Tóth Anna Valentina: Polgárjogi mozgalmak az USA-ban és Európában

A rasszizmus elleni küzdelem megoldási formái: antirasszizmus, békés és harcos próbálkozások
Polgárjogi mozgalom
Az USA-ban az 1950-es évek közepétől megjelenő polgárjogi mozgalom fő célja az volt, hogy a feketék azonos politikai, gazdasági és oktatási jogokkal rendelkezzenek a fehérekkel. Azért küzdöttek, hogy a feketéket kirekesztő, megkülönböztető törvények megszűnjenek. A mozgalom meghatározó része inkább a békés utat választotta a változások eléréséhez, azonban volt egy erőszakos utat választó ága is. Ezt az ágat inkább a fiatalok részesítették előnyben, mivel úgy érezték, hogy nem történnek elég gyorsan a változások.

Názer Ádám a Rubicon című folyóiratban megjelent cikke és a május 2.-i szemináriumi jegyzetem alapján ismertetem a polgárjogi mozgalom főbb állomásait.
A Déli államokban sűrűn előfordultak feketék ellen irányuló bűncselekmények, brutális gyilkosságok, azonban ezek nagy része felderítetlen maradt, mivel a fehérek által irányított hatóságok és a sajtó mindig eltussolta ezeket az ügyeket. 1955-ben Mississippiben egy 14 éves fekete fiú, Emmet Till ellen elkövetett kegyetlen gyilkosság híre felrázta a világsajtót. A helyi bíróság mégsem ítélte el a két fehér elkövetőt. Az ügy jelentősége abban rejlett, hogy a fiú Északról érkezett vakációra a Délen élő rokonaihoz, nem is sejtették, hogy mi vár rá az erősen szegregált országrészben.  A fiú édesanyja, Mamie Bradley az eset után maga is polgárjogi harcosként kezdett tevékenykedni és a következőt nyilatkozta: „…ha hallottam valamit, hogy Délen mi történik a feketékkel, azt gondoltam, nem az én ügyem. Már tudom mekkorát tévedtem. A fiam meggyilkolása megmutatta, hogy bárhol történik a világban valami velünk, az a dolog mindnyájunkat érint.”
Ez és az ehhez hasonló esetek következményeként a sajtó felfigyelt a Déli államokban történő eseményekre, végre elkezdtek foglalkozni a témával. A szegregáció ellenzői megerősödtek, a délen élő afroamerikai közösségek pedig elkezdték hangsúlyosabban követelni a jogaikat. Ezek a folyamatok eredményezték a polgárjogi mozgalom kialakulását.
A mozgalomnak tulajdonított első sikeres akció a Montgomery-i buszbojkott volt, mely 1955-56 között, majdnem egy évig tartott.  Rosa Parks varrónő nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér utasnak a buszon, ezért a szegregációs törvények megsértése miatt letartóztatták, azonban másnap óvadékkal szabadult. A fekete vezetők meglátták az általános megbecsülésnek örvendő nőt ért sérelemben a lehetőséget. A vezetők a fiatal lelkész, ifj. Martin Luther King templomában rendezkedtek be. A bojkottot szórólapok segítségével három nap alatt szervezték meg. Majdnem egy évig gyalog jártak dolgozni a fekete munkások. Egy idős nő így nyilatkozott: „A lábam fáradt, de a lelkem szárnyal!”
A bojkottot sokan nem nézték jó szemmel, a helyi bíróság pénzbüntetéssel sújtotta Kinget az akció megszervezésért, házára ismeretlenek bombát dobtak. Végül az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága hatályon kívül helyezte Alabama államban a buszszegregációs törvényt. Ezután Montgomery a polgárjogi mozgalom bölcsőjévé vált.
1957 elejére a polgárjogi mozgalomnak és Martin Luther Kingnek már országos híre volt. Ebben az évben az aktivisták az integrált oktatás megvalósítását tűzték ki célul. 1954-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elrendelte az összes államra vonatkozóan a szegregált iskolarendszer felszámolását. A Déli államok azonnal tiltakoztak a döntés ellen és nem tartották be a rendelkezést. A Nemzeti Szövetség a Színes Emberek Haladásáért (NAACP) polgárjogi szervezet tesztelni akarta, hogy valóban működhet-e az új rendszer. 1957-ben Arkansas fővárosában, Little Rockban az iskolák felügyeleti szervével közösen kidolgozott egy tervet, mely által kilenc fekete diák iratkozott be az eredetileg csak fehér diákok számára fenntartott középiskolába.
Azért esett Little Rock-ra a választás, mivel itt több közintézmény is integráltan működött, a Déli fővárosok közül ez volt a legmegengedőbb. Azonban itt sem volt könnyű dolguk a változást akaróknak. A kilenc diákot ellenséges tömegek és katonák várták az iskola előtt és nem engedték be őket. Az országos felzúdulás hatására Eisenhower elnök közbelépett, így a kilenc diák rendőrségi segítséggel bejuthatott az iskolába. Az elnök szövetségi katonákat vezényelt Arkansasba, akik biztosították a „kilencek” bejutását az iskolába. Egy hét múlva a katonákat visszavonták, helyükre a Nemzeti Gárda tagjai léptek és az attrocitások egész évben folytatódtak irányukban. A folyamatos rasszista cselekmények, gúnyolódások ellenére nyolc diák sikeresen befejezte az évet. Az évzárón Martin Luther King is jelen volt.
1960-61 között a polgárjogi mozgalom nagyszabású, békés, szegregációellenes cselekményei az ülősztrájkok voltak. Ezt a tiltakozási formát Mahatma Gandhi alkalmazta az indiai függetlenségi mozgalomban.
1960-ban az észak-karolinai Greensboro-ban négy fekete diák ült be egy szegregált étterembe, de nem szolgálták ki őket. Ezért zárásig a helyükön maradtak, kiszolgálás nélkül. Este visszaérve a kollégiumba elmesélték a szobatársaiknak az esetet. Ezt követően egyre több fekete diák ült be kiszolgálás nélkül is nyilvános helyekre, szegregált éttermekbe. Egy hónapon beül már hét államban létrejött ez a tiltakozási forma, melyhez fehér szimpatizánsok is csatlakoztak. A békés tiltakozókat folyamatosan inzultálták a rasszista csoportok, ezért az akciók előtt felkészítő tréningen vettek részt az aktivisták, hogy tudják, hogyan reagáljanak az attrocitásokra: „Ne nevesd ki őket! Ne üss, csak önvédelemből! Ne beszélgess velük! Gondolj Jézus, Gandhi és Martin Luther King tanításaira!”

