Kovács Janina: PHARRAJIMOS A roma holokauszt

„Mikor odaértünk, a hajunkat lenyírták, a ruhánkat elszedték, így voltunk, ni. Olyan bakancsot adtak, hogy a lábunk ferdén állt. Sírva mondtuk egymásnak cigányul, na, itt pusztulunk.”
(részlet egy túlélővel készült interjúból)

 Dolgozatom témájául a roma holokausztot választottam. Ennek oka többek között az, hogy a holokauszt témája hosszú évek óta érdekelt, és sokat foglalkoztam vele gyökereim miatt is, de (magamon is) tapasztaltam, hogy, amikor a holokausztra gondolunk, akkor elsősorban a Soah-ra, a zsidók üldöztetésére, elpusztítására asszociálunk. Természetesen ez érthető azon családok körében, akik hozzátartozóikat vesztették el, mégis azt hiszem, rendkívül fontos tudatosítani, hogy a zsidóságnak „társai” is voltak a náci szörnyűségekben. A roma holocaustról ugyan hallottunk, de nem sokat tudunk. Pedig- mint, ahogy a zsidóság történetének rendkívül fontos fejezete a Soah-nak, a romák sorsának, múltjának is nagyon fontos, feledhetetlen része a Pharrajimos, amelyre emlékezni kell. 

Annál is inkább így gondolom, mert az elmúlt évek eseményei egyre inkább arra mutatnak rá, hogy a magyar cigányság helyzete romlik, lehetőségei fokozatosan szűkülnek, és külső erőktől félelembe kényszerülnek ismét. Engem ez különösképpen megráz, mert ahogy utaltam már rá, családomból hallhattam történeteket arról, hogy a II. világháborús meghurcolások milyen „apróságoknak” tűnő eseményekkel, tiltásokkal kezdődtek és aztán hova jutottak el. Azt szintén megtapasztalhatom, hogy azon borzalmakat átélő emberek miféle analógiákat látnak a mai politikai helyzet koholta történésekkel. Nagymamám elbeszélései által nekem, 24 évesen is rettentő nehezemre esik, hogy szembenézzek azzal, hogy a XXI. században is működnek s tudnak legitimációhoz jutni azok az erők, melyek egyszer már bizonyították, hogy, amennyiben nincsenek letiltva, kontrollálva, akkor rettentő borzalmakra, károkozásra képesek.   

Dolgozatomban szeretnék betekintést nyújtani azon eseményekbe, melyek a roma lakosságot sújtották a fasizmus alatt. Először egy nemzetközi történelmi áttekintést adok a korszakról, azt követően pedig bemutatom a magyarországi eseményeket. Szeretnék arról is beszélni, hogy napjainkban miként emlékeznek meg a Pharrajimosról, hogyan gondozza társadalmunk ennek emlékét.
A diszkriminációtól a koncentrációs táborokig
Sir Francis Galton az 1880-as években úttörője volt a fajnemesítés tudományának. Elméletének alapja, hogy az emberiség fejlődéséhez vezető egyetlen út az emberi szaporodás ellenőrzése. A populáción belül növelni kell az intelligens, érzelmileg stabil, egészséges egyedek számát.
