A héber soá szó eredeti jelentése veszedelem, szörnyű katasztrófa. Ma ez a szó a zsidó holokauszt szinonimájaként használatos, így ha ezt a szót olvassuk, akkor a teljességében a zsidó nép drámáját, e nép legszörnyűségesebb csapását, a holokausztot értik alatta.
A holokauszt kétségtelenül a 20. század olyan egyedülálló jelensége volt, ami nem hasonlítható semmihez sem, az előítéletesség olyan kibontakozása, ami során „ […] a holokauszt egyszerűen elénk tárta egy másik arcát is annak a modern társadalomnak, melynek korábban megismert arcát úgy csodáltuk.” (Bauman, 2001:28). De mégis hogy jutottunk el odáig, hogy ilyen tett legyen a szóból? Mikortól és mégis miben gyökerezik a zsidóellenesség? Ezekre és ezekhez hasonló kérdésekre keresem a választ.
2.    Az antiszemitizmusról
A holokauszt szükséges feltétele az antiszemitizmus volt, de mint Bauman írja: „Világos, hogy a mindig és mindenütt jelen lévő antiszemitizmus önmagában nem magyarázhatja meg a holokauszt egyszeri rendkívüliségét.” Az antiszemitizmus mellett kétségtelenül a társadalmi és politikai mechanizmusok is szerepet játszottak abban, hogy a holokauszt megtörténjen (Bauman, 2001:59-60).
Az antiszemitizmus kifejezés a 19. század végén született és vált közhasználatúvá (Bauman, 2001:60). A fogalom megteremtőjének Wilhelm Marr német írót tartják. David Berger kettő pontban összegzi a fogalom jelentését (Berger, 2001:89):
1.    Az antiszemitizmus a zsidókkal, mint csoporttal szembeni ellenségesség, melynek vagy nincs igazolható oka, vagy jócskán meghaladja a valós kihívásra adott józan, erkölcsileg lefogadható válaszok minden mértékét.
2.    A zsidókra jellemző fizikai vagy erkölcsi vonások lebecsülése, mely vagy teljességgel alaptalan, vagy ésszerűtlen általánosítások és túlzások eredménye.

Azonban maga a jelenség, amelyet ez a szó kifejezni próbál hosszú múltra nyúlik vissza, így a zsidógyűlölet a csoportelőítélet legrégebben létező formája (Bauer, 1999). Maga a Biblia egyes passzusai tanúskodnak arról, hogy már akkoriban léteztek zsidóellenes attitűdök (ld.: Eszter könyve). Már az Eszter könyvében arról olvashatunk, hogy egy perzsa tisztségviselő a birodalom egész zsidó népességének a kiirtására készül, és a királyt pedig azzal vádolják, hogy segítséget nyújt neki ebben. A szövegből kiderül továbbá az, hogy a zsidóellenesség abból eredt, hogy a zsidók kultúrája gyökeresen más volt, mint a környező népek kultúrája. Majd Kr. u. az I. században zsidóellenes lázongások törtek ki Alexandriában. Ezeknek az oka gazdasági és társadalmi feszültségekre voltak visszavezethetőek. Mint látjuk az okok eltérőek voltak, vagy gazdaságiak, vagy kulturálisak, de a háttérben mégis egy olyan csoport elutasítása állt, melynek szokásai nem voltak összhangban az adott korban elfogadottal. És az elutasítás a következő századokban is megmaradt.

2.1.     Az antiszemitizmus fejlődése
Ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk ahhoz, hogy a 20. században, hogy következhetett be a soá, ahhoz meg kell néznünk, hogy a zsidó nép a különböző korokban milyen előítéletességgel találkozott. Ehhez Helen Fein írását (1999) használom fel, aki végigvezet minket ezeken az évszázadokon, melyekben megtaláljuk a lehetséges okokat, melyek a soához vezettek.

