1994. április 6-án vette kezdetét a második világháború utáni történelem legnagyobb tömeggyilkossága Ruandában. Bár az aggasztó jelek már hetekkel a tragédia előtt érkeztek, a nemzetközi közösség képtelen volt megakadályozni a mészárlást. Hiába volt egyértelmű a vérontás, a világ képtelen volt megakadályozni majd 1 millió ember halálát, alig három hónap alatt. A ruandai népirtáshoz több veszélytelennek tűnő esemény és egy végső szikra vezetett. Az évek alatt több ártalmatlannak tűnő eset adódott össze és végül elszabadult a pokol.

A II. világháború eseményeihez hasonló történések teszik még rettenetesebbé a történteket, hiszen egyértelmű, hogy a vérengzésre tudatosan készültek és több magas rangú politikus, közéleti személy is részt vett a propaganda-hadjáratban mely alatt gyűlöletbeszédekkel bombázták a lakosokat. Ezek célja a hutuk tuszik ellen fordítása, végső soron pedig „a magas fák” – a tuszik – kiirtása volt.  A hutuk és tuszik egy népet, etnikumot alkotnak, nem különbözik a bőrszínük, vallásuk, nyelvük, különbséget tenni maximum foglalkozásukban lehet. A nyugati hatalmaknak nagy szerepük volt abban, hogy a genocídium ilyen „sikeres” lehetett, mivel a vérfürdő 67-ik napján nevezték nevén az eseményeket, ismerték el, hogy népírás folyik az országban, nem törzsi háborúskodás, ahogy addig nevezték. Érthetetlen, hogy a világ miért fordította el a fejét a történésekkor, és hogy történhetett meg a II. világháború után egy újabb népirtás.
Dolgozatomban górcső alá veszem Ruanda történelmét, a tragédiához vezető lépcsőfokokat, valamint magát népirtást. Foglalkozom a nyugati hatalmak reakciójával, az ENSZ-szel, továbbá kitérek arra, hogyan folyt, folyik az igazságszolgáltatás, és milyen alkotások foglalkoznak a témával.

II. Ruanda
Ruanda Magyarországnál 3, 5-szer kisebb ország az Egyenlítőtől délre helyezkedik el, Afrika középső részén. Neve bantu népnevet őriz. Az egykori német gyarmat 1920 és 1962 között Népszövetség-i, majd  ENSZ gyámsági területként – belga fennhatóság alá tartozott Burundival együtt, Ruanda-Urundi néven. Az ország 1962-ben vált független köztársasággá.
Az ország felszínét legfőképp a Kelet-afrikai magasföld uralja, melyet nyugatról a Kivu-tó árka, északon pedig a vulkanikus Virunga hegység határol.
Földje ásványkincsekben szegény, volfrámot, aranyat, berillt bányásznak, de ezt is elenyésző mennyiségben. A nyugati határvidék a Nagy hasadékvölgy része, kelet felé haladva pedig az ország nagy része enyhén lejtő, termékeny dombvidék. Az ország éghajlata trópusi és 3 Nemzeti parkkal is rendelkeznek. A városi lakosság aránya 6%, a születéskor várható élettartam hihetetlenül alacsony, a férfiaknál 39, a nőknél 40 év. A népességnövekedés aránya 1,84%, az írástudatlanságé pedig 45,3%. Ez Afrika legsűrűbben lakott országa. A lakosok felparcellázott területeken földimogyorót, maniókát, kávét, teát és banánt termesztenek
A földművelő hutu és a főleg állattenyésztéssel foglalkozó tuszik viszálykodása 1994-ben fajult népirtásig.

III. Történelme
 Az ország  őslakossága a twa nép volt, amely valószínűleg már 35 000 éve él a területen. A jelenlegi lakosság a banyarwanda nép. Banyarwanda kinyarwanda nyelven azt jelenti: „Ruanda népe”. A banyarwandáknak közös kultúrájuk, és nyelvük van, valamint mindannyian ugyanott élnek.  Az európaiak érkezése előtti Ruandai Királyság a mai Ruandára és a Kongói Demokratikus Köztársaság Kivu-tó környéki területére terjedt ki. Társadalma erősen rétegzett, a társadalom három osztálya a hutuk, a tuszik és a twák adót fizetett a királynak, aki cserébe megvédte őket.  Saját vallásuk és alapító mítoszaik vannak. Ruanda  megtartotta ősi határait és a régiót a Ruandai Királyság irányította egész ismert történelme során.  Itt meg kell említenünk, hogy alapvetően a hagyományos ruandai társadalomban nem csupán ez a három kategória létezett. Húsz klánba (ubwokó) és még több ágazatba (umulyangö) való tartozás apai ágon öröklődött és a társadalmi státuszra utalt.