Ennek kapcsán a fajnemesítésnek két megközelítése került megfogalmazásra:
•    a pozitív, amely a mentálisan és fizikailag egészségesek szaporodásának bátorítását, és részvételét foglalta magában pl. genetikai tanácsadásokon, nyilvános oktatási kampányokon
•    a negatív, amely megkísérelte lecsökkenteni a szellemileg vagy fizikailag örökletesen fogyatékos eseteket, ennek módszerei a következők voltak: sterilizáció, születésszabályozás, korlátozó jellegű házasodási törvények). (Mezei, 2003)
A német cigánykutatás már az 1890-es években intézményesül. 1899-ben, Münchenben létrehozták a Cigány Információs Szolgálatot, amely a későbbiekben, a nácik hatalomra kerülésével a Cigány Veszedelem Elleni Küzdelem Birodalmi Központja lett. Számos írást publikáltak a cigánykérdésről, és a probléma megoldására több ötlettel is előálltak. Elsősorban németországi cigányok leszármazási táblázatainak elkészítésével foglalkoztak és tiszta, vagy keverék fajként osztályozták őket. (A Központ nyilvántartásába 1941 februárjára 20 ezer személy került be.) A cél az volt, hogy az ország minden tiszta cigánya és cigánykeveréke adminisztrálva legyen.(Kenrick-Puxon, 2001)
Hitler a „tiszta faj” megteremtése során a végletekig elment, negatív fajnemesítésének egyik eszközeként használta a megsemmisítést. 1933-as hatalomra jutását megelőzően már 1926-ban két új drasztikus törvénnyel kellett szembe néznie a roma társadalomnak. A törvények a „Náci küzdelem a cigány nomádok ellen”, illetve a „cigány pestis kontrollálása” címet kapták. 1927-től általánossá vált, hogy a romáktól ujjlenyomatot vegyenek, és hatóságilag fotót készítsenek róluk, csoportos utazásuk tiltva volt. 1928-tól egész Németországban általános rendőri felügyelet alatt álltak. 1933-ra emberi jogaiktól megfosztották őket, agyonverésük nem számított törvény által büntetett cselekedetnek. (Mezei, 2003)
1935-ben a Német Rendőrség főnöke a következőket mondta egy bizottsági értekezleten:
„A cigányok idegen elemeket képeznek, és ezért sohasem válhatnak a befogadó népesség telkes jogú tagjává. Az olyan cigány, aki megzavarja a közrendet, és megszegi a törvényeket, ne várjon irgalmat. Ennek a problémának a megoldása ott keresendő, hogy minden cigánynak és félcigánynak, aki alkalmazkodni és dolgozni akar, meg kell adni erre a lehetőséget. A többiek azonban rendíthetetlen szigorral üldözendőek, bebörtönzendőek vagy kitoloncolandók. Meggondolandó, hogy az ilyen cigányokat nem lenne-e jó azon személyek közé sorolni, akikre a sterilizációs törvény vonatkozik.” (Kenrick-Puxon, 2001)
Itt egy kis kitérőt kell, hogy tegyek. A fent idézett beszédnek van olyan része, amely csekélyen, de emlékeztet a jelenkori helyzetre, illetve, ahogyan ma is sokan gondolkodnak a cigányokról. Sokak fejében ők azok, akik „nem képesek alkalmazkodni”, sőt, „dolgozni sem akarnak”, csak „leszüretelni az állami segélyeket”. A többségi társadalom tárt karokkal várja őket, készen áll befogadásukra, amennyiben ők tudnak „idomulni”. De hát úgysem tudnak, gondolják ezt ma is sokan. A náci Németországban az alkalmazkodásra olyan módon volt lehetőségük, hogy kizárták őket az iskolarendszerből, a hivatalnoki karból és a fegyveres testületekből is, hiszen nem minősültek árjának. A mai Magyarországon is jól követhető, hogy már alacsonyabb szinten is milyen típusú diszkriminációval kell szembenézniük a romáknak. A szociotáborban több történetet is hallottam arról, hogy a munkába állás komoly nehézséggel tud járni, amennyiben az ember roma. Pl. egy takarítói munkát meghirdető cég magától értetődően kérdezi meg már a telefonos elbeszélgetésben, hogy a jelentkező cigány származású-e, mert, ha igen, az állás már be van töltve. Őszintén szólva, hogyha az ember jár-kel az országban, könnyen feltételezi, hogy a romák ma is küzdenek sokszor olyan negatív megkülönböztetéssel, atrocitásokkal, amelyek szörnyű történelmi események előszelével mutatnak analógiát. Azt viszont már nem szeretném feltételezni, hogy hasonlók is előfordulhatnak, mint bő 60 éve. Pedig a cigány-gyilkosságok nem teszik optimistává az embert.  
