy ennyire hiánytalanul s hibátlanul zsidó világkép.

A recepciót csak három vagy négy generáció után érte el, látszik, a zsidóság. Csak most kapjuk irodalmilag először a zsidó lelket, gáncs és félelem nélküli írói tollal megírva nálunk. A múlt század végén, mikor zsidó írók az irodalomban tehetségük révén elsőrendű szerepet kezdtek elfoglalni, kötelességüknek tartották, hogy keresztény jellegű színt, mázat adjanak alakjaiknak. Csak egy-egy résen villant ki belőlük a zsidóságuk. Mindenféle tipikus keresztény neveket használtak s igyekeztek valami külső csillogással úgy tüntetni fel az életet, mintha nem volna súlya annak a titoknak, hogy a zsidó írók azokat a lelkiségeket, amelyeket közölnek, zsidó életükben szívták fel a Létezésből. Míg végre Kiss József, aki első balladáiban az Arany János balladai világlétét próbálgatta, eljutott a Reb Mayer Litvák alakjáig, melyben ősapját már tisztán és nemesen zsidónak érezte, mondta s énekelte…

A Kiss József bátor és nagyszerű megszólalása a késő öregkorban, visszafelé magyarázta s kimentette addigi költészetének ezt a különös álszínét, de nem okozott a saját kortársai közt erősebb forradalmat. Azután is csak keresztény allegóriákba voltak öltöztetve a zsidó írók művei. Még azok a művek is, amelyek túljutva az ország határán, a nemzetközi, főleg zsidó közönség szeretetét megnyerték. Ez azt mutatja, hogy az egész világon ugyanolyan gátlásokon kellett keresztül törnie magát a zsidóságnak általában.

Komor András már egy olyan generációt képvisel, amely túl van ezen a kényszerű álságon. Nála már egy pillanatra sem érezzük, hogy opportunizmusból meg akar alkudni valamivel, amitől fél, hogy gátolni fogja a közönséggel való kapcsolatát. Hiszen a zsidó olvasó- és nézőközönség belement ebbe a játékba, ő is szükségesnek tartotta, amit a zsidó író művelt: azt, hogy fátyolt kell vetni a multra: hogy a kikeresztelkedés ugyanolyan szükséges, mint a társaságban a frakk fölvétele. Komor András nem veszi fel a frakkot, illetve nem öltözik egy idegen világ kosztümjébe, hogy ezzel érje el a befogadást.

Végig lehet menni a könyvén górcsővel és boncolókéssel, sehol sem találkozunk hazugsággal. Ezek az emberek mind élő és tiszta zsidó egyéniségek s az, aki nem zsidó, a dzsentri, a paraszt, a polgár, mind csak úgy tűnik fel, ahogy a valóságos zsidó életből kifelé fordulva láthatja a zsidó a más felekezetű, vagy fajú embertársát.

Le kell tehát szögezni azt a tényt, hogy ez végre megtörtént. Egy hosszú irodalmi korszaknak, úgy látszik, vége van s az irodalom lelki tisztaságának egy új fázisához ért el a zsidó író.

S amint ide elért, el kell következni annak, hogy ez a hatalmas szellemiség, amit a zsidóság képvisel, őszintén és zavartalanul fejthesse ki lelki tartalmát.

Komor András maga mindenképen méltónak s alkalmasnak látszik arra, hogy ezen a téren kitünő munkát végezzen.

A zsidó lélek az irodalomban – Válasz Móricz Zsigmond cikkére Nyugat 1930/19.

