Ebben a dolgozatban egy olyan történelmi esemény, néhol minden bizonnyal még napjainkban is hívekre találó ideológia hátterét igyekszem bemutatni, melynek gyökere hosszú múltra tekint vissza, nézetei széles körben elterjedtek és tömegeket mozgósítottak embertelen cselekedetekre.
Az antiszemitizmus, azaz a zsidók iránt táplált gyűlölet rendkívül fontos téma, hiszen több millió emberáldozatot követelt a múlt században. Az alábbiakban arra próbálok rávilágítani, hogy milyen irreális téveszmék és milyen elképesztő demagógia képes rábírni egész társadalmakat arra, hogy embertársát ne tekintse embernek, inkább valamiféle mikrobális fertőzésnek, amelyet irtani kell, és elhitetni, hogy ettől a közjót szolgáló cselekedettől az egész emberiség sorsa függ. Kétségtelenül szükség volt az antiszemitizmus kialakulásához egy megfelelő társadalmi, gazdasági és politikai klímára, de egy olyan vezéregyéniségre is, aki a megfelelő pillanatban megalkotott és elterjesztett egy páratlanul embertelen koncepciót a zsidók ellen.
   A következőkben tisztázom azokat a fogalmakat, amelyek az előítéletes gondolkodással, így az antiszemitizmussal kapcsolatosak, és a diszkriminatív viselkedés megértésében segítségünkre lehetnek. Ezután az antiszemitizmus vallási, történelmi gyökereiről, a nácizmus kialakulását előmozdító társadalmi, kulturális és gazdasági tényezőkről, a zsidóknak tulajdonított és az antiszemiták által gyűlölt számos negatív jellemzőről, tettről és tulajdonságról írok. A dolgozat második felében bemutatom az árja faj zsidó néppel szembeni abszolút felsőbbrendűségét hirdető fajelméletet és Hitler elgondolásait, főbb zsidóellenes intézkedéseit, végül a Magyarországon is megjelenő zsidóüldözést.

2. A hátrányos megkülönböztetésről

   A "ki vagyok én?" kérdésre a legegyszerűbb úgy válaszolni, ha csoporthovatartozásunk alapján határozzuk meg magunkat. De hogyan is kerülünk be egy adott csoportba? A születés, a származás egy állandó meghatározó, amely az eddigi korok kultúráinak, történelmi korszakainak változásait túlélte, így lehet még a jelenkorban is fontos élet- és világszervező elv. Ez egy nagyon egyszerű besorolási szempont, melynek alapján máris tagja vagyunk egy csoportnak. A mai modern társadalomban egyszerre több csoporthoz is tartozhatunk, amit az etnocentrizmus nem engedélyez.
   Az etnocentrizmus teljes lojalitást követel. Csoporttudata ("mi-tudat") megingathatatlan, melynek alapja a közös származás és a közös normák, értékek. Az önazonosságot a születés jelenti, ebből következik a csoport feltétlen elfogadása és az összetartozás érzés. Saját csoportját pozitívan felértékeli, ellenben minden más csoportot ellenségnek tekint, pusztán azért, mert eltér sajátjától.
   Az antagonizmus alapja a másság el nem fogadása, a sajáttól eltérő csoporttal szembeni bizalmatlanság, gyanakvás. A másik csoport értékeit, életmódját nem tiszteli. Ez azzal magyarázható, hogy "az eltérés valamiképpen természetellenesnek, nem magától értetődőnek tűnik, mely igen könnyen alapoz meg téves feltételezéseket az idegen csoport tagjai viselkedésének megítélésében". (Csepeli, 1988:21) Nem látja be, hogy más csoportnak a saját viselkedése és gondolkodásmódja a magától értetődő. Ez könnyen vezethet félreértésekhez, negatív megítéléshez, amely kedvezőtlen esetben konfliktusba és szembenállásba torkollik. Az ellenségeskedés során a felek maguknak hasznot, egymásnak kárt akarnak okozni, és ezért bosszúra, megtorlásra is képesek.
   Az ellenséges viszonyt mindkét csoport szükségszerűnek érzi fenntartani. Az egymásról alkotott negatív véleményt egyedüli elfogadható véleményként tartják számon, attól eltérően vélekedni nem lehet. Ez az előfeltevés a tudásuk alapja, amelyet kétségbevonhatatlanul igaznak, ésszerű ítéletnek tartanak. Nem veszik tudomásul, hogy valójában hibás, pontatlan általánosításról van szó, és az sem győzi meg őket, ha vélekedésüktől eltérő csoporttaggal találkoznak, mert az csupán a véletlen műve, többségükre igenis illik a negatív jellemzés.
Mi az oka ennek az egysíkú vélekedésnek? Egyfelől az, hogy ha nem bíznának maradéktalanul előfeltevésükben, azáltal önmagukat, saját identitásukat kérdőjeleznék meg. Másfelől pedig – bármennyire is megvetik a másik csoport tagjait – szükségük is van rájuk ahhoz, hogy meg tudják határozni magukat. Ezzel a könnyebb utat választják, ugyanis "az önismeret, tárgyi mérlegelés, árnyalt és pontos ismeretszerzés, az igazsággal való szembenézés, magába szállás (…) pszichológiailag jóval költségesebben valósítható meg, mint a merev elkülönülés és szembenállás által adódó, spontán és azonnali azonosságtudat." (Csepeli, 1988: 29)
   Az előítéletességnek öt fokozatát különböztetjük meg. Az első a szóbeli előítéletesség. A "zsidó vicc" címszót beütve az internetes keresőprogram egyből 120 ezer találatot dob ki, amelyek a sztereotípiákkal humorizálnak, például: "A zsidó mikulás elmegy az óvodába. Kirakja az ajándékait és így szól: – Na, gyerekek, lehet vásárolni." Ez a népszerű vicc arra az előítéletre utal, miszerint a zsidók fukarok, és mindenüket pénzzé teszik. De a szóbeli előítéletesség megnyilvánulhat rejtett módon is: a minap hallható volt a villamoson a következő: "Nekem is cigány a szomszédom, de szerencsére nem az ingyenélő fajtából." Ezt a jellemzést az illető látszólag dicséretnek szánta, azonban magában rejti azt az általánosítást, miszerint a cigányok többsége nem dolgozik, segélyekből él, és csak elvétve akad egy-egy kivételes, dolgos cigány.
   Aki az elkerülést választja, az elzárkózik az előítélettel sújtott csoporttól, de nem kizárt, hogy ez a megfelelő alkalommal nyílt ellenszenvvé fokozódhat. A hátrányos megkülönböztetés szándéka, hogy nyíltan okozzon kárt a célszemélynek az élet minden területén, ideértve az oktatási, politikai, egészségügyi, gazdasági és szabadidős színtereket. Az előítéletesség erőszakba torkolló csoportjai a bántalmazás – például az előítélet alapján ellenségnek tekintett személy megverése – és a népirtás. Utóbbi célja, hogy maradéktalanul megsemmisítse az ellenség teljes csoportját. A zsidókkal szemben ennek legkirívóbb esete a náci zsidóirtás.
   A sztereotípia egy olyan személy (prototípus) megtalálásával indul, akire valóban jellemzőek a sztereotípia alapját képező tulajdonságok. Az előítélet azért torz, mert nem vesszük figyelembe, hogy egy ember egyszerre több kategóriához is tartozik, és csupán egyet ragadunk ki ezekből önkényesen, például azt, hogy az illető zsidó vagy cigány. Mindennapi tapasztalásunk túl kicsi mintán alapul ahhoz, hogy – még előfeltevések nélkül is – pontosan tükrözzék a valóságot. A zsidókról kialakított sztereotípiák egyfelől tényleges szokásaik negatív beállítása, másfelől fantázia szülte, alaptalan állítások.
   Az előítélettel sújtott csoport gyakran bűnbakként jelenik meg: hibáztatjuk, vádoljuk tagjait, hogy átháríthassuk a felelősséget rájuk és önmagunkat felmentsük az igazságtalan, helytelen viselkedés vádja alól. (Csepeli, 1998) Adorno és mtsai interjú vizsgálatában jól megfigyelhetőek a feketékről alkotott téves elképzelések: "a négerben van valami eleve primitív és civilizálatlan, ez a zenéjében és szélsőséges agresszivitásában is megmutatkozik." Az ilyen viselkedéstől pedig időnként megtorlással kell őket visszatartani: "egy-egy lincselés Délen jó dolog, mert ott sok néger él, és néha vissza kell rettenteni őket a lázongástól és a vérengzéstől". (Adorno, idézi Csepeli, 1998) Így lesz az idegen csoporttal szembeni ellenérzésből gyűlölettel teli tett?