 I. A kereszténység előtti kor
A zsidók vándorló, nomád törzsként kezdték. Majd a fáraó vendégei, megbízottai és védencei lettek. Később pedig rabszolgasorsba kerültek Egyiptomban. Ezután menekülésük közben bizonyos esetekben szövetséget kötöttek, máskor meg háborút vívtak. Így szembe kerültek más törzsekkel, államokkal, de a zsidókkal szembeni magatartás nem a valláson vagy alapvető ellenségeskedésből fakadt, hanem abból, hogy érdekeik és céljaik nem estek egybe más törzsekkel. A zsidók a zsidó állam fennállása alatt az uralkodó államfenntartó népét alkották. Szabadon érintkeztek és imádkoztak más törzsekkel.
Miután a zsidó nemzetállam szétszakadt és gyarmati sorba került, a zsidókat Babilonba száműzték. Mindezek vezettek oda, hogy a zsidó vezetők írásba foglalták a zsidó törvényeket, amelyek következtében gyengültek a zsidókat a többi törzshöz kötő szálak. A megerősített zsidó határok és önmeghatározásuk vezetett: elutasították a más törzsekkel való ünneplést, és igazolták a pogányokkal szemben lévő ellenségeskedést. Emiatt pedig a pogányok ellenségesen tekintettek a zsidókra. Így kölcsönösek voltak az előítéletek a zsidók és a pogányok között.
A görög-római időszakban a zsidók egész Európában szétszóródtak, alkalmazkodtak és gazdagították a különböző kultúrákat, s idővel pedig államilag elismert csoportjogokat élveztek. Rómában támogatókra leltek és befolyást fejtettek ki a zsidók, így a római elit hagyományukat védve a judaizmust becsmérelni kezdte.

II. Korai keresztény időszak
Jézus követőiből új közösség jött létre, mely megkülönböztette magát a zsidóktól. A keresztény és zsidó vezetők definíciók egyre inkább kizárták egymást. A versengés egymás egyre hevesebb elutasításához vezetett, intoleránsak lettek egymással szemben.

III. Késő római és középkori időszak
Constantinus Kr.u. IV. században államvallássá tette a kereszténységet, mely felerősítette a zsidókkal szembeni antijudaista mítoszokat. Kizárták őket a „kötelezettség megszentelt univerzumából”, amely azt jelentette, hogy az uralkodó osztály nem köteles a külcsoportot vagy kisebbséget megvédeni, jóvátenni az ellene elkövetett erőszakot, ami ezt a csoportot sebezhetővé, a kollektív erőszak vagy a népirtás lehetséges áldozatává tette. Idővel sem az állam, sem az egyház nem tudta őket megvédeni a támadásoktól.
A zsidókat megfosztották az egyenlő jogoktól, s helyzetük csak rosszabbodott. Ezt erősítették a különböző zsinatok, melyek megfosztották a zsidókat attól a jogtól, hogy hivatalt kapjanak, fegyvert viseljenek, keresztényekkel házasodjanak, s végül pedig megbélyegezték, stigmatizálták, s arra kötelezték őket, hogy megbélyegzett jelvényeket és ruhákat viseljenek. A XIII-tól a XVI. századig Nyugat- és Kelet-Európában gettókba kényszeríttették őket.
Az uralkodó nemesség pedig kihasználta azt, hogy a zsidóknak védelemre van szükségük, és az uzsorás megbélyegzett szerepkörét osztották ki rájuk, úgy, hogy gyakorolhatnak egy, a középkori társadalomban betöltetlen foglalkozást. A zsidók lealacsonyítása kiszolgáltatottságuk növekedésével járt, ami még sebezhetővé tette őket a kollektív erőszakkal szemben. A kereszténység terjesztésének agresszív kísérletei a zsidókkal szembeni erőszakhoz vezettek; a keresztes lovagok a hitetleneket megtérésre szólították fel, az engedetleneket lemészárolták. Miután így megbélyegezték a zsidókat nem voltak egyezményes korlátai a konfliktusoknak.
A XII. században még több alaptalan vádaskodás érte a zsidókat, s ezzel új jóváhagyást kapott a zsidókkal szembeni kollektív erőszak. A kollektív vádaskodások ösztönözték, vagy igazolták a kollektív erőszakot. Mikor megjelent a versengő helyi középosztály a zsidókat az uralkodó nemesség is elűzte. Így a zsidók ott találtak menedéket, ahol azt láttak az emberek, hogy a zsidók hasznukra lehetnek. Amikor a különböző válságokra vagy fenyegetettségre nem tudtak egyértelmű válaszokat adni, azonnal a zsidókat tették felelőssé. PL: pestis.