A mozgalom és a gazdasági nyomás hatására, sok üzlet levette a „Színeseket nem szolgálunk ki” táblákat a kirakatukból. Az eddig elért sikerek arra ösztönözték a mozgalom vezetőit, hogy tevékenységüket kiterjesszék a legkirekesztőbb Déli államokra is.
Az első ilyen akció az államközi buszjáratokra irányult. A magukat „Szabadságutasoknak” nevező 13 fekete diák 1961-ben Washingtonból indult Délre az államközi buszjáratokkal. Az indulás másnapján szélsőségesek megtámadták őket. Sokszor előfordult, hogy a mozgalom erőszakmentes tüntetéseire nem csak a rasszista csoportok, de a hatóságok is erőszakosan, fegyverrel válaszoltak. 1961 nyarán sok diák indult el távolsági buszokkal Északról a Déli államokba, a szélsőséges fehérek rendszeresen megtámadták ezeket a járatokat. Azonban még ebben az évben az államközi közlekedésért felelős hatóság eltörölte az utazást érintő szegregációs előírásokat.
1963 elején Alabama legnagyobb városában Birmingham-ben a helyi fekete vezetők előkészítették a „konfrontáció tervét”. Az akciósorozat előkészítésében Martin Luther King is részt vett. A helyi polgárjogi mozgalom élére Fred Shuttlesworth állt, kiváló szónokként alkalmas volt a feladatra. A tervet gondosan kidolgozták, végső céljuk a szegregációpárti városi vezetés megtörése volt, illetve a kirekesztő szabályok visszavonása. Az akció során a már jól bevált békés eszközöket kívánták használni, mint például a boltok bojkottja, felvonulások és az ülősztrájkok.