A társadalmi rétegek között nem volt lehetetlen az átjárás, például azok a tuszik, akik elvesztették állataikat valamilyen járvány következtében, hutukká váltak; míg azok a hutuk, akik  marhát kezdtek tartani, tuszik lettek). Ezt nevezték hutulanodásnak vagy tuszifikálódásnak. Ennek a társadalmi mobilitásnak sajnálatos módon a gyarmatosítás vetett véget. A gyarmatosítók – leginkább a belgák – szemében a társadalmi rétegződések etnikai különbségekként jelentek meg (a ruandai nép súlyos árat fizetett az ilyen európai elképzelések miatt). A Ruandai Királyságban az arisztokráciát a tuszik alkották, ugyanakkor gyakoriak voltak a vegyes házasságok is. A tuszik ekkoriban a népesség 15-18%-átadták, többségében állattenyésztéssel foglalkoztak.  
Az ország 1880-tól német gyarmatterületnek minősült, azonban csak 1899-ben szereztek a németek befolyást a helyi ügyekben, amikor is felügyelőket neveztek ki a helyi főnökök oldalára. 1911-ben a németek segítették a tuszi vezetést a hutuk lázadásának leverésében, amely Ruanda északi részén tört ki.   A németek első világháborús veresége után, 1923-ban a terület a belga gyarmat része lett. A népesség kb. 14 százalékát kitevő tuszi elitet a belgák magasabb rendűnek ítélték, ezért a többségi hutukat tuszi fennhatóság alá helyezték.
A társadalmi helyet az etnikai hovatartozás alapján határozták meg, az embereket az általuk birtokolt marhák száma szerint és a fizikai megjelenésük szerint rangsorolták (hasonlóan a német árja fajelmélethez, leírták milyenek a tuszik és a hutuk általános fizikai megjelenései, amelyek azonban nem feltétlenül feleltek meg a valóságnak). Ez tovább fokozta a feszültségeket a tuszik és a hutuk lakosság között. Ennek a megkülönböztetésnek a hivatalosításaként 1926-ban bevezették – a belgák – a nemzetiséget is feltüntető személyi igazolványokat, amelyekben hutu, tuszi vagy twa megnevezés szerepelt. Ezek az igazolványok a népirtás során sajnos nagyon nagyban megkönnyítették a hutu gyilkosok dolgát a tuszik azonosítása során.

A második világháború után az ENSZ felhatalmazása alapján továbbra is a belgák kormányoztak, azonban ekkortájt erősödni kezdett az alávetett hutuk politikai öntudata (nemzeti kiáltványokat fogadtak el és pártokat alakítottak). Az ötvenes években már jellemzőek voltak az erőszakos konfrontációk a tutszi és a hutu lakosság között (pl.: 1959-ben a tutszi elit elleni hutu felkelés, ami miatt 200.000 tutszinak kellett a szomszédos Burundiba menekülni).
1962-ben nyerte el függetlenségét az ország. A köztársaság irányítását a többségben lévő hutuk vették át (a Hutu Egyenlőségi Mozgalom Pártja vezetésével), ami miatt még több tuszi menekült el az országból. Egy évvel később, 1963-ban a hutuk 20.000 tutszit mészároltak le, megtorlásul egy Burundiból indult tuszi gerillalázadás miatt.