A nácik az alacsonyabb rendű fajok kutatására felállították a Fajhigiéniai és Kriminálbiológiai Kutató Csoportot. Elfogadott ténnyé vált, miszerint a romák a bűn forrásai, a táradalom aszociális elemei és kulturálisan alacsonyabb rendűek. (Fings-Heuss-Sparing, 2001) Hitler utasítására 1935-ben megfogalmazták a nürnbergi fajvédelmi törvény paragrafusait, „német vér és becsület” védelméről. A törvény tartalmazta a szexuális érintkezés tilalmát az alacsonyabb fajokkal, azaz zsidók, cigányok, négerek és azok „korcs” leszármazottaival. 1938-ban már bárkit elítélhettek azért, mert túl sok cigány vér folyik az ereiben. (Abban az esetben is, ha nyolc dédszülője közül csak kettő volt roma származású.) A törvényi szabályozások hatására lassan már a lakosság is szemet hunyt az alacsonyabb rendű fajok inzultálása felett.
A „megrögzött bűnözők” elleni törvény megalkotásának következménye lett, hogy sok romát letartóztattak és koncentrációs táborokba zártak, kényszermunkára vittek, némelyeken pedig erőszakos sterilizációt alkalmaztak. Hitler szorgalmazta a romák deportálását Polinéziába, de a Népszövetség ellenezte ezt az ötletet, így rájuk is a „végső megoldás” várt. 1938-ban „cigány tisztogatási hetet” rendeztek Németországban és Ausztriában. Cigányok százait verték meg és zártak börtönbe. 1939 szeptemberében indultak el a romákkal telezsúfolt vagonok a lengyelországi koncentrációs táborok felé. 1940-ben elkezdődött a tömeges népirtás. A buchenwaldi koncentrációs táborban 250 gyereken tesztelték le a Zyklon-B gáz hatását, amit azután 1941-től Auschwitz- Birkenauban rendszeresítettek tömeggyilkosságok céljára. Ugyanebben az évben elrendelik a cigány emberek foglalkoztatásának tilalmát. (Mezei, 2003)

Végső megoldás
Az Endlösung (német szó, jelentése végső megoldás) kiterjedt a romákra, zsidókra és náci Németország számára nem kívánatos embercsoportokra (pl.: politikai foglyokra, Jehova tanúira, köztörvényes bűnözőkre, homoszexuálisokra stb.). Három fázisát dolgozták ki:
•    Einsatzkommando: mobil, mozgó, gyilkoló egységeket állítottak fel és küldtek ki különböző helyszínekre, akik az összeterelt tömegeket lőtték agyon. Egy kivégzést összegző jelentés: „A zsidók agyonlövése egyszerűbb, mint a cigányoké. Meg kell hagyni, a zsidók nyugodtan mennek a halálba. Egészen nyugodtan állnak, míg a cigányok üvöltenek, kiabálnak és állandóan mozognak, amikor már a kivégző helyen vannak. Sőt egyesek még a sortűz előtt beleugranak az árokba, és megkísérelik halottnak tettetni magukat.”
A módszer hatékonysága hagyott kivetni valót maga után, így továbbfejlesztették.
•    A második szakasz első állomása Lengyelország volt, 1941-ben. Járó motorú teherautókra terelték fel az embereket és a zárt kocsitérbe vezették a kipufogógázt. Ötezer ausztriai romát végeztek ki ezzel a módszerrel.