A megmozdulások 1963. április 3-án kezdődtek, de a sok letartóztatás ellenére nem kaptak nagy nyilvánosságot. Bull Connor rasszista sheriff állami végzést kapott a tüntetők előállítására, ezt kihasználva King ötven társával együtt letartóztatta magát a sajtó jelenlétében. Nyolc nap után óvadék ellenében szabadultak, ám ezalatt King megírja az egyik leghíresebb írását a Levél a Birminghami börtönből címmel. Ezután a mozgalom új erőre kapott és az országos sajtó is újra elkezdett foglalkozni az üggyel.
A D-napnak nevezett akcióra május 2-án került sor. Több ezer diák vonult fel a városban, több helyen ülősztrájkba kezdtek. A rendőrség erőszakosan lépett fel a tüntetők ellen, körülbelül ezer embert tartóztattak le aznap.  Az események bejárták a nemzetközi sajtót is, és egyre több helyi fehér kezdett a rasszista sheriff és polgármester ellen fordulni.
A megmozdulások egyre erőszakosabbá váltak, ezért május 10-én Shuttlesworth bejelentette, hogy befejezik a tüntetéseket. Hajlandóak tárgyalni az üzleti élet szereplőivel az integráció bevezetéséről, a fekete munkások munkakörülményeinek javításáról és az egyenlő munkabérről. Több fehér szélsőséges is hevesen tiltakozott a kompromisszum ellen. A Ku-KLux-KLan tiltakozó megmozdulást szervezett. Még aznap dinamitot dobtak King szállására és több feketék lakta épületre is. Ezután megint zavargások törtek ki, melynek Kennedy elnök vetett véget, mivel a városba vezényelte a szövetségi haderőt.
1963. június 11-én Kennedy bejelentette, hogy hamarosan egy szegregációellenes törvényjavaslatot fog előterjeszteni, mely gyökeresen megváltoztatja az amerikaiak mindennapjait.

    1963. augusztus 28-án Washingtonban a polgárjogi mozgalom legnagyobb tüntetésén kétszázezer ember vett részt. A rendezvény a „Menetelés a munkáért és a szabadságért” elnevezést kapta. Ezen az eseményen mondta el Martin Luther King a Van egy álmom című beszédét. A megmozdulás mellé sok híresség odaállt, például Josephine Baker, Burt Lancester, Quincy Jones, Paul Newman és sokan mások.     A Lincoln-emlékmű előtti tér lett az esemény helye, ahol a résztvevő tömeg egynegyede fehér szimpatizáns volt. A megmozdulás után az afroamerikai vezetők egyenesen a Fehér Házba mentek és tárgyaltak Kennedy elnökkel a polgárjogi törvényekről. 1964. július 2-án a Kongresszus elfogadta a deszegregáción alapuló új polgárjogi törvényt. Martin Luther King Nobel-békedíjat kapott és a Time magazin az év emberének választotta.
    1964-ben a polgárjogi mozgalom vezetői úgy döntöttek, hogy az afroamerikaiak választójogának korlátozása ellen is fellépnek.  Az alabamai Selma városában a lakosság nagyobbik része fekete volt, de mindössze egy százalékuk volt regisztrált szavazó. A helyi rasszista sheriff és a hatóság adminisztratív úton akadályozta a fekete lakosokat, hogy szavazhassanak.
1965 januárjában a mozgalom tagjai King vezetésével akciót szerveztek a városban a szavazati joguk elismeréséért. Eközben Johnson elnöktől új választójogi törvényt és a nyilvántartásba vétel egyszerűsítését követelték. A tüntetések két hónapig zajlottak, melyeknek egy halálos áldozata is volt. Egy rendfenntartó agyonlőtt egy fekete fiút, Jimmie Jacksont, aki az anyját védte. Az eset nagy felháborodást keltett. Az eset következményeként King és hívei az állam fővárosába, Montgomerybe szervezett tiltakozó akciót. Itt fő követelésük egy új választójogi törvény létrehozása volt. A sheriff és a polgármester emberei szétverték és könnygázzal oszlatták fel a tömeget. A kiérkező mentőket a hatóság csak késleltetve engedte a sebesültekhez.
    1965. március 21-én King egy négyezer embert számláló menet élén vonult fel. A negyvennégy mérföldes út végén Montgomery központjában az állami közgyűlés épületének lépcsőjéről King huszonöt ezres tömegnek mondott beszédet. 1965. augusztus 6-án az új választójogi törvény jogerőre emelkedett.  Több olyan módosítást is tartalmazott, melyet a demonstrálók követeltek, például egyszerűsödött a választáshoz szükséges nyilvántartásba vétel folyamata. Néhány év alatt megsokszorozódott a fekete szavazók száma, például Mississippiben öt év alatt nőtt 7%-ról 67%-ra. Ezáltal a Déli államokban végérvényesen megváltozott a politikai élet.