3. Az antiszemitizmus története

3.1. Az antiszemitizmus gyökerei

   Az antiszemitizmus megjelenése az ókorba nyúlik vissza, amikor a hatalmukat féltő görögök kerestek egy olyan csoportot, mellyel a rómaiak figyelmét elterelhették magukról. A római nép manipulálhatónak bizonyult és megalkotta az első zsidó sztereotípiákat.
   A keresztények céltáblájává a középkorban váltak. A vallási vezetők és a hívők a zsidókat vádolták Jézus haláláért, holott a keresztre feszítésért a rómaiak tehetők felelőssé. Megjegyzendő, hogy Jézus feltámadása egyébként fontos eleme a keresztény vallásnak. A Talmud (szándékos vagy szándékolatlan) félreértelmezése miatt a zsidókat keresztényellenesnek minősítették, a két vallás közti ideológiai hasonlóság pedig csak tovább mélyítette az ellentéteket. Ez a gyűlölködés azonban szükséges volt ahhoz, hogy a keresztények számára felmutatható okot szolgáltasson a zsidók ellen elkövetett cselekményekre: nem vétkeztek vallásuk ellen, éppen annak nevében cselekedtek.

3.2. A németországi antiszemitizmus előzményei

   Friedländer (1996) szerint a Németországban megjelenő fajelmélet megalkotásának előzményei már a középkorban megtalálhatóak, méghozzá Luther teológus intelmeiben: "leheletük bűzös a pogányok aranyától és ezüstjétől, mivel egy nép a nap alatt sem volt, ma nem olyan és nem is lesz kapzsibb, mint ők átkozott uzsorájuk közepette." "Bármikor lehetőség nyílik arra, hogy a szentírás az ő kielégíthetetlen kapzsiságukat támogassa, akkor ezt rögtön gonosz módon megteszik. (…) Ezért, kedves keresztény feleim, az ördög mellett nincs keservesebb, mérgezőbb, hevesebb ellenségetek, mint az a zsidó, aki komolyan zsidó kíván lenni. Lehet, hogy van köztük néhány, aki abban hisz, amiben a tehén vagy a liba hisz, de mind vérrel és körülmetéléssel van körülvéve. (…) Ezért óvakodj a zsidóktól, tudva, hogy zsinagógáikban egy ördögtanya van, amelyben egy halom öndicséret, önhittség, hazugságok, istenkáromlás és Isten és az emberek szidalmazása található gonoszul és vadul." Ez kapcsolódik a vallási zsidóellenességhez, hiszen Luther támadásainak oka az volt, hogy a zsidók nem keresztények, és ez a történelmi részlet már kiindulási alapot adhatott a bimbózó nácizmusnak.
   A XVIII. század végén a francia forradalom következményeként nyertek egyenlő jogokat a zsidók, és a németországi emancipáció is a napóleoni erők nyomására kezdődött meg, ez pedig a németek képzeletében összekapcsolja a zsidóságot a forradalmisággal és annak ideológiájával: a liberalizmussal és az egyenlőséggel. A fejlődő romanticizmussal a német egy új nemzeti tudatot igyekezett kialakítani, amelyben a külön nemzetet alkotó, önálló történelemmel és vallási előírásokkal rendelkező zsidó számára nincs hely. A szerző a következőképpen képzeli el az akkori Németországban megfogalmazódott dilemmát: "hogyan olvaszthatná magába a germán nemzet ezt az idegen testet, és ha ezt nem teheti, miért adja meg neki a jogegyenlőséget". (Friedländer, 1996:58)
   Az ébredező antiszemitizmus a zsidó megváltoztathatatlan jellemét hangoztatja, azt, hogy természetéből adódóan gonosz, és ez mindig is így marad. A gondolat a zsidókat a kizsákmányoló burzsoáziával és a kapzsisággal azonosítja. A konzervatív oldal képviselői is meghaladják a pusztán vallási másság miatti ellenérzéseket: a politikai és társadalmi rendet szétromboló elemeknek tartják a zsidóságot, mellyel szemben védelmezni kell a hierarchikus keresztény és agrár államot.
   A geopolitikai helyzet, azaz hogy a zsidók a német területeken a történelem során folyamatosan jelen vannak, a XX. századra válik feszültségkeltő jelenséggé, amikor a gazdasági fellendülés és annak kísérő társadalmi változásai nem maradéktalanul pozitív kimenetelűek. A XIX. századtól meginduló változások sem Angliában, sem Franciaországban nem teremtettek olyan ésszerű eszközökkel megoldhatatlannak tűnő konfliktusokat, mint Németországban. Itt a fejlődés üteme, egyenlőtlen eloszlása és a változó politikai klíma mellett a gazdasági előretörés sürgetése volt figyelemre méltó, a német ipar a világ második helyére kívánt kerülni. A terjeszkedés legnagyobb nyertesei a burzsoázia és arisztokrácia közül kerültek ki, az egyre bővülő kispolgárság azonban csekély hasznot könyvelhetett el magának, és politikailag is igen gyenge volt. Politikai téren a nagypolgárság is azonos helyzetben volt, de ez a réteg legalább gazdasági szempontból élvezte a fejlődés előnyeit.