IV. Újkor
XVIII. és XIX. században Európa legtöbb államában és Amerikában a zsidók emancipációjához vezetett a minden férfi lakosnak járó egyenlő állampolgári státus biztosítása. A következő ellenségeskedéshez hozzájárult a következő szemlélet, miszerint az antiszociális jellem és a negatív cselekedetek oka a zsidók természetének lényege vagy hite. A zsidók emancipációja során sokan beilleszkedtek, asszimilálódtak. A zsidó vallási közösség pedig újjáalakult. A beilleszkedés azt eredményezte, hogy a zsidók kizárásával megerősítették a csoporthatárokat, aminek társadalmi antiszemitizmus lett a következménye.
A XIX. század utolsó felében és a XX. század második felében a politikai antiszemitizmus sikere összefüggött a státusfenyegetések (csoportok közötti verseny) mértékével. Az antiszemita mozgalom a meglévő hiedelmekből és attitűdökből merített. Európában a két háború között az antiszemita mozgalom fasiszta és radikális jobboldali pártokban és félkatonai szervezetekben mobilizálódott újra. A zsidó összeesküvés mítosza beágyazódott a náci párt ideológiájába; azzal a váddal, hogy a zsidók megfertőzték a német vért, illetve az a fantázia, hogy létezik egy árja uralkodó nép, amelyet annak igazolására használtak, hogy az államnak joga van arra, hogy létezzék, terjeszkedjen és öljön.

3.    A zsidóellenes erőszak alakzatai
Karády Viktor a zsidóellenes ideológia háromfajta cselekvési típusban való kifejezését különbözteti meg (Karády, 2000:369-373):
I. Hétköznapi antiszemitizmus
A hétköznapi antiszemitizmus magántermészetű magatartásformákban nyilvánul meg, és a zsidók kizárására irányul a társadalomi érintkezés szokásos közegeiből. Erre példa: a zsidók lakhely vagy iskolák szerinti elkülönítése, szóbeli inzultus stb. A hétköznapi antiszemitizmus erőssége nagyban függ a társadalmi és politikai fejlődés állásától, illetve a társadalmi környezettől is. Ez a magatartásmodell nem csupán a zsidók és nem zsidók közötti viszonyokra vonatkozik, hanem természetesen más csoportokkal (nemzetiségi, kulturális, ad hoc) szemben is.

II. Kollektíve gyakorolt vagy tömegerőszak
Lehet spontán vagy szervezett. Karády szerint klasszikus kifejeződése a városi pogrom, amely során szabad fosztogatni, rongálni vagy lerombolni a zsidók üzleteit, lakásait, megengedett a fizikai erőszak, sőt az emberölés is. Ilyenfajta megnyilvánulásokkal rendszeresen találkoztak a nagy zsidó hitközösségek például a 19. században Oroszországban, a zsidóellenes forrongások során  Pesten, a két világháború közötti közép-európai egyetemek erőszakos fizikai és szimbolikus megnyilvánulásai a zsidók ellen stb. Ezek az erőszakoskodások a különböző hatóságok passzivitása mellett, vagy együttműködésével valósultak meg. Ez azt jelentette, hogy a kisebbségekre vonatkozó törvényeket semmibe vették.
A fent említett erőszakos cselekedettek kiváltó okai sokfélék lehetnek: vallási gyűlölet, társadalmi és gazdasági ellenérzések stb. Karády kiemeli továbbá, hogy ezek mögött nem állnak hosszú távú, nyíltan politikai programból származó zsidóellenes célok, tehát nem programszerű politikai antiszemita megnyilvánulások ezek.

III. Politikai antiszemitizmus
A politikai antiszemitizmus azt jelenti, hogy egy adott politikai program részét képezi a zsidóellenesség, melynek célja a zsidók kizárása a többi állampolgárnak megadott jogokból. Karády a politikai antiszemitizmus két fajtáját különbözetei meg aszerint, hogy az adott programot támogató mozgalmak kisebbségben vagy uralmon, vagyis az államhatalmon belül vannak-e. Utóbbira felhozza példaként a 19. század azon országait, melyek a jogi emancipációt megtagadták (például Oroszország, Románia). Ekkoriban, vagyis 19. század és a 20. század során fejlődtek ki a politikai antiszemitizmus szervezetei, és az antiszemita pártok. Így a politikai antiszemitizmus az emancipáció utáni jelenség volt, ami az egyenlő jogokkal felruházott zsidóság beilleszkedésére és asszimilációjára reagált. Ugyanis ez volt az a kor, amikor az emancipációs törvények révén a zsidók bebocsátást nyertek az elit körökbe, beléptek a középosztályok tevékenységi piacaira, mint a közhivatalokba, egyetemekre stb. a modernkori, tehát politikai antiszemitizmus célpontjai nem a vallásos zsidók voltak, hanem elsősorban a sikeres üzletember, értelmiségi. Ezek az ítéletek azonban hamis általánosításokon alapultak. A zsidógyűlöletbe ezáltal új elemek épültek be.
A politikai antiszemitizmus megjelenéséhez természetesen az is hozzátartozik, hogy például Ausztriában és Németországban konzervatív, antiliberális erők kerültek kormányra. Továbbá új típusú politikai pártok szerveződtek, amelyek lehetővé tették a kisebbségi vélemények nyilvános kifejezését. A zsidóellenes pártok első kongresszusára már 1882-ben sor került Drezdában (ide Magyarországról is érkezett küldöttség), és ezt követően is számos ilyen antiszemita találkozókra is sor került.