A polgárjogi mozgalom által a politikában, a gazdaságban, a kultúrában és az oktatásban kivívott változások elfogadottá váltak az amerikai kultúrában. Később a vietnámi háború ellen tiltakozó diákmozgalom sok tanulságot levont a polgárjogi mozgalom eredményeiből, melyeket alkalmaztak tevékenységük során. A mozgalom igazi jelentősége abban rejlett, hogy egyszerű, civil emberek alulról jövő kezdeményezésként olyan mértékű politikai változást tudtak elérni az országban, mely aztán az egész világra kihatott.
Véleményem szerint a fekete polgárjogi mozgalmak szükségszerűek és példamutatóak voltak az egész világra nézve. Tisztelem őket azért, hogy sok éven át békés módszerekkel küzdöttek azért, hogy a fehérek elismerjék, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint a többség. Ugyanakkor megértem a harcos próbálkozásaikat is az egyenlőség kivívásáért, hiszen sokak számára ez volt az egyetlen célravezető út a kilátástalansággal szemben. A békés polgárjogi mozgalmak minden esetben megtartották a törvényes eszközöket és használták a különböző intézményeket (például Legfelsőbb Bíróság) is céljaik elérése érdekében.
Martin Luther King személyisége nagymértékben segítette a mozgalmat. Elképzelhető hogy egy ilyen kaliberű személy nélkül talán létre sem jöhetett volna egy ekkora mértékű változás a feketékkel kapcsolatos általános megítélésben.

Radikális út
A feketék egyenlőségének és felszabadításának békés polgárjogi mozgalma sokak szerint nem volt járható út. A legjelentősebb fekete radikális vezető Malcolm X volt, aki ellenségként tekintett a polgárjogi mozgalomra. Véleménye Martin Luther Kingről: „Miközben Mr. King álmodozik, az amerikai feketéknek rémálmai vannak.”
    Malcolm X tagja volt az Iszlám Népe vallási szektának, melyet otthagyott 1963-ban, mivel sokszor összekülönbözött a vezetőkkel, akik árulónak tartották. Ezután Malcolm X megteremtett egy új ideológiát, mely az iszlámból, a fekete nacionalizmusból és a kommunizmusból állt. Létrehozott egy új szervezetet Afroamerikai Egység néven, mely kifejezetten politikai csoportosulás volt. Nagy hatással volt az emberekre, népszerű szónok volt és sokan csatlakoztak a mozgalmához. 1965. február 21-én egy nyilvános fellépésekor Malcolm X-et az Iszlám Népe merénylői agyonlőtték.
    1965-ben az Afroamerikai Egység fiatal tagjai, Huey P. Newton, Bobby Seale és egyetemista társaik nem voltak hajlandó tovább tűrni az oaklandi rendőrök rasszista indíttatású agresszív cselekedeteit, melyeket a feketék ellen követtek el. Ezért létrehozták az Önvédelem Fekete Párduc Pártját, melynek keretében felfegyverzett járőröket szerveztek a gettókba. A helyi törvények szerint nem volt tiltott a töltött fegyverviselés, ha látható helyen hordák és nem céloztak vele senkire. Tevékenységük sokrétű volt, melyet a „nép szolgálatában” teljesítettek. Ingyen reggeliket osztottak a helyi iskolásoknak, politikai és gazdaságtani tanfolyamokat tartottak, önvédelmet és elsősegélynyújtást oktattak, megszervezték a használtruhák elosztását, drog- és alkoholizmus ellenes programokat szerveztek, egészségügyi szűréseket biztosítottak.
    A Fekete Párducok eszmevilága is többféle ideológiából lett összegyúrva. Táplálkoztak a kommunizmusból, a maoizmusból, de a fekete nacionalizmusból is merítettek gondolatokat, azonban magát a nacionalizmust elvetették.     A hatóságok veszélyesnek ítélték a Párducok működését, többször beléjük kötöttek járőrözés közben az utcákon és az FBI is megfigyelte őket. Az 1960-as évek Amerikájában sokan szimpatizáltak a Fekete Párducokkal, számos híresség is a nyilvánosság előtt is vállalta ezt. Egyértelművé vált a világ számára, hogy a feketék egyenjogúságáért szerveződött mozgalmakat már nem lehet a hagyományos eszközökkel elnyomni.  Az 1970-es évek végére a párt feloszlott a működését ellehetetlenítő belső ellentétek miatt. (Konok, 2008)