•    • A harmadik és egyben utolsó szakasz 1942-ben vette kezdetét, amikor rátértek a gázkamrák használatára. A koncentrációs táborok a nemzetiszocialista uralom központi elemét képezték. Heinrich Himmler vezetésével építették ki a lágerrendszert, a kisebb táborokat feloszlatták és nagyokat hoztak létre, így például Sachsenhausent, Buchenwaldot, Mauthausent és Ravensbrücköt. 1940-ben építették fel az auschwitzi lágert, melyet kezdetben koncentrációs tábornak szántak, de 1942 tavaszától Chelmo, Treblinka, Sobibor és Belzec mellett megsemmisítő táborként használták az európai zsidók, romák tervszerű legyilkolására. Itt alkalmazták a gázkamrákat, így negyed óra alatt körülbelül 800 emberi életet tudtak kioltani. (Fings-Heuss-Sparing, 2001)

Auschwitz – Birkenau
Heinrich Himmler döntése következtében 1942-ben a náci uralom alatt álló európai területről valamennyi romát Auschwitzba kellett deportálni- megsemmisítésre. Auschwitz – Birkenauban családi cigány tábort állítottak fel, ahol családonként helyezték el a romákat. A foglyok bal karjára „Z” betűt tetováltak (Zigeuner, azaz cigány). A ruhára varrt megkülönböztető jelzés, egy lefelé mutató, barna háromszög volt. (Ahogy a képen is látható.) (Lustig, 1984)
A Birkenauban kialakított cigányláger története jól jellemzi a nácik bizonytalan roma politikáját. Bár a romákat elvileg azért vitték a lágerbe, hogy ott halálra dolgoztassák őket, valójában egy újabb családi tábort hoztak létre. A többi fogolytól eltérően, a cigányokat nem szelektálták – azaz érkezéskor nem ölték meg a gyerekeket és a munkaképteleneket – a családok együtt maradhattak, dolgozniuk általában csak saját táborrészük kiépítésénél kellett.

A zsidókkal, lengyelekkel ellentétben a romák haját nem borotválták le, megtarthatták civil ruháikat, sőt a magukkal hozott tulajdonukat is visszakapták, a terhes nők szülhettek, a gyerekeknek játszóteret alakítottak ki.
Himmler kezdetben egy további faji kutatásokra használható cigányrezervátumot akart ott berendezni. A terv kudarcba fulladt ugyanis a rendőri szervek igyekeztek minél több romától megszabadulni, beleértve a negyed- és nyolcad cigányokat is. (Mezei, 2003) A táboron az éhínség lett úrrá, járványok törtek ki, és naponta több tucat holttestet vittek a krematóriumokba. Birkenauban összesen 371 roma gyermek született, valamennyien itt is haltak meg. A cigánytábor főorvosa, dr. Josef Mengele – ő döntött a szelekcióról, miszerint az újonnan érkezettek közül ki menjen közvetlenül a gázkamrába, ki pedig kényszermunkára – több ezer tífuszos cigányt küldött a halálba.
A „Halál Angyala” arcüszkösödésben szenvedő cigánygyerekeken kezdte meg áltudományos orvosi kísérleteit, majd ikrek párokon folytatta. Himmler 1944 augusztusában, a szörnyű körülmények észlelésekor utasítást adott Hössnek, hogy semmisítsék meg a tábort. Augusztus másodika éjjelén, az úgynevezett „cigány éjszakán” megközelítőleg négyezer roma életének vetettek véget. (Fings-Heuss-Sparing, 2001)

Romák helyzete a háborús Magyarországon
Az a folyamat, amely a „cigánybűnözést” diszkriminatív intézkedésekkel óhajtotta megoldani, már az 1900-as évek elején elindult Magyarországon. Gondolok itt az 1916-os, 1928-as és az 1936-os Belügyminisztériumi rendeletekre a „kóbor” cigányok röghöz kötéséről, internálásáról, a razziákról, a cigányok kollektív megbízhatatlanná minősítéséről. Ennek következtében évente kétszer az „ilyen” személyek felkutatására országosan kiterjedt „cigányrazziát” tartottak és emellett a napi gyakorlatban cigány voltuk miatt sokakat más alkalmakkor is internáltak. Tehát a jogállam a cigányok esetében nem működött, a hatóság képviselőjének belátása szerint bármikor internáló táborokba kerülhettek a romák. (Pomogyi, 1995)