4.    A faji gondolat
A fajelmélet kezdetleges formáit Franciaországban a hatalmát vesztett nemesség ideológusai dolgozták ki a 18. század végén, mely a 19. században újra előtérbe került Gobineau francia diplomata által. Gobineau kétkötetes, Az emberi fajok egyenlőtlenségéről c. művében (idézi Karády, 2000:365) a feledésbe merült fajelméletet újra életre keltette. Művében Gobineau az emberiség közös eredetének bibliai felfogását hangsúlyozza, azonban a fajok poligenetikus elméletét írja le, amikor a sárgák eredetét Ázsiába, a feketékét pedig Afrikába teszi. Gobineau a fajok között értéksorrendet állít fel a fehérek javára, de eközben elismeri a zsidók és színes bőrűek készségeit. Az elmélet szerint tehát a fajok nem egyenlők: vannak a magasabb rendű és a kevésbé értékes fajok. A fehérek, akik az értéksorrend legtetején állnak, ők a felsőbbrendűek, lennének az árják, de csak addig, míg megőrzik faji tisztaságukat, így a faji keveredést elképzelhetetlennek tartja.

4.1. A faji gondolat Németországban
Németországban a megjelenő zsidóellenes irodalom mintegy készen kínálta az antiszemita mozgalom ideológiájának elemeit. Az általam már fentebb említett Wilhelm Marr és követői a német társadalom ellentéteit a germán és a zsidó faj életharcaként ábrázolták, illetve Marr szerint az antiszemitizmus nem más, mint a „germán faj tiltakozása a behatolt idegen törzsek ellen” (Prepuk, 1997:109).
Németországban az antiszemita mozgalom a konzervatív nacionalizmus útján indult el, ami a gazdasági (tőzsdekrach, termelés visszaesése, mezőgazdasági értékesítési válság) és politikai válság alatt jelentős szerephez jutott. Az antiszemita mozgalom a német társadalom ellentéteire kívánt magyarázatot szolgálni. A bűnbakkeresés a zsidóság felé irányította így a figyelmet, ezáltal a zsidókra hárítva a felelősséget. A német antiszemitizmust jól tükrözte a megszületett keresztényszociális irányzat is. A párt céljait a zsidóellenesség háttérbe szorította, ebben az is szerepet játszhatott, hogy a párt onnantól kezdve ért el sikereket, amikor a szociális gondolatot a zsidósággal szembeni fellépéssel társította. A párt alapítója, Stoecker és társai antiszemita petíciókat szerkesztettek 1880-ban, melyeket eljutattak a kancellárnak, aminek hatására a parlamentben napirendre tűzték a kérdést. A parlamentben ezt követően a zsidók gazdasági tevékenységét támadó felszólalások uralkodtak.
Németországban az antiszemitizmus irányzatai több alakalommal is találkoztak. A mozgalom a már fent említett 1882-es drezdai kongresszuson érte el tetőpontját. Az itt megfogalmazott program céljai: a zsidóság gazdasági és társadalmi visszaszorítása, az emancipáció előtti jogállás visszaállítása. Az antiszemita kongresszusok jól tükrözték az antiszemita irányzatok közötti konfliktusokat, ahol ellentétek húzódtak a konzervatívok és a faji ideológia képviselői között. Így a későbbiekben a képviselők körében az antiszemitizmus szervezeti kereteiről is eltérő elképzelések fogalmazódtak meg: a zsidóság emancipációjának felszámolása mellett a gazdasági és társadalmi reformok is kellenek, ehhez pedig egy szilárd pártkeretet kell létrehozni.  A másik elképzelés pedig az volt, hogy minden párt politikájában jelenjen meg az antiszemita gondolat. Azonban az, hogy az antiszemiták a politikában szerepeltek még nem járt a zsidó népességre nézve jogi következményekkel. Háttérbe szorult ugyan a század végére az antiszemitizmus, de ugyanakkor nem veszítette el a német társadalomra gyakorolt hatását, továbbélt a pángermán gondolatkörben. 1891-ben létrejött a Pángermán Szövetség, melynek céljai között a későbbi náci ideológia alapelemei is megjelennek, mint a germán felsőbbrendűség, az agresszív területszerzés vágya stb.
A faji gondolat azáltal is fent maradt, hogy a Németországban élő Houston Steward Chamberlain 1899-ben A 19. század alapjai c. műve (idézi Prepuk, 1997) nagy népszerűségre talált a németek körében. Chamberlain művében a történelmet az északi árja faj és a zsidóság küzdelmeként ábrázolta, és kiemelte, hogy a felsőbbrendű árja fajon belül a germánok az uralkodás elitjei.