   A demográfiai változások legszembetűnőbb tényezője az urbanizáció, amelyben a zsidók is élen jártak. A falusi lakosság korábbi túlsúlya megdőlt a tömeges városokba vándorlások miatt. "A békés és romantikus német városok hirtelen hatalmas ipari településekké alakulnak át, a századok óta szabályozott életmód ritmusát szüntelen felfordulás váltja fel, az iparosodást megelőző korszak nyugalmát egy új korszak lármás nyüzsgése követi. Bár az új birodalom hatalma a németeket büszkeséggel tölti el, a hagyományos kultúra alapjainak nyilvánvaló széthullása nyugtalanítja őket, és sokan a feltartóztathatatlan hanyatlás első jeleit vélik felismerni a hatalom külszíne mögött." (Friedländer, 1996:5)
   A zsidók már a XIX. században magas arányban képviselték magukat a pénzügyi színtereken – különösen a vasutakban, a könnyűfémiparban, a nagyobb áruházakban –, a sajtóban, sőt az egyetemeken is. A felnövekvő német generációk számára komoly vetélytársat jelentettek a szabadfoglalkozásokban. A homogenitásra törekvő német államot pedig nagy mértékben nyugtalanította ez a helyzet, így nem meglepő, hogy az első antiszemiták az értelmiségiekből, újságírókból, professzorokból, földművelőkből, kereskedőkből kerültek ki, akik veszélyeztetve érezték magukat a konkurenciának vélt zsidóság előretörése következtében vagy akik a zsidókkal azonosított fejlődést nem tudták előnyükre fordítani.
Az 1870-es években már a liberalizmus és a kapitalizmus ellenzői e két ideológiának megtestesítőiként látta az ellenséget, egyesek pedig Bismarck megdöntése érdekében is kihasználták a fokozódó zsidógyűlöletet. Sokakat tehát politikai célok vezéreltek az antiszemita nézetek terjesztésében. Megalakult az első antiszemita párt is Stöcker vezetésével, aki szerint a közös ellenségre azért van szükség, hogy a társadalmi széthúzó erőket megszüntesse. Ennél szélsőségesebb antiszemita csoportok is szerveződtek.
   A liberalizmus képviselői mint különálló egység megszűnését támogatták, de nem követelték a zsidók kiűzését. A konzervatívok között is voltak mérsékeltebb antiszemiták, akik a német birodalom keresztény jellegének megőrzésére helyezték a hangsúlyt, hiszen ez a körülmény eleve kizárja, hogy más vallási, idegen nép befolyást szerezzen a keresztény társadalomban és gazdaságban. A XX. századra már a közgondolkodást is áthatotta az antiszemitizmus, a német nép pedig minden adandó alkalmat megragadott, hogy ellenérzéseit ne rejtse véka alá. A köztudat formálására a fajelmélet volt a legnagyobb hatással.
   Miért volt szükség a fajelméletre? A kérdésre nem adható egyszavas válasz, de kétségtelenül szerepet játszott kialakulásában – vagy inkább kialakításában – a német öntudat gyengesége. Németország megosztottsága gátat szabott a központi politikai hatalom megteremtésének. A szomszédos államokhoz képest Németországból hiányzott a történelmi folytonosság, a szilárd tradíciók és életstílus. Történelmi veszteségeiket viszont tragikusan élték meg. Nemzeti öntudatuk megszilárdításáért folyamatos harcot folytattak, és ez fontos előzményként szolgált a faji felsűbbrendűség koncepciójának megjelenéséhez. "A németek közül egyre többen jelölik meg magukat az északi faj uralkodó csoportjaként s magát az északi fajt egy nagyobb vérségi és kulturális családnak, az árják családjának uralkodó elemeként. Így a fajelmélet hirdetői ideális megoldást nyújtanak a német nemzeti öntudat problémáira." (Friedländer, 1996:75)
   De a koncepció nem volna teljes, ha a felsőbbrendű fajjal szemben nem létezne egy alsóbbrendű is. Ez pedig kézenfekvő módon a zsidóság lett. Így nagyszerűen szembe lehetett állítani a két pólust: a németek mint a jók és a zsidók mint a rosszak táborát. A háború előtti időkben uralkodó diszharmónia és a hiányzó egység táplálta az antiszemitizmust, a közös ellenség képe pedig betölteni hivatott ezeket a társadalmi, történelmi lyukakat és megteremteni a homogenitást. Az alsóbbrendű lény lekicsinylésén túl az elmélet arra is kiválónak bizonyult, hogy a német népet túlértékelje.
   Friedländer kiemeli továbbá a hagyományos német családi struktúrát átitató tekintélyelvűséget. A mindenekfelett álló tekintélyt természetesen az apa képviseli, akinek a család minden tagja engedelmességgel tartozik. Ezeken az alapokon nem volt nehéz kifejlődnie a porosz tekintélyi rendszernek. Az autoriter nevelés már megalapozta azt a kívánalmat, hogy az államhatalommal nem szabad szembenállni, hagyni kell, hogy uralja a közélet minden területét. A szerző kifejti az autoritárius személyiség jellemzőit is, amelynek "igen fejlett érzéke van a hatalmi viszonyok iránt, igyekszik a konvencióknak megfelelően viselkedni, a külvilág szemléleténél sémákat alkalmazni és a hozzáfűződő kapcsolataiban nagyfokú ridegséget tanúsítani". (Friedländer, 1996:81) Az antiszemitizmus mellett lényéhez hozzátartozik az etnocentrizmus is. Adorno szerint a zsidó gyakran helyettesíti a gyűlölt apát, ennek pedig bizonyítékául szolgált az a tény, hogy a nacionalista rendszerben a nem autoritárius személyek utasították el leginkább az antiszemita nézeteket és az előítéletes gondolkodást.