Feketékre vonatkozó sztereotípiák
Röviden ismertetem a feketékről elterjedt sztereotípiákat. Úgy gondolom, hogy a polgárjogi mozgalmak sikeressége ellenére sokan a mai napig is előítéletesek a feketékkel szemben.
Katz és Braly kutatásából kiderült, hogy a feketékre vonatkozó sztereotípiák általában egységesen jelennek meg az embereknél.  Például a vizsgálatban résztvevők 84%-a állította, hogy a feketék „babonásak”. Ezen kívül a kutatók a következő sztereotípiákat állapították meg: lusta, nemtörődöm, közömbös és muzikális.
Negyedik és ötödik osztályos gyerekeket is kérdeztek a kutatás során, akiknek túl negatív elképzeléseik voltak a feketékről. A fehéreket sokkal vidámabbnak is tartották. A felnőtt válaszadóknál éppen az ellenkező nézet dominált, miszerint a feketék vidámabbak és szórakoztatóbbak, mint a fehérek. A feketékre vonatkozó sztereotípiák egyáltalán nem ellentmondásmentesek. Például tipikus negatív vélemény, hogy a feketék lusták és tehetetlenek, ugyanakkor agresszívak és tolakodók.
Általános vélemény az USA Déli államaiban, hogy nincs semmilyen „faji probléma”, mivel a feketék tisztában vannak vele, hogy hol van a helyük és onnan nem mozdulnak. Majd azt mondják, hogy a feketéket „csak erőnek erejével lehet a helyükre parancsolni”.
A kulturális elnyomás olykor olyan erős a feketékkel szemben, hogy sokszor saját magukat is úgy látják, mint ahogyan a fehérek nyilatkoznak róluk.  Előfordul, hogy egyes feketék pontosan ugyanazokat a tulajdonságokat róják fel más feketéknek, amit a feketeellenes fehérek mondanak róluk. (Allport, 1977:293-295)

Polgárjogi mozgalmak Európában
Az 1960-as években Nyugat-Európában leginkább politikai töltetű, baloldali radikális mozgalmak jöttek létre. A baloldali forradalmi ágak közül többféle is megtalálható volt, például anarchista, trockista és maoista csoportok. Ebben eltértek az amerikai lázadó ifjúságtól, akik inkább a korlátlan individualizmusban és a liberális anarchizmusban hittek. A hatvanas évektől az európaiak inkább próbálták megváltozatni a fennálló világrendszert, az amerikaiak pedig inkább igyekeztek ezt semmibe venni. 1968-ban nemcsak a francia diákok lázongtak, hanem az amerikaiak, mexikóiak, angolok, hollandok, olaszok, németek, japánok és lengyelek is.
 A háború utáni években bekövetkezett demográfiai robbanás következtében megsokszorozódott a felsőoktatásban tanulók száma. A modern tömegkommunikáció eszközei megjelentek, ezért országhatárokon is túllépő ifjúsági kultúra alakult ki. (www.banki-duj.sulinet.hu)