4.1.1.    A náci antiszemitizmus és Hitler
A 20. század gyökeres változást hozott a zsidók történelmében. Míg a 19. században csupán marginális jelenségnek számítottak az antiszemita mozgalmak, addig az első világháborút követően már az állami politika szintjére emelkedett a kibontakozó politikai és gazdasági válságok hatására.
A nemzetszocializmus megszületésére jó környezetett nyújtott a német nemzettudat sérülései, a weimari köztársaság gazdasági és belpolitikai válsága. A náci irányzat képviselői egy új rend és civilizáció megteremtésére törekedtek. Az irányzat a polgári liberalizmus és racionalista eszmerendszer tagadására épített. A mozgalom ideológiája a kollektív német nemzeti egység kialakítására törekedett, így a náci fajelmélethez faji antiszemitizmussal társult. A faji antiszemitizmus eluralkodás a náci ideológiában nem függetleníthető el Hitler személyétől. Hitler bécsi tanulóévei alatt került kapcsolatba azokkal a szellemi irányzatokkal, melyek később meghatározták politikai gondolkodását. Így Hitler Bécsben ismerkedett meg a „nagynémet nacionalizmussal” és az antiszemitizmussal, a német fajelmélet számos képviselőivel. Hitler Mein Kampf c. művében az emberiség történetét a fajok egymás közötti harcaként ábrázolta, s ebben harcban valósul meg a kiválasztódás, mely során az erősebb fennmarad, a gyengébb pedig elpusztul. Ezen kívül pedig kultúrateremtő (árjákkal azonosította), kultúrahordozó és kultúraromboló (zsidókkal azonosította) fajokat különböztet meg. Művében még nagy figyelmet szentelt a zsidók által állítólagosan elkövetett bűnök bemutatására. A hitleri fajelmélet szerint az emberiség három csoportba osztható:
1.    Árják: Ők a felsőbbrendű faj, akiknek az a dolga, hogy uralkodjanak. És meg kell őrizniük vértisztaságukat.
2.    Segédnépek: Ki kell szolgálniuk az uralkodó fajt. Ide tartoznak: franciák, spanyolok, románok stb.
3.    Kiirtandó csoportok: Zsidók, szláv népek, színes fajok.

Az antiszemitizmus a német tömegek meghódítására irányuló propaganda egyik legfontosabb eszköze lett. A gazdasági válság és a baloldal megosztottsága során a nemzetiszocialista (röviden: náci) párt került hatalomra, s elkezdte a totális diktatúra kiépítését. Az új hatalom a zsidó lakosságot is célba vette, mely azt jelentette, hogy elindultak a különböző támadások ellenük (1933-ban pogromot rendeztek Berlinben, bojkottot hirdettek a zsidó tulajdonú boltok ellen stb.). A tervek kivitelezésében az SA egységei, vagyis a náci párt fegyveres alakulatai működtek közre. A párt hatalomra kerülése (1933-tól 1945-ig uralkodott Németországban) egyúttal azt is jelentette, hogy olyan törvényeket hoztak, melyek a zsidók ellen irányultak: állami szolgálat tilalma, „zsidótalanítás” a kulturális szférában, a zsidók katonai szolgálatának tilalma. 1935-ben Nürnbergben kettő törvényjavaslatot fogadtak el: az elsőben a vegyes házasságot megtiltották, a másodikban pedig tisztázták a „birodalmi polgár” fogalmát (ebbe a kategóriába tartoztak a németek és a „rokon vérű” egyedek, a többieket pedig a politikai joggal nem rendelkező másodrangú állampolgároknak nyilvánította a törvény). A második elfogadott törvény továbbá jogi alapot teremtett az elkövetkezendő zsidóellenes fellépésekhez. A nürnbergi törvények így faji alapon létrehozott törvények voltak.
A zsidó lakosság elleni fellépés a „kristályéjszakán” csúcsosodott ki 1938-ban, amikor egy lengyel-zsidó fiatalember a párizsi német követség egyik titkára ellen elkövetett merénylete ürügyként szolgált arra, hogy szerte Németországban az SA és más fegyveres alakulatok zsidó üzleteket, zsinagógát és imaházat romboltak és gyújtottak fel, zsidókat gyilkoltak és tartoztattak le. Az itt elfogott zsidókat a rendszer ellenségei számára felállított táborokba (Buchenwaldba, Dachauba, Sachsenhausenbe) hurcolták (Prepuk, 1997).