3.3. A zsidók bűnei. Bacilus vagy galandféreg?

  Hitler elképzelései és az ő tevékenységét megelőző antiszemitizmus elképesztően sokszínűen és irreálisan festi meg a gonosz zsidó képét, a legfőbb rossz megtestesítőjét. Ebben a fejezetben részletesen foglalkozom a zsidókról kialakult sztereotípiákkal.
 A zsidóellenes személyek gondolatvilágában a zsidó mint kulturálisan, vallásilag és fajilag megkülönböztethető, alsóbbrendű és kiirtandó nép jelenik meg. A fajvédők szerint a zsidóság mint vérségi származás megváltoztathatatlan jellemzőket örökít át az emberekben nemzedékről nemzedékre. "Mert hát – mint a tapasztalás mutatja –, a faji és nemzeti jelleget a legtöbb esetben a keresztvíz se mossa le." (idézet Istóczy 1881-es beszédéből) Meghatározza visszataszító, lelki szegénységüket tükröző fizikai megjelenésüket (pl. Káin-bélyeg), szellemi képességeiket, erkölcsi magatartásukat és általában a viselkedésüket (pl. különös gesztikuláció). Arcvonásaikról, viselkedésükről azonnal és minden kétséget kizáróan felismerhetően, zsidó jellemvonásaikat nem tudják levetkőzni. Családi életük zajos és nem csak otthonukban, hanem akárhol tartózkodjanak is. "Mindig önmagukban hordják a sötét átkot, amely alól nem szabadulhatnak. Elfojtanak mindent, ami nagy és nemes. Szellemük a semmihez tapad, intelligenciájuk az emelkedettséget nem ismeri, a szívük ideálokért nem dobog. Csak a kéjvágyat és az érzékiséget ismerik, nem ismerik sem az elragadtatást, sem a szerelmet." (Hauser, idézi Friedländer, 1996:85)
   Nem képesek értékes kulturális termékeket alkotni, nincsenek művészeik, csupán bírálni tudnak és a művészetet általában sem tudják értékelni, csak azt, ami a fényűzésről szól. Egyetlen dolog van, ami mindennél jobban lenyűgözi őket, ez pedig a pénz, és eszerint választanak maguknak foglalkozást is, azaz olyat, amely a legtöbb haszonnal kecsegtet. Így lesz sokukból orvos, ügyvéd, kereskedő. Beszivárogtak a fontos állami és társadalmi pozíciókba, kiszorítják onnan a felsőbbrendű népet. Azon mesterkednek, hogy az árja népek prostituáltakká váljanak, élen járnak a leánykereskedelemben. Ennek célja az általuk gyűlölt fehér faj elpusztítása. Hitler gyakran azonosítja őket a szifilisz fertőzéssel.
   Nem lehet a zsidókat megváltoztatni vagy asszimilálni, de nem is volna üdvös, inkább a társadalom kárára válna. A zsidók felelősek minden bomlási folyamatért, amely a társadalom vagy a gazdaság bármely területén végbemegy. Hitler szerint elsődleges céljuk, hogy államukat kiterjesszék és uralkodjanak más népek felett, tart esetlegesen a világ zsidók által történő elpusztításától is. Forradalmi erőket akarnak mozgósítani, ellehetetlenítik az államok gazdasági életét és aláássák a nép bizalmát a kormány iránt. Nem képesek civilizációt teremteni, de másokét elpusztítják, amijük van, azt sem maguk alkották, hanem másoktól lopták.