Multikulturális társadalom
Niedermüller Péter a Multikulturális társadalom: viták, víziók, ideológiák című cikkében (2010) kifejti, hogy Nyugat-Európa csak az 1970-es évektől nevezhető multikulturális társadalomnak. Közép-és Kelet-Európára pedig inkább az 1990-es évektől jellemző ez a társadalmi forma. Két nagy hulláma volt a migrációs folyamatoknak Európában. Az egyik, amikor az egykori gyarmatbirodalmakból beáramlottak az emberek az anyaországba, például az 1950-es évektől Anglia esetében. A bevándorlók gyermekei már hamar beilleszkedtek az európai társadalmakba, mivel nem voltak különösebb nyelvi, illetve kulturális nehézségeik. Azonban mégis szembesülniük kellett a bőrük színe miatti megkülönbözetéssel, mely befolyásolta társadalmi helyzetüket.
    A másik nagy hullám az 1960-as évek második felétől főleg Németországra volt jellemző. Dél-Európai vendégmunkásokat, leginkább törököket foglalkoztattak. Mivel az eredeti elképzelés szerint, a törökök munkájuk végeztével visszatértek volna hazájukba, ezért nem foglalkoztak az integráció kérdésével. A török vendégmunkások első hulláma elkülönült csoportként élét a német társadalomban. Képzetlenek voltak és a fizetésük sem volt túl magas, sokszor olyan munkákat végeztek, melyeket a németek már nem voltak hajlandóak elvégezni. A törökök ma is különálló népként élnek a német városok egyes kerületeiben, mivel nem érintkeztek a német kultúrával, nem tanulták meg a nyelvet, nem vették át szokásaikat. Ez azért is következett be, mert a németek sem vettek tudomást róluk. Azonban itt a megkülönböztetés nem kizárólag a bőrszín alapján történt, hanem nagyban meghatározóak a kulturális különbségek is.
    Az 1980-as évek közepétől felgyorsult, jelentőssé vált az Európába tartó migráció, főleg Ázsiából és Afrikából. A vendégmunkások általában letelepedtek és nem tértek vissza hazájukba, sokszor családjukat is magukkal hozták. Az ilyen helyzetben felnövekvő generáció sokszor szembesült a saját és az őket körülvevő társadalom kultúrájának különbségeivel, ellentmondásaival. Ezután az európai társadalmakban felerősödött a rasszizmus, az idegenellenesség. A bevándorlókban sokan a veszélyt látták és látják ma is, mely fenyegeti az európai kultúrát. A migránsok nagy része kevésbé művelt, általában egyáltalán nem beszélik a nyelvet, ennek következtében csak alacsony jövedelemre tudnak szert tenni.
    A multikulturalizmus arra keresi a választ például, hogy a bevándorlóknak hogyan kellene élniük a többségi társadalomban, illetve mennyire reális elvárás, hogy beilleszkedjenek, ugyanakkor megőrizzék kultúrájukat. Fontos kérdés, hogy az állam hogyan teremtse meg a teret a vallási sokszínűség számára, vagy milyen eszközökkel biztosítsa a bevándorlók politikai jogait. Ezeken kívül az ideológia azzal is foglalkozik, hogy hogyan lehetne visszaszorítani az újfasiszta, rasszista eszméket Európában. (webcache.googleusercontent.com)

Európai Hálózat a rasszizmus ellen
Az ENAR európai non-profit szervezetek hálózata, melyek a rasszizmus ellen küzdenek az EU tagállamaiban. ENAR egyik legfontosabb eredménye az 1997-es Rasszizmus Elleni Európai Év.  A non-profit szerveztek minden tagországban létrehoztak Nemzeti Koordináció Szervezeteket (NKSZ), melyek az ENAR tagságát alkotják, és etnikai kisebbségeket, bevándorlók szervezeteit, információs központokat tanácsadó csoportokat, szakszervezeteket, vallásgyülekezeteket és sok más szervezetet foglalna magukba. Minden NKSZ demokratikusan megválasztott képviselője részt vesz a hálózat ülésein ahol tanácsot kérhetnek tőlük politikai és törvényhozási kérdésekben. Minden NKSZ egy képviselőjének valamely etnikumhoz kell tartoznia. Az ENAR elszántan küzd a rasszizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus és az iszlamofóbia ellen, az egyenlő bánásmód támogatásáért az EU és nem EU – tagállamok állampolgárai között, és a helyi, regionális, országok és az európai kezdeményezések összekapcsolásáért. (cms.horus.be)

Felhasznált irodalom
Allport, Gordon W. (1977): Az előítélet. Budapest, Gondolat
Konok Péter: Ökölbe szorított kéz. Fekete radikalizmus az Egyesült Államokban. Rubicon. 2008/9. 22-29.p.
Názer Ádám: Mérföldkövek. Az amerikai polgárjogi mozgalom főbb állomásai. Rubicon. 2008/9. 46-61.p.
Niedermüller Péter (2010): A multikulturális társadalom: viták, víziók, ideológiák – III. Bevándorlás és migráció
www.banki-duj.sulinet.hu/korok/1960-as%20evek.doc
cms.horus.be/files/99935/MediaArchive/pdf/hungary_hu.pdf
webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:Ih2BUpu2KeQJ:www.galamus.hu/index.php%3Foption%3Dcom_content%26view%3Darticle%26id%3D43025:a-multikulturalis-tarsadalom-vitak-viziok-ideologiak%26catid%3D84:cssniedermullerpeter%26Itemid%3D122+a+migr%C3%A1ci%C3%B3+rasszizmus&cd=9&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&client=firefox-a&source=www.google.hu