5.    Soá
Az európai országokban (a holocaust által érintettekben) a zsidóság összlétszáma 9,7 millió volt, s közülük mintegy 5,8 milliót gyilkoltak meg. Azonban a náci tömeggyilkosságok nem csak a zsidókat érintette, hanem az európai cigányságot, lengyeleket, délszlávokat stb. A háború alatt a náci állam már kiterjedt koncentrációs táborokat hozott létre a vélt vagy valós ellenségeiknek. Ezek közül egyeseket a tömeggyilkosságok szervezett végrehajtására hoztak létre. A legnagyobb megsemmisítő táborok lengyel terülteken működtek: Auschwitz-Birkenau, Maidanek, Sobibor, Belzek, Treblinka. A népírtás az 1942-ben Wannsee-ban tartott konferenciát követően került sor. Olyan technikát kívántak itt kidolgozni, ami rövid idő alatt semmisíti meg az ellenfeleket, így a zsidóság módszeres kiirtásának politikája került előtérbe, ami már a fizikai megsemmisítést célozta meg.
Első lépésként elrendelték a zsidóság számára a sárga csillag viselését, ezzel is kirekesztve a társadalomból. Majd a zsidóságot gettókba (elkülönített hely egy adott nép számára) költöztették, olyan embertelen körülmények közé, ahol tömegesen haltak meg. Ezután következett a deportálás. Marhavagonokban szállították őket a táborokba. Az utazás végére azonban sokan meghaltak. A táborokban szétválogatták őket, akik nem voltak munkaképesek azokat megsemmisítették: gázkamrákba zárták őket, ahol mérges gázzal ölték meg őket. A halottakat hatalmas krematóriumokban égették el.
A nácik az európai zsidóság kétharmadát, az egész zsidó népesség egyharmadát irtották ki. A zsidók sorsa, szenvedése mindazokkal a csoportokkal szemben egyedi volt, amelyek szintén a náci politika üldözöttjei voltak.

6.    Befejezés
A soához vezető utat mint látjuk nem is olyan egyszerű megmagyarázni. Gyökerei egészen visszavezetnek magának a népnek a megjelenéséhez, hiszen a zsidóság megjelenése óta az antiszemitizmus is jelen van. A zsidóság gyűlöletére, mint látjuk mindig találtak valamilyen indokokat. Hannah Arendt szavai szerintem kifejezi azt, amit érzünk, ha az antiszemitizmusról van szó: „Az antiszemitizmus mint a józan ész szégyene” (Arendt, 1999:475).

Felhasznált irodalom

A holokauszt szellemi gyökerei (2011. 05. 15.)
www.zsidok-keresztenyek.eu/aktualis/pdf/a_holokauszt_szellemi_gyoekerei.pdf
Arendt, Hannah: Az antiszemitizmus mint a józan ész szégyene. In: In: Kovács András szerk.: A modern antiszemitizmus, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999. 475. p.
Bauer, Yehuda: Az antiszmitizmus definíciójának nyomában. In: Kovács András szerk.: A modern antiszemitizmus, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999. 80-88. p.
Bauman, Zygmunt (2001): A modernitás és holokauszt. Új Mandátum Könyvkiadó – IV, Budapest.
Berger, David: Antiszemitizmus: áttekintés. In: Kovács András szerk.: A modern antiszemitizmus, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999. 89-95. p.
Fein, Helen: Az antiszemitizmus eredetének és fejlődésének magyarázata. In: Kovács András szerk.: A modern antiszemitizmus, Új Mandátum Könyvkiadó, 1999. 117-126. p.
Karády Viktor (2000): Zsidóság Európában a modern korban. Társadalomtörténeti vázlat. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.
Prepuk Anikó (1997): A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században. Csokonai Kiadó, Debrecen. 107-113. p., 133-141. p.