A háború kezdetekor ehhez járultak még a katonai rendszabályok. Többek között az 1939. évi II. törvénycikk, mely szerint „… Nemére való tekintet nélkül minden személy, aki 14. életévét betöltötte és 70. életévét túl nem haladta, köteles arra, hogy a honvédelem érdekében testi és szellemi képességének megfelelő munkát végezzen.” Ezután a romák tömegeit vetették alá honvédelmi munkajegynek nevezett kényszerbehívóval kényszermunkának, katonai és polgári építkezéseken, állami és magángazdaságokban, fegyveres őrizet alatt, legtöbbször nem gondoskodva emberi szállásról, étkezésről, ruházatról, fűtésről. 1941-ben Orsós Ferenc akadémikus álláspontja az volt, hogy a vérkeveredés a cigányokat, „ezt az alacsonyabb rendű fajt is tönkre teszi”. A német cigánykutatásokra és a nürnbergi fajtörvényre hivatkozva javasolta a vegyes házasságok betiltását. (Bársony, 2001)
A tolna megyei Lengyel község körorvosa a következőt írta egy szaklapban: „Itt arról van szó, hogy a nemzet testében támadt növekvő rosszindulatú daganat, mely konzervatív terápiával – kedvezőleg természetesen – nem befolyásolható, a sebész kezébe kerüljön és radikális műtéttel eltávolítassék.” Véleménye szerint a végső cél a cigányok eltüntetése kell, hogy legyen. 1944. november 30-án ebben a községben halomra lőtték lakásaiknál a cigányokat a helyi csendőrök. (Katz, 2005)
Az ország háborúba lépése utáni mozgósítások során a romák között erőteljesen soroztak, mivel szükség volt a fronton az „itthon nélkülözhetőnek tartott ágyútöltelékre”. 1942-43-ban tovább folytak a rendszeres razziák az országban a „kóbor” cigányok ellen. Bizonyos esetekben a helyi hatóságok maguk szabályozták a romák helyzetét. Így volt ez Esztergomban is, ahol 1942-ben a város előírta, hogy minden helyi illetőségű cigánynak zárt cigánytelepre, gettóba kell mennie. (Pomogyi, 1995)
Az ország német megszállása után, 1944 tavaszán, megkezdődtek a zsidók, s velük egyszerre a romák deportálása az auschwitzi koncentrációs táborba. Sok esetben érkezésük után, a vagonból rögtön a gázkamrákba küldték őket. Tavasszal több megyében a zsidók után a cigány családokat, gyermekestül központosított gettóba zárták és hónapokig, ingyenes kényszermunkát végeztettek velük. A gettókban lakók éheztek, gyakori volt a kikötés, a verés. Aki több szökéssel próbálkozott, elrettentésül akár a többiek előtt vertek halálra. A minimális higiénés és egészségügyi ellátást sem biztosították a gettókban, az újszülötteket elvették szüleiktől, róluk soha többet nem hallottak. Ilyen központosított, nagy gettók voltak a keleti régióban Újfehértón a város központjában, a kiürített zsidó gettóban, Kisvárdán, Gyimesen, Ajtóson, a Cserepes Tanyán, Nagykálló Misón, Gyergyótölgyesen, Bánrévén az Ózd környékieknek, Tiszalök Rázonpusztán, Debrecenben, Mátészalkán, Nyíregyházán. Az ország más területein: Baranyában Révfalun, Nógrádban Patvarc melletti Lívia pusztán, a Jászságból Bácskára vitték a romákat. Gettóba zárták a Tolna, Somogy és Zemplén megyei cigányokat is. (Bársony, 2001)
A korabeli újságok arról tudósítanak, hogy több megyében is internáló táborba vitték a „henye életmódot” folytató cigányokat, élelmiszerjegyeiket elvették, esetleg munkaszolgálatos táborokban tanítják meg őket a helyes életszemléletre. A délkeleti régióban a hadművelet közeledtével Biharban, Csongrádban, Békésben szeptember elején a cigánytelepek többségét lezárták a csendőrök. A telepeken élő cigányok neveit kitűzték a házakra és hetekig nem volt szabad elhagyniuk otthonaikat, csak ha csendőrök őrizete alatt dolgozni vitték őket. Így nem jutottak élelem utánpótláshoz és betegség esetén nem tudtak orvoshoz menni. Saját lakóhelyük vált gettóvá. Azzal riogatták őket, hogy a zsidók után ők is Németországba mennek. Szerencsére ez nem valósult meg, közbejött a gyors orosz támadás. (Mezei, 2003)