3.4. A fajelméleten alapuló antiszemitizmus

   A feudalizmus idején a társadalom pénzügyi pozícióit a zsidók töltötték be, mivel kereskedői és írástudói múltjuk ismeretes volt. Az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata nyomán kibontakozó emancipáció a zsidók asszimilálódását vonta maga után. Az aktuális politika azonban forradalmi erőt látott bennük, így a zsidóellenesség egy új formáját teremtette meg: a fajelméleten alapuló politikai antiszemitizmust.
   A fajelmélet abból indul ki, hogy míg bizonyos csoportok nemzedékről nemzedékre felsőbbrendű képességeket örököltek, addig mások alsóbbrendűeket. Eszerint a "nemzet" felsőbbrendű, a zsidó nép alsóbbrendű. A faji megkülönböztetésre azért volt szükség, mert a korábbi vádak már nem állták meg helyüket: a zsidóság vallásilag már nem alkotott egy egységet (egyesek más vallásra tértek át, mások ateisták lettek). A politikai antiszemitizmus Franciaországban született ugyan, de Hitler náci fajvédő ideológiájában érte el csúcspontját. "A hisztérikus, magában bizonytalan, európai kisebbrendűségi komplexustól gyötört német nemzeti eszme megszállottjainak kapóra jött az idegenként, befurakodottként megbélyegezhető, asszimilálódott zsidóság, mivel így legitmizálhatóvá vált az antidemokratikus, tekintélyelvű politikai berendezkedés, hihetővé az örökös expanziós igény." (Csepeli, 1998:111)
   Csepeli (1998) ezt az individualizmus és kollektivizmus egymásmellettiségéből következő konfliktusokkal, a modernizációval együttjáró értékrend átalakulással és a szocializáció sikertelenségéből következő tekintélyelvűség kialakulásával magyarázza. A tekintélyelvűség megvéd az önvizsgálat szükségszerűségével szemben, "akkor és ott vált át politikai antiszemitizmusba, amikor a személy számára a zsidók válnak olyan látható célponttá, amelyre rávetítheti saját rossz érzésének igazolását." (Csepeli, 1998:76)
   Hitler a fajvédő antiszemitizmusában elveti a vallási különbözőséget, hiszen ennél sokkal fontosabb, hogy a zsidóság egy megkülönböztethető, önálló fajt alkot. A vélt faji jellegzetességek közül kiemeli a hatalomvágyukat és a pénzéhségüket. A '20-as évek Németországában terjedő sztereotípiákat feleleveníti, átveszi és sokkal szélsőségesebben hirdeti, fantáziájában a zsidók egyfajta fertőző betegségként jelennek meg, amelyeket el kell pusztítani, különben világuralomra fognak törni és erkölcsi züllést terjesztenek. A zsidóság kiirtása nemes feladat, közös cél, és bármi áron véghez kell vinni. Nem éri be félmegoldásokkal, a világ alapos megtisztítására van szükség.

3.5. A náci Németország

   Hitler politikájának legfőbb célja Németország belső helyreállítása volt. Ennek szolgálatában az ellenségek megsemmisítését tűzte ki célul, eszközül pedig bármit elfogadhatónak minősített. A legfőbb ellenségnek a hazafiatlan, becstelen, erkölcsi romlást hozó zsidóságot tekintette, amellyel szemben a német nép abszolút felsőbbrendű. A zsidók nem képesek behódolni a német állam törvényeinek, nem képesek beilleszkedni a nemzeti közösségbe, gazdasági szempontból veszélyesek, mert kizsákmányolók. Ezek a rágalmak hamarosan beépültek a közgondolkodásba, és rendkívüli tömegmozgósító erővel bírtak, noha eltérően ítélték meg ezeket a különböző társadalmi rétegek, osztályok. (Karády, 2000) A zsidók gettóba terelésével, a fajilag felsőbbrendű német néptől való teljes izolálásával kívánta megoldani a zsidókérdést, azonban a Lebensraum elérése érdekében semmilyen eszköztől nem riadt vissza. Az az irreális elképzelése volt, hogy a zsidók világuralomra akarnak törni. A németországi zsidó bolsevizmust gyorsan megszüntette, de egész Európát meg akarta szabadítani az "összeesküvőktől".
   Egy sor megkülönböztető intézkedést hozott a zsidók gazdasági és kulturális életből való eltávolítására. Felszámoltatta a zsidó üzleteket, bevonatta a zsidó ügyvédek praxisát, kötelező igazolványt kellett kiállítani minden zsidónak az azonosítás céljából, és az utónév választást a kifejezetten zsidó nevekre korlátozta. Felhatalmazta a hatóságot a zsidókra vonatkozó kijárási tilalom elrendelésére. Kitiltotta őket bizonyos nyilvános helyekről, büntetésfizetésre kötelezte (egy milliárd márkányi adó) az állam pénzügyi helyzetének rendezésére.
   A német vezetés elvakultságából kifolyólag elfogadható veszteségnek minősítette azt a tényt, hogy a zsidóüldözés gazdaságilag és társadalmilag ésszerűtlen. Egyrészt, mert " jelentős gazdasági, sőt katonai erőforrásokat kötött le evvel", másrészt, mert " megfosztotta magát a német zsidók adott esetben mozgósítható tetemes pénzügyi, gazdasági, tudományos és szellemi kapacitásától". (Karády, 2000:343)
   Ausztriában Eichmann kivándorlási ajánlatának eredményeként a háború előtt 145 ezer zsidó hagyta el az országot. A német vezetés példát vett Ausztriáról és felállított egy zsidó szervezetet, melynek továbbgondolt utódja lett a Németországi Zsidók Birodalmi Szövetsége. Ez a hivatal a Gestapo felügyelete alatt tevékenykedett, a kivándorlást és a zsidó lakosság oktatását, szociális ellátását szervezte. A kivándorlásoknak azonban hamarosan véget vetett a háború, és megkezdődött a zsidók haláltáborokba deportálása.
   A németországi zsidóirtás és egyáltalán a nácizmus azért lehetett oly sikeres és agresszív, mert itt voltak meg a szükséges feltételek, azaz a más népet irtani akaró – és nagyon akaró – politikai vezetőség, a tárgyi feltételek (fegyverzet, munkatáborok, gázkamrák stb.), a geopolitikai helyzet és egy lojális végrehajtói hatalom. Demagógiáját sikerre vihette a német nép körében, amely zsidóellenességének nyílt közvetítése során úgy érezhette, hogy a közjóért cselekedett. (Karády, 2000)