1973-ban a hutu származású Juvenal Habyarimana tábornok került hatalomra katonai puccs segítségével (arra hivatkozott, hogy elődjének kormányzata nem volt elég hatékony, és a kegyencek rendszerévé vált). Habyarimana politikájának köszönhetően kezdetben az országot gazdasági jólét jellemezte, viszont a társadalmi feszültségek tovább nőttek. 1990-ben, a száműzetésben élő tutszik megalakították a Ruandai Hazafias Front (RPA) elnevezésű fegyveres szervezetet, és rendszeresen betörtek az országba. Ezzel megkezdődött a polgárháború. Az RPA propaganda rádióállomására reagálva jött létre a Habyarimana kormány által támogatott rádióállomás, amely rendszeresen adott le tusziellenes beszédeket, és műsorokat. A hutu rádió (RTLM) adásai idővel egyre gyűlölködőbbé váltak, míg végül itt szólították fel a hutu lakosságot  a tutszik kiirtására is

 „Vágjátok ki a magas fákat, pusztítsátok el a csótányokat!”  volt a jelszavuk. 1993-ban, három év harc és többszöri tűzszünet után Habyarimana elnök és a Ruandai Hazafias Front békeszerződést kötött. A tanzániai Arushaban megkötött megállapodás szerint közös hutu-tutszi kormányt kellett volna alakítani és a száműzetésben élő tutszi menekültek visszatérését biztosítani (rendelkezéseit azonban egyik fél sem akarta betartani és a harcok hevessége sem csökkent). Az ENSZ 2500 fős alakulatot küldött az országba, hogy felügyeljék a békeszerződés végrehajtását, de a katonák eszközei, felszereltsége és lehetőségei túlságosan korlátozottak voltak ezért jelenlétük szinte hatástalan volt. A katonák létszámát 1994. április 14-én 450 főre csökkentették, egy héttel a mészárlások kezdete után.
A hutu szélsőségesek már hosszú ideje készülődtek a tutszik lemészárolására (fegyveres milíciákat szerveztek – pl.: az interahamwe  -, valamint fegyvereket osztottak a lakosság körében, főleg bozótvágó késeket). A népirtáshoz vezető közvetlen ok, a szikra 1994. április 4-én következett be, amikor is Habyarimana elnök repülőgépét máig ismeretlen tettesek (feltételezhető, hogy hutu szélsőségesek tették a béke megakadályozása és a leszámolás megkezdése érdekében) a kigali repülőtér felett vállról indítható rakétákkal lelőtték.

IV. A népirtás
 1994. á 4-én  Juvénal Habyarimana,  Ruanda  hutu elnöke először a zairei Kinshasába repült. Ahol tárgyalásokat folytat Mobutu Sese Seko elnökkel, majd onnan a tanzániai Dar es-Salaamba , hogy egy regionális értekezleten vegyen részt. Mobutu figyelmeztette a ruandai elnököt, hogy részben a francia titkosszolgálattól származó információk szerint életére törnek. Habyarimana ennek ellenére elment a Dar-es-salaam-i találkozóra, de amikor április 6-án hazafelé indult, elfogadta a franciák ajánlatát, és  saját elnöki gépe helyett egy francia katonai repülőgépre szállt fel, hogy visszatérjen Kigaliba. Vele utazott Cyprien Ntaryamira, Burundi hutu elnöke. A Kigali repülőtér felett a gépet két vállról indított rakétával lelőtték. Az elkövetők kiléte máig nem tisztázódott. Egy francia bíróság ítélete szerint az akciót  Kagame  RHF erői hajtották végre. Kagame és maga Habyarimana kormányának egyes tagjai a hutu fegyvereseket vádolták saját elnökük meggyilkolásával.  Az ország hegyes peremvidékein tuszi gerillák küzdöttek a hutu kormánycsapatokkal, tehát ezzel az utolsó szikrával elszabadult a pokol.
A két elnököt szállító repülőgép lelövése után Ruandában elszabadult a pokol. A katonaság és az Interahamwe milícia elkezdett úttorlaszokat építeni és razziázni. Az elnöki gárda emberei meggyilkolták a mérsékelt hutu Agathe Uwilingiyimana miniszterelnökasszonyt (aki a rádión keresztül akart nyugalomra felszólítani), hogy az ne vehesse át az ország irányítását. A miniszterelnök asszony mellett agyonlőtték annak férjét, az alkotmánybíróság elnökét, és a kormány 4 miniszterét.  Az Agathe Uwilingiyimana védelmét ellátó 15 ENSZ-katonát lefegyverezték, közülük 5 ghánait elengedtek, a 10 belga katonát a ruandai elnöki gárda katonái kegyetlenül megcsonkították, majd megölték. Az elkövetkező napokban elkezdődött a tuszik és a mérsékelt hutuk mészárlása. Az előre kidolgozottság mellett szól, hogy 1993. január és 1994. március között Ruanda több mint, 500.000 bozótvágó kést (machetét) importált, kétszer annyit, mint az előző években.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa két héttel a háború kirobbanása után békefenntartói 90%-át hazahívta. Romeo Dallaire tábornok alig 275 katonával maradt, de utasítást kapott arra, hogy ne avatkozzon be a harcokba. Ahogy az erőszak fokozódott, sok nemzet kimenekítette az állampolgárait Kigaliból, és bezárta nagykövetségét. A nemzeti rádió maradásra szólította fel a lakosságot, és a kormány által finanszírozott RTLM rádió eközben maró támadásokat intézett a tuszik és a mérsékelt hutuk ellen. Úttorlaszok százait állította fel a milícia Kigaliban és vidéken. Dallaire tábornok és az UNAMIR – akik a tuszikat kísérték és védték Kigaliban – képtelenek voltak bármit is tenni, ahogy az erőszak kiterjedt, és ráadásul őket is elkezdték támadni az RTLM-en keresztül.