Komlós Aladár

komlős aladár

I. Ha Móricz parancsnak mondaná ki, hogy az írónak csak fajtájabelivel szabad foglalkoznia: természetesen nem volna igaza. Ha Shakespeare megírhatta Shylockot, ha – mellőzve a világirodalmi példákat – Babitsnak szabad volt a Timár Virgil fiá-ban s a Halálfiai-ban zsidókat szerepeltetnie, ha maga Móricz is megrajzolt egy pompás zsidó-figurát egyik legremekebb művében, a Kivilágos kivirradtigban, ha férfiak nőket, nők férfiakat ábrázolhatnak, s az állatok, sőt az úgynevezett élettelen természet lelke sincs zárva képzeletünk előtt, nehéz belátni, mi jogon volna megtiltható, hogy a zsidó Rózsahegyi magyar parasztok szerepébe öltözzön és a zsidó író fantáziája átlépje fajtája határait. De, azt hiszem, csak az ideges rémlátás olvashat ki tilalmat Móricz szavaiból. Inkább bátorítás van bennök, hogy a zsidó merjen önmaga lenni, mintsem tilalma annak, hogy a nem-zsidókat is megfigyelje és ábrázolja. Móricz nem parancsot, csak tanácsot ad. Ez van a sorai mögött: «A magyar irodalom akkor is nyitva lesz előttetek, ha zsidó magatokról írtok. ha magatokról írtok, jobbat fogtok írni. A művészet érdeke kívánja tőletek, hogy magatokról írjatok.»

Mi teszi valószínűvé, hogy a zsidó jobbat ír, ha zsidókról ír? Az, hogy nincs nehezebb a képzelet számára, mint átlépni fajtánk határát. Nem sokat túloznék, ha azt mondanám: Könyebben kitaláljuk a velünk egyfajú rablógyilkos gondolatait, mint barátunkét, aki azonban idegen fajta gyermeke. De a művészi ábrázolás lélektani igazsága nem azon fordul meg, hogy az író mennyire rokonszenvezik hősével, hanem azon, mennyi lelkük mélyén az öntudatlan rokonság, amelynek alapján az írónak csak önmagába kell néznie, hogy hősét megérthesse. Azt sem mondom, hogy nem vagyunk képesek megérteni idegen fajták fiait. Csak azt, hogy nehezebb. A zseni – aki állítólag az egész mindenséggel rokon – talán játszva helyezkedik bele bárkinek és bárminek a lelkébe. A tehetség jobban teszi, ha családja körében marad. Otthon szabadon, biztosan repül a képzelete, az idegenben sántikál.

Móricz szavai elsősorban műhelyjellegűek: a mester szavai ezek, aki gyakorlati jótanácsot ad társainak.

II. De nemcsak művészi, erkölcsi jelentősége is van a dolognak. A mondottakon kivül még egy okból kívánatos, hogy az író elsősorban a maga népével és osztályával foglalkozzék. Mint az életet, úgy a különböző népeket sem viselhetjük el, ha képmásukat nem láttuk a művészet tükrében. Minden népnek módjában is áll, hogy művészetének és történetének nagy alakjaiban szemlélje magát, ám a mai zsidónak, ha származására gondol, csak kávéházi és hivatali személyes ismerősei juthatnak eszébe, akiket a megcsúfító közelségből lát – s legföljebb még «Kohn, aki megy a vonaton» vagy «a három zsidó, aki az állomáson találkozik»… Csoda-e aztán, ha elbírhatatlanul poézis nélkül valónak érzi a fajtáját és ezért önmagát is méltóság nélkül valónak? A mai zsidóság szörnyű belső fejvesztettségének és alantas sznobizmusának legmélyebb oka ez, a nemzet egészének szempontjából pedig nem közömbös, sikerül-e megjavítani egyik számottevő rétegének lelki higiénéjét. Azt hinni, hogy a többi magyarságnak előnyére válnék a zsidóság morális katasztrófája, ugyanolyan gondolkodás volna, mint azt hinni, hogy a lakosságra nézve közömbös, hogy pusztít-e fizikai ragály a zsidóság soraiban.