3.6. A magyar fasizmus

   A magyarországi vallási antiszemitizmus nyugat-európai mintára jött létre – fáziskéséssel. A modern nemzetállam létrejöttével, a nacionalizmus kialakulásával egyidejűleg vált a vallási gyökerű antiszemitizmus politikai antiszemitizmussá, melynek gyűlölete nem a zsidó vallásnak, hanem a zsidó személyének szól. Szószólóivá a lecsúszott dzsentrik, köztisztviselők lettek, akik a zsidók képviselte modernitással szemben a feudális állapotokat kívánták fenntartani. (Ránki, 1999)
   A politikai antiszemitizmus a XIX. század fokozódó modernizációs folyamatát kísérő emancipáció idején jelent meg, ekkor vált a bevándorolt zsidóság minden baj forrásává. A zsidókkal szemben tanúsított ellenszenv három oldalról hatott: egyrészt mint a forgalmi szektor képviselői, másrészt mint bíráló, kritizáló szabadfoglalkozású értelmiség, harmadrészt pedig mint a munkahelyi előmenetelt gátló rivális lobby vált ellenséggé a zsidó nép. A folyamat betetőzéseként a trianoni veszteségeket feldolgozni képtelen nemzet a zsidóságot tette meg bűnbaknak. (Csepeli, 1998) Minden rossz jelenség, változás, esemény a zsidóság számlájára volt írható, ez pedig a vezetőségnek hasznára vált oly módon is, hogy nem kellett felelősséget vállalnia, moshatta kezeit minden baj esetén.
   A kulturális nacionalizmus megkövetelte a zsidók asszimilációját és emancipációját. Az első világháború végéig a zsidók társadalmi beilleszkedése lényegében nyílt politikai ellenszenv nélkül zajlott. Az egyenjogúság kivívása több áldozatot is követelt a zsidóságtól: vallásuk elhagyását vagy átalakítását, egyúttal a keresztény hitre való áttérést, valamint a többségi nemzetbe olvadást. Ez tulajdonképpen a zsidók történelmileg kialakult hit- és szokásrendszerének, kultúrájának mellőzését jelentette az egyenlő jogokért cserébe. Hazánkban a xenofóbia nem képezte szerves részét a korai nacionalizmusnak. A modern ideológia azonban továbblépett a tekintélyelvűség szakaszába, és a zsidóság asszimilációja iránti igény antiszemitizmussá alakult át. (Ránki, 1999)
   A nacionalizmus talaján kibontakozott a fasizmus és a nácizmus. Az egyenjogúsítás következtében kereskedelmi téren előretörő zsidóság nem volt szimpatikus a konzervatívok szemében, a gyűlölet pedig más módon is igazolható volt a keresztény zsidóellenesség átörökítésével. Magyarországon a fejlődés késve kezdődött meg, az ipar, a kereskedelem, a gazdaság modernizációjában így a zsidóknak központi szerepet kellett betölteniük. A modernitás nem kívánt következményeiért máris könnyű volt a zsidóságot okolni – közvetve persze a modernitás bírálata is volt ez egyben –, hiszen a folyamatban valóban fontos szerepet játszott. Innen pedig már csak egy lépés, hogy minden társadalmi probléma, minden baj forrásává a zsidók váljanak az idegengyűlölők szemében. Ekkorra a nacionalizmus szerves részévé vált az antiszemitizmus és az autoriter konzervativizmus.
   A magyarországi antiszemitizmus ideológiai alapjait Németországtól kölcsönözte. A '80-as évekre kialakult eszmerendszer vezető személyisége Istóczy volt, aki szinte kezdettől fogva a német mozgalom radikális irányzatának híve volt. A magyar antiszemitizmus bőszen vallotta a zsidók élősködő mivoltát, nem törődve azzal, hogy maga sem árja nép. A parazitaság mellett a kasztszellem vádja is erőre kapott, mindkettő a középkorba nyúlik vissza, amikor a zsidókat gettókba tömörítették. Bár ezek a vádak meglehetősen idejétmúltak voltak, "a XIX. századi Európában merőben más gazdasági és társadalmi viszonyok között mégis lehetséges volt ezeknek a vádaknak a felújítása, mert a gazdasági konkurrenciaharcban még érdekeltek voltak azok a rétegek, csoportok, amelyek valamikor e vádakkal a nem kívánt versenytársat kiszorították, s mert a vallási és társadalmi előítéletek mind a két oldalon, a befogadók és befogadásra várók körében egyaránt igen erősek voltak". (Kubinszky, 1976:70)
   Felmerült a zsidók világuralomra törekvésének irreális tézise és a Talmud szándékos félreértelmezése. Utóbbihoz segítségül hívták a korábbi hamisítók torzításait, valamint Luther és Rohling példáit. Tanait a társadalomra veszélyesnek kiáltották ki, amelyek vallásilag feljogosítják a zsidókat a nem zsidók ellen elkövetett bűntettekre. A Talmuddal kapcsolatos nézeteit Istóczy a vezetéshez intézett beszédében is kifejtette, melyet a 12 Röpirat is rögzített. Istóczy szerint "a Talmud a zsidók által ellenünk, nem zsidók ellen használt fegyverek arzenálja". "Ezek a tanok megtámadják a tulajdon szentségét, a személy- és vagyonbiztonság alapelveit, ezen tanok a nem zsidó honpolgárok vagyona, becsülete és élete ellen intézett bűnös merényletekre való buzdítást, sőt egyenes felhívást" tartalmaznak.” „A keresztény honpolgárok ellen féktelen türelmetlenséget, fajgyűlöletet, sőt ellenünkben egyenesen társadalmi irtóháborút hirdetnek", "a legocsmányabb bűntettek és a legkiáltóbb igazságtalanságok elkövetését a zsidóknak megengedve, sőt egyenesen kötelességükké téve", "a polgári jogegyenlőség elvét is nyíltan megtagadva, a zsidókat mint privilegizált felsőbb lényeket, bennünket nem zsidókat pedig mint jognélküli állatcsordát tekintenek". Ezzel igazolták is az antiszemita rágalmakat és kizárták az asszimiláció lehetőségét, hiszen az asszimiláció sem volna megoldás, "mert a Talmud a zsidó lelkületének csak a fényképe, s ha a fényképet megsemmisítjük is, a lefényképezett alak azért megmarad."
   A magyarországi mozgalmat a zavarosság és a tarkaság jellemezte, keveredtek benne a fajvédő elemek, a nacionalizmus, az agrárizmus és a klerikalizmus. A zsidóellenes propaganda legfőbb eszköze a 12 Röpirat c. folyóirat volt, amelyben a fajelméleten alapuló antiszemitizmust terjesztették és cikkről cikkre részletezték a zsidók bűneit, így az uzsoráskodást, melynek eredete ugyancsak a középkorra nyúlik vissza, amikor a zsidók pénzkölcsönző szerepe jelentős volt, és a XIX. századi hitelhiány újra alkalmat teremtett erre, noha már nem lehetett valósan összekapcsolni a tevékenységet a zsidósággal, legalábbis nem kizárólagosan. Ezen kívül hangoztatták a kozmopolitanizmust, az asszimilációt gátló vallási fanatizmusukat, az erkölcsi rombolást, a pénzéhséget, a hazafiatlanságot, a nihilizmust, azaz lényegében mindent, amivel felébreszthették és táplálhatták a nép zsidógyűlöletét.
   A fajelmélet megalkotására azért volt szükség, mert a vallási alapú antiszemitizmus ekkorra már idejétmúlttá vált. Az ideológia a darwinizmus biológiai és antropológiai eredményeinek elferdítésén, eltorzításán alapult. Az elmélet számos helytelen általánosításból, tudományossá avanzsált és a cáfolatokat figyelmen kívül hagyó állításokból állt össze, megannyi ellentmondással.
   Ránki (1999) a nácizmust a rasszizmus és a nacionalizmus összekapcsolódásának látja, melyhez szorosan hozzátartozik a felsőbbrendűség eszméje, azaz hogy a német népnek különös kiváltságok járnak, szemben az alsóbbrendűekkel (zsidók), akiket el kell nyomni. A konzervatívok szerint a zsidók egyszerűen nem méltók arra, hogy egyenjogúak legyenek a magyarokkal. Ennek analógiájára levezethető a kereszténység zsidógyűlölete is, mely elképzelésben a kereszténység a felsőbbrendű, a zsidók pedig természetesen itt is a társadalom alját képezik.