A gyilkolás gyorsan és széles körben elterjedt Kigaliból az egész országra. Az egyik ilyen mészárlás Nyarubuyeben történt. A tisztviselők és a kormány által finanszírozott rádió még az egyszerű civileket is felszólították, hogy öljék meg tuszi szomszédaikat. Akik nem voltak erre képesek, azokat a legtöbb esetben szintén megölték. „Vagy részt vettél a mészárlásban, vagy téged mészároltak le.” – emlékezett vissza egy hutu, akit gyilkosságra kényszerítettek. Az elnök pártja, is belekeveredett a népirtás szervezésébe.
A legtöbb áldozatot a saját falujában vagy városában ölték meg, sokszor saját szomszédaik vagy a helybeliek. A legtöbb gyilkosságot machetével követték el, de a fegyveres egységek tűzfegyvereket, sőt buldózereket is használtak. Néhány faluban az áldozatokat bekényszerítették vagy becsalták a templomba vagy iskolába, ahol aztán szervezetten felkoncolták őket. Például, 1994 júniusában 3000 tuszi keresett menedéket egy katolikus templomában. A helyi Interahamwe a rendőrségtől kapott buldózerekkel rombolta le a templomépületet. A menekülni próbáló embereket machetékkel ölték meg.
Az ENSZ tagállamai elutasították az UNAMIR kérését, hogy fokozzák létszámukat és adjanak több pénzt a műveleteikre, sőt az összes békefenntartót ki akarták vonni az országból, csupán Dallaire tábornok nyomásának volt köszönhető, hogy végül is egy nagy mértékben csökkentett létszámú békefenntartó csapat, önkéntes alapon engedélyt kapott arra, hogy továbbra is  maradjon. Az ENSZ BT-ben nem sikerült elérni, hogy a békefenntartó misszió átalakuljon békét teremtő küldetéssé. A népirtás harmadik hónapjában a francia kormány csapatokat vetett be Ruanda nyugati részén az Opération Turquise keretében,  de a külföldi állampolgárok evakuálására voltak csak képesek, és bizonyos esetekben még az általuk megszállt zónában is folytatódott a népirtás.
Az Ugandából betörő tuszi Ruandai Hazafias Hadsereg (RPA) katonái elől a népirtásban részt vett hutu hadsereg és közigazgatás a franciák által ellenőrzött zónába menekült. Magukkal vitték a nemzeti rádióállomás berendezéseit is, amely mostantól innen sugározta uszító adásait. Ismert hutu háborús tettesek tudtak megszökni az RPA elől a franciák ellenőrizte övezeten keresztül. A franciák mindig is gyanakodva szemlélték az Ugandából (angol kulturális hagyományokkal rendelkező ország) előretörő RPA-t, mert úgy érezték, hogy a francia nyelvű Ruandában ez a befolyásukat csökkenti (mint, ahogy az be is következett,).
Április 6. és július eleje között a kiszámíthatatlanul gyors népirtásban hivatalosan 937.000 tuszi és mérsékelt hutu halt meg.

V. Ítéletek, igazságszolgáltatási rendszer
A szörnyűségek után valahogy együtt kellett élni egymással az országban. Mivel nem lett volt elég bíró a leterhelt állami igazságszolgáltatásban felelevenítették a népi bíráskodás helyi hagyományát az úgynevezett gacsacsát. Ezek régebben családi, helyi törvényszékek voltak, egy paláverfa alatt szolgáltattak igazságot. Ennek célja  a társadalmi megbékélés elősegítése az ügyek gyorsításával .
Négy kategóriába sorolták a gyilkosokat, felelősségük szerint az első kategóriába tartozókra (hírhedt gyilkosok, propagandisták) nem terjedt ki a gacsacsák hatásköre. A további három kategória (testi sértés, rablás, kisebb gyilkosságok) elkövetői felett a népbíróság ítélkezett.