III. A magyar zsidó nemcsak akkor szisszen fel megbotránkozva, ha azt állapítja meg valaki, hogy a zsidó büdös, hanem akkor is, ha egy keresztény ember azt meri mondani, hogy a zsidó – zsidó. (Igaz, hogy másfelől ugyanez a keresztény ember is megsértődik és azonnal cionizmust emleget, ha véletlenül a zsidó is rájön és nyugodtan megvallja, hogy zsidó.) Így aztán megtörténhetik, hogy Móriczot minapi cikke alapján, azzal vádolják majd meg, hogy ghettót ajánl a zsidóknak. Én úgy érzem, még nem olvastam igazabban-liberális nyilatkozatot. Mert a háborúelőtti liberalizmus is elfogadta teljes értékűnek a zsidót, de csak akkor, ha megszünt zsidónak lenni. Móricz akkor is örömmel látszik fogadni őt, ha zsidó marad.

IV. Egy aggály volna még: nem tanácsolja-e ki a zsidóságot a nemzetből, aki azt ajánlja neki, hogy inkább a maga egyéniségére s ügyeire vigyázzon, mint a másokéira? nem hull-e szét s szűnik meg a nemzet, ha a benne összefoglalt különböző közösségek túlságosan megtartanák önállóságukat?

A «nemzet» a jövőben alighanem valóban más lesz, mint ahogy a 19. század elképzelte. De igazából nem is volt olyan soha, csak az elméletcsinálók álmaiban. A 19. század nemzetfogalma a fiatal és túlbuzgó nacionalizmus szülötte volt, amely a maga feltétlen egységén belül nem akart megtűrni semmiféle faji, felekezeti, táji különbséget. Míg az erőszakosan elfojtott különbségek, ahogy az elfojtani próbált erők rendszerint szokták, az első adódó alkalommal fel nem lázadtak s szét nem törték a nemzeti egység kereteit. A fajvédelemnek Kossuth tót, Herczeg sváb, Prohászka cseh, a katholikus nem bízik a kálvinista vezérben és viszont. Nem hiszem, hogy Móricz ilyen fajvédelmet hirdetne. Ezt az álláspontot a gyűlölet jellemzi, az ő cikke pedig érezhetően szeretetből született. Ez pedig azt jelenti, hogy Móricz ragaszkodik az együttmüködés, a nagyobb egység ideáljához. Cikke mögött, bár ki nem mondva, a most-születő nemzet-elgondolást érzem: szavait csak az fogadhatja el, sőt értheti meg igazán, aki ugyanennek az elgondolásnak az alapján áll. Ma is ragaszkodunk a nemzeti egységhez, sőt ma, a gyűlölködő kis partikularizmusok idejében még jobban, mint a háború előtt, mikor a nemzet már megvalósult szűk keretnek látszott, amelyből tovább akartunk menni, még nagyobb egységek felé. De ma már tudjuk, hogy az a feltétlen egységesítő törekvés, amely a mult századot jellemezte, visszafelé sül el. Az új nemzetfogalom rugalmasabb lesz, mint a régi. Annak tudatában fog készülni, hogy különböző közösségeket zár magába; ha ezek együtt új, nagyobb közösséggé állnak össze benne, nem fogja bánni, hogy amellett megőrzik a maguk külön egyéniségét is. Nem fogja bánni, ha a zsidó zsidó is marad; beéri vele, ha egyszersmind magyar lesz. Megengedi, hogy Komor András a zsidókról írjon, mint ahogy Tamási Árontól nem veszi rossznéven, hogy a székelyekkel foglalkozik. Röviden: az új nemzetfogalom, amely első pillantásra paradoxnak és mesterkéltnek látszhatik, szintézise lesz a régi nacionalizmus és a fajvédelmi álláspont antitézisének, az átfogó katholicitásnak és a pogány individualizmusnak.

A szereplők utóélete:

Móricz Zsigmond azon kevesek közé tartozott, akik felemelték a szavukat a zsidótörvények ellen.

Komor András 1944 végén a sokadik munkaszolgálatos behívó miatt öngyilkos lett.

Komlós Aladár a Kasztner-vonatnak köszönhetően megmenekült, itthon halt meg, 87 évesen.

 

M.Kende Péter