   A fajelmélet a nemzethez tartozást a biológiai determinizmustól teszi függővé, így az asszimilációt elképzelhetetlennek tartja, marginalizálni, megsemmisíteni akarja a más nemzetet. Azonban érdekes, hogy a fajelmélet térhódítása idején a zsidó mivoltot nem a biológiai származás, hanem a zsidó vallási közösséghez tartozás és a zsidóval kötött házasság határozza meg. Ránki felhívja a figyelmet arra, hogy az antiszemitizmus egyszerre attitűd és cselekedet és mind időben, mind térben nagy kiterjedésű. "Az antiszemitizmus a történelemben gyökerezik, folyamatosan fejlődik, folyamatosan alkalmazkodik az új és összetett helyzetekhez és ideológiákhoz, valamint befogad és átvesz új ideológiákat és eszméket." (Ránki, 1999:27)
   A politikai antiszemitizmus mindenekelőtt az asszimilálódott zsidókat támadja. A XIX. században a liberálisok támogatták, a konzervatívok ellenezték az asszimilációt, mely a társadalmi intergációt és a politikailag egyenlő jogokat szolgálta. Magyarországon ez egy kölcsönös folyamat volt: a magyar kultúrához idomulást, a magyar identitás átvételét és a zsidó vallás modernizálását jelentette a zsidók részéről, a magyar lakosság részéről pedig befogadást. Ez azonban nem járt együtt a zsidógyűlölet megszűnésével. Hiába asszimilálódtak meglehetősen gyorsan a zsidók, a másság érzés továbbélt mindkét félben.
   Abban mindkét oldal – a konzervatív és a liberális is – egyetértett, hogy a zsidók vallása és kultúrája idegen, a különbség a megoldási módokban mutatkozott. A konzervatívok asszimilálhatatlannak tartották a zsidókat és kirekesztendő, néhol kiűzendő népnek, míg a liberálisok a beolvadást, ill. beolvasztást követelték. A mérsékelt irány beérte volna a zsidók gazdasági, társadalmi, kereskedelmi részvételének korlátozásával és a földvásárlásból való kitiltással, míg a radikális szárny a kiűzést támogatta. Istóczy javaslata egy Palesztinában létrehozandó, önálló zsidó állam volt. Ezt a koncepciót az antiszemita szót megalkotó Wilhelm Marr is támogatta.
   Magyarország tartott attól, hogy a zsidók elleni zavargások forradalomba csapnak át, és a fennálló rend felborul. A politikai antiszemitizmus az első világháborúig nem kapott erőre. Az antiszemitizmus elsősorban a kispolgárság, a parasztság és a kispapság köráben terjedt. Az első világháború alatt a mozgalom felerősödött, de még ekkor sem vált tömegmozgalommá, csupán a társadalmi diskurzust belengő atmoszférává. A nemzethaláltól való irreális félelem viszont rendkívül erős volt.
   A XX. század politikája a zsidók kirekesztésén dolgozott. Magyarországon nem emelkedtek ki olyan karizmatikus egyéniségek, mint Hitler vagy Mussolini, és a fasizmushoz itt a kereszténység agressziója is kapcsolódott. A nácizmussal szemben Magyarország nem volt antikapitalista, megengedett egy korlátozott liberalizmust és nem képviselte a Lebensraum koncepciót. A magyar fasizmus központi eleme nem az antiszemitizmus volt, hanem a nacionalista ideológia. És az előzőekben már említett ellentmondása, hogy a magyar nép nem árja, azaz felsőbbrendűsége a zsidósággal szemben nem igazolható a fajelmélettel.
   A mérsékelt irányzat elképzelése a zsidók asszimilációjában, vallásuk felülvizsgálatában és gazdasági szerepük csökkentésében látta a megoldás kulcsát, míg a radikálisok a megsemmisítést tekintették az egyetlen járható útnak. Céljuk megvalósításához a kapitalizmus vesztesei, azaz a kispolgárság és a középrétegek támogatását kívánták megnyerni annak ellenére, hogy maguk nem voltak a tőkés fejlődés ellenzői, csupán a nyereségekből való részesedésüket vélték méltatlanul csekélynek. A kapitalizmus negatív következményeiért a zsidókat tették felelőssé, de minden negatív kimenetelű eseményt felhasználtak a zsidók bűnbakként való beállításához. Nem cselekedett másként számos lelkész és vidéki tanító sem, akik befolyásukat kihasználva népszerűsítették országszerte a zsidóellenes nézeteket. A demagóg 12 Röpirat is hatékony eszköznek bizonyult ehhez.
   A Monarchia összeomlása után a társadalmi és politikai színtereken is eluralkodott a nyílt zsidógyűlölet, és az addig szorgalmazott asszimiláció elutasítottá vált. Az asszimiláció feltétele akkor a nyelvi asszimiláció és a vallás modernizálása volt, ezeket a zsidók teljesítették, és a fehérterror időszakáig joggal érezhették magukat a társadalom egyenjogú tagjainak. A XX. századra a nacionalizmus kilépett a liberális, emancipációt és modernizációt támogató közegből.
   Annak ellenére, hogy Magyarországon a nácizmus nem volt uralkodó ideológia, valamint hogy a zsidók elkötelezték magukat Magyarország mint a hazájuk mellett, részt vettek a nehéz történelmi pillanatok utáni gyászban és harcoltak a világháborúban a magyar földért, a német megszállást követően a magyar társadalom nem hogy nem szállt szembe a zsidó lakosságért, önként részt vett a deportálásukban.
   Magyarország a '30-as években megszilárdította gazdasági szövetségét Németországgal és Olaszországgal. A zsidókérdés megoldása az első zsidóellenes törvény megalkotásával kezdődött, amely korlátozta a zsidók gazdasági és társasági életben való részvételét. Ez a törvény már nyíltan faji jellegű volt, de a zsidókat mint az izraelita hitfelekezet tagjait határozta meg.
   1941-ben Magyarország belépett a világháborúba, három évvel később pedig Németország megszállta. Horthy gondoskodott a németek szíves fogadtatásáról, és az eszerint kialakított kormány készségesen teljesítette a náci Németország elvárásait. Néhány hónap alatt négyszázezer zsidót deportált a magyar csendőrség, de mielőtt Budapestre került volna a sor, Horthy leállította az elszállításokat. A kormányt azonban puccsal megdöntötték, Szálasi átvette az ország vezetését, hatalomra kerülésével pedig együtt járt a zsidó deportálásának folytatása, tömeges meggyilkolása.
   Miért történhetett ez így? Egyes szerzők igyekeznek mentséget találni a magyarok számára. Schmidt Mária szerint például Magyarország túlságosan kiszolgáltatott helyzetben volt ahhoz, hogy ellenálljon és a zsidók mellé álljon. Azonban "az államigazgatás és a csendőrség kollaborációja és kooperációja, az ellenséges érzéketlenség a zsidók sorsát illetően és a feljelentések száma mind-mind ellentmond Schmidt elméletének. A németek szerint egyetlen országban sem volt annyi besúgás, mint Magyarországon". (Braham, idézi Ránki, 1999:127) A hazánkba érkező SS katonák támogatásra találtak és megkapták a segítséget a magyar hatóságtól és lakosságtól, melynek többsége nyíltan együttműködött a megszállókkal. Holott "a magyaroknak voltak választási lehetőségei. Kooperálhattak vagy ellenállhattak. Lehettek mentők, elkövetők vagy babitsi némák. A zsidóknak nem voltak választási lehetőségei. Ők csak áldozatok lehetettek". (Ránki, 1999:127)