A gacsacsákban egy bíró vezeti az ülést, 4-5 ülnök segítségével. A vádlottnak meg kell jelenni a szomszédság előtt. Nincs ügyvéd sem ügyész és bárki beleszólhat, tanúskodhat a vádlott ellen vagy mellett. Ennek eredményességét néhányan vitatják.
2003-ban elnöki rendelet alapján a népirtásért elítéltek szabadon bocsáthatók lettek feltételesen, ha betegek vagy idősek, valamint a büntetésük legalább felét letöltötték, vállalják a heti három nap közmunkát valamint alacsony kategóriába tartoztak. Szabadulásuk után egy átnevelő táborba is kötelezően be kell vonulniuk. A népirtás idején felelős pozícióban lévő személyek ügyét az ENSZ által létrehozott (Tanzániában ülésező) nemzetközi törvényszék tárgyalta.
1996-ben fogták el és tartóztatták le Kamerunban Theoneste Bagosorát – az interahamwe főszervezőjét, a védelmi minisztérium egykori kabinetfőnökét – miután elszökött az országból az igazságszolgáltatás elől. 2008-ban bűnösnek találták emberiség elleni és háborús bűntettekben és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Vele együtt az interahamwe másik két vezetőjét is elítélték, Anatole Nsegiyumvát és Alloys Ntabakuzét. Továbbá húszévnyi börtönbüntetést kapott a meggyilkolt elnök sógora, Protais Zigiranyiraz, akit bűnösnek találtak a hutu elit által kitervelt összeesküvés irányításában, melynek a tuszi lakosság kiirtása volt a célja. A bíróság szervezettnek minősítette a vérontást és kijelentette, hogy népirtás történt.

VI. A témával foglalkozó filmek, könyvek
Az évek során egyre több könyv és film jelent meg a témában. 1998-ban jelenik meg Szöllősi Nagy Klotild Torlasz Ruandában című kötete. Ez egy szociografikus regény, amely nem a politikai történéseket ábrázolja, hanem személyes, konkrét történeteken keresztül szemlélteti az eseményeket.
2006-ban jelenik meg magyar nyelven Jean Hatzfeld francia újságíró és haditudósító könyve, Bozótvágó kések évszaka címmel. Ebben a dokumentumregényben a gyilkosok vallanak, 10 elítélt a kigali börtönben, meglepő nyíltsággal vallanak rémtetteikről. A már említett 10 elítélt közül egy mondja azt csupán, hogy mélyen megbánta tetteit és társait és vezeklésre buzdít.
2007-ben Vujity Tvrtko Pokoljárás című könyvében kapott helyet a ruandai történet. Ebben a kötetben több helyszínre is ellátogat a szerző, köztük ruandai börtönökbe, vesztőhelyekre.
 2001-ben dokumentumfilm készült Elefántfű címmel, amerikai-ruandai koprodukcióban. Ebben az alkotásban a szörnyűségek utáni mindennapokat mutatják be egy túlélő asszony szemüvegén keresztül, aki kénytelen szembenézni családja lemészárlójával, egyik szomszédjával. 2005-ben került bemutatásra az  Április Ruandában című film, mely egy testvérpárról szól, akik az ellentétes oldalon álltak a harcokban.
 A legismertebb film 2004-ben készült az eseményekről az  amerikai-angol-olasz-dél-afrikai filmdráma, a Hotel Ruanda. A film több nemzetközi díjra is jelölték (Golden Globe és Oscar díjra is). A történet egy hétköznapi ember nem hétköznapi cselekedeteit eleveníti meg a mérsékelt hutu szállodaigazgató, Paul Rusesabagina és családja szemszögéből. A film szereplői valós karakterek, és elbeszélésük alapján készültek a dialógusok. Paul Rusesabagina, bár hutunak számított, felesége és négy gyermeke tuszinak. 1994-ben a Sabena Hôtel des Mille Collines alkalmazottja volt Kigaliban és befolyását, valamint pénzét felhasználva több mint 1200 tuszi és mérsékelt hutu lelt menedékre hotelében. Ruesesabagina italért vásárolta meg honfitársait a hutu gyilkosoktól valamint az egyetlen épen működő telefonvonalon faxot küldött Bill Clintonnak, valamint Belgiumot is értesítette a történtekről, sajnos hiába.
Paul és családja a vérengzések után Belgiumba költöztek, két árván maradt unokahúgukat örökbe fogadták, és fuvarozási vállalat vezet. Alapítványt hozott létre az áldozatok támogatására. Több nemzetközi díjjal kitüntették. A film alapjául szolgáló Tom Zoellner könyv, melynek címe az "An Ordinary Man – Egy hétköznapi ember", nem jelent meg magyar fordításban.