4. Összegzés

   A Holocaust alatt ötszázötven-hatszázezer magyar zsidó halt meg. Talán lényegretörőbb az a kifejezés, hogy meggyilkolták őket. Méghozzá értelmetlen okból. Akik túlélték, a semmibe tértek vissza, ahol szembesülniük kellett azzal, hogy vagyonukból kirabolták őket, zsidó közösségi épületeiket, zsinagógáikat, temetőiket, iskoláikat megrongálták, lerombolták.
   A háborús vereség a magyaroknak és a zsidóknak különböző eredményt jelentett. Magyarország elvesztette visszacsatolt területeit és számára a megszállás nem szűnt meg: a németeket felváltották a szovjetek. A zsidók számára azonban a szovjet katonák megmentők voltak, hiszen ők szabadították fel a zsidóságot a náci tömeggyilkosságok alól.
   Ebben a dolgozatban arra a kérdésre kerestem a választ, mi lehet az oka annak, hogy egy ember egy másik embert pusztán nemzetiségi különbség miatt gyűlölni kezd, és ez a gyűlölet hogyan fordulhat át vérontásba. Történelmi, lélektani és társadalmi szempontból vizsgáltam a kérdést. Bemutattam a zsidó mítoszt, a rettenetes és irreális tévképzeteket, amelyek a zsidókról szólnak. Ezek a sztereotípiák egyre csak sokasodtak, kiindulva a keresztény zsidóellenességből, majd abból kilépve. Sokasodtak, végül el tudták hitetni a néppel elképzelésüket. Sokasodtak, míg felbukkant egy olyan karizmatikus vezető, aki csokorba gyűjtötte őket, újakat kreált és mindezt áltudományos alapokra helyezte. Megalkotta a fajelméletet, melynek nevében több millió embert küldött a halálba, és ehhez még követőket is toborzott. Megszállta Magyarországot is, ahol szintén segítséget kapott terve megvalósításához. Hiszen egy Holocaust csak ott történhet meg, ahol eltűrik.

Irodalomjegyzék

Csepeli György (1998): Előítélet és antiszemitizmus. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó
Dawidowicz, Lucy. S. (2000): Háború a zsidók ellen 1933-1945. Budapest, Múlt és Jövő Kiadó
Friedländer, Saul (1996): A náci antiszemitizmus. Egy tömegpszichózis története. Budapest, Uránusz
Karády Viktor (2000): Zsidóság Európában a modern korban. Budapest, Új Mandátum
Kubinszky Judit (1976): Politikai antiszemitizmus Magyarországon. Budapest, Kossuth Könykiadó
Ránki Vera (1999): Magyarok-Zsidók-Nacionalizmus. A befogadás és a kirekesztés politikája. Budapest, Új Mandátum