VII. Összegzés
„Bozótvágó késekkel végrehajtott népirtás volt a 20. század egyik búcsúüzenete a világnak. 1994 tavaszán Ruandában állami irányítás mellett, hutu önkéntes tömegek lelkes részvételével áprilistól júliusig száz napon át tartott a mészárlás, miközben a nemzetközi közösség szemérmesen elfordította tekintetét. Az áldozatok számát általában nyolcszázezer és egymillió közöttire becsülik. Ideológiai hovatartozástól függően mondanak egyesek alig ötszázezret, mások egymilliónál többet; ez igen csúf és ízetlen szórakozás a számokkal (Lángh, 2008)”
Fontosnak tartom, hogy az elkövetett hibákból tanuljon az emberiség, hiszen mint láthatjuk, a történelem könnyen megismételheti önmagát. Fontos, hogy a világ mindig vegye komolyan az intő jeleket. Örök szégyenfoltja marad a világközösségnek a Ruandában történt események. Nem lehet tétlenül nézni az egyértelmű vérengzést sehol a világon, mindenképp közbe kell avatkozni ilyen történések esetén. Az ENSZ hozzáállása a történtekhez is elgondolkodtató és valószínűleg tétlenkedésük okai között megtalálható volt az a tény, hogy Ruanda nem egy ásványkincsekben gazdag ország. Örök tanulság ez az eljövendő generációk számára, hogy szörnyűség bárhol, bármikor megtörténhet, és ezt nem hagyhatja a világ. Csak reménykedhetünk benne, hogy újra nem történhetnek meg hasonló események, főleg ilyen szervezett, előre megfontolt formában. Csírájában kell elfojtani az ilyen jellegű szervezkedéseket és védelmére kell kelni az első pillanatban a segítségre szorulóknak.
Nem volt túl sok információm eddig erről a történelmi eseményről ezért is érintett meg mélyen ez a téma, hisz még 20 év sem telt el és ezt nagyon ijesztőnek tartom.

Felhasznált Irodalom
1, hu.wikipedia.org/wiki/Ruanda
2, hu.wikipedia.org/wiki/Ruanda_t%C3%B6rt%C3%A9nelme
3, Horváth Attila: Ruanda ’94: egy krízis történelmi háttere.
Kül-Világ A Nemzetközi Kapcsolatok folyóirata I. évf. 2004/2 T.
epa.oszk.hu/00000/00039/00002/thorvath.html
4, www.lemontree.hu/egyebkep/linkkep/history/tortenetek/xx_szazad/059_ruanda.htm
5, Hotel Ruanda amerikai-angol-olasz-dél afrikai filmdráma, 2004
6, hu.wikipedia.org/wiki/Ruandai_n%C3%A9pirt%C3%A1s,
7, Szabó A. Ferenc: A ruandai népirtás História 2004/4
www.historia.hu/archivum/2004/0404szabo.htm,
8,www.lemontree.hu/egyebkep/linkkep/history/tortenetek/xx_szazad/059_ruanda.htm
9, hu.wikipedia.org/wiki/Ruandai_n%C3%A9pirt%C3%A1s
10,Jean Hatzfeld: Bozótvágó kések évszaka, Ulipus Ház Könyvkiadó KFT. (2006)
www.libri.hu/konyv/a-bozotvago-kesek-evszaka.html
11,Vujity Tvrutko: Pokoljárás, Alexandra Kiadó (2007)
www.booker.hu/konyv/pokoljaras_vujity_tvrtko/
12,Elefántfű, amerikai-ruandai dokumentumfilm (2001)
comment.blog.hu/2009/08/24/utazas_a_holdba_2
13,Április Ruandéban, francia-amerikai-ruandai fimdráma (2005)
www.port.hu/aprilis_ruandaban_sometimes_in_april/pls/fi/films.film_page?i_film_id=71778&i_city_id=3372&i_county_id=-1&i_topic_id=1
14, Hotel Ruanda, amerikai-angol-olasz-dél afrikai fimdráma (2004)
www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=68393&i_city_id=2776&i_county_id=7&i_set_id=1&i_order_by=2
15,Lángh Júlia: A bozótvágó kések évszaka után. Jean Hatzfeld Ruanda könyvéről. Mozgó világ, XXXVII. évf. 2008, május
  mozgovilag.com/?p=882