1944. október 15-én meghiúsult a Horthy kormány háborúból való kiugrási kísérlete, a nácik szárnyai alatt a nyilasok kezébe került az ország. Másnap a nyilas hatalomátvétel napján, elrendelték, hogy a cigányok tartózkodási helyeiket nem hagyhatják el, aki ezt mégis megszegi, az büntetendő és a büntetésen kívül internálandó. A rendelet betartatását a helyi csendőrség és a nyilas fegyveres pártszolgálat biztosította. November 3-án és 4-én a Belügyminisztérium egyik osztálya és a Honvédelmi Minisztérium Hajnácskőy László csendőr alezredes irányítása alatt országos letartóztatási sorozatot, razziát szerveztek a romák összeszedésére és németországi rabszolgamunkára koncentrációs táborokba való átadására. November és december között összesen négy átfogó razziát tartottak a deportálandók összeszedésére. Ennek keretében november másodikán Budapest környékén (Rákospalotán, Csepelen, Pesterzsébeten, Soroksáron, Kispesten, Pestlőrincen, Nagytétényben, Budakalászon, Újpesten) családostól, gyerekestől összeterelték a romákat a helyi csendőrségen, majd Óbudára a téglagyárba hajtották őket. Onnan november 8-án a budaörsi pályaudvarra kísérték és bevagonírozták őket, majd 18-án megérkeztek Dachauba, a koncentrációs táborba, ahol lekopaszították és leslagozták őket. Majd öt nap után egy részüket továbbszállították Bergen-Belsen és Rawensbrück lágereibe. (Mezei, 2003)
A Komáromi Magyar Királyi Katonai Internáló Táborba, ismertebb nevén a Csillag Erődbe szállították az országos razzián összefogott romákat. Itt az összegyűjtött sok ezernyi romát zsúfolt földalatti bunkerekben, majd ezek megtelte után gyakran a szabad ég alatt tartották a késő őszi és téli hidegben. Férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt. Az élelmezés minimális volt, napi egyszeri híg leves, melyhez tányért, evőeszközt sem adtak. Mosakodási lehetőség sem volt, a vizet szennyezett kutakból húzták fel. Latrina hiányában sok helyen a kazamata egyik sarkában, ürülék halmozódott fel. Az éhezés, a hideg és személyes higiénia hiánya miatt hamar elterjedtek a betegségek, a tetvesedés.
A 12 év alatti kisgyermekek tömegével haltak meg, de temetésükről nem gondoskodtak, egy külső latrinába dobták a tetemeket, majd egy a Dunába vágott lékbe. A halott gyermekek teteme sokszor 3-4 napig is ott feküdt temetetlenül a táborban. A fogoly romákat ütötték, verték, korbácsolták. Iszonyú szenvedéseken mentek keresztül, emlékezetükben gyakran szörnyűbb kép él Komáromról, mint Bergen-Belsenről vagy Rawensbrückről. A város 1944 végén átmenő táborrá lett, ahol a deportálást válogatás előzte meg. A németek itt válogatták ki a Birodalomba szállítandó munkaképeseket. A feldolgozott adatok szerint 1126 magyarországi roma rab adatait sikerült megtalálni, azok közül, akiket november közepe és december vége között szállítottak vagonokba Dachauba.
December végére az orosz ostromgyűrű lassan bezárult Budapest körül, ami viszonylag közel volt Komáromhoz, s így tartani lehetett a közvetlen támadástól a táborban. Ennek hatására egyik nap kiengedték a gyermekes anyákat, gyermekeikkel a táborból. Gyalog próbáltak meg hazajutni, az út során sok gyermek meghalt, mivel annyira le voltak gyengülve, hogy nem bírták a gyaloglást. (Bársony, 2001)
A németországi lágerekbe deportált férfiak, nők és gyermekek még öt-hat hónapig raboskodtak a táborokban megalázva, meggyötörten, éhségben, állati sorban tartva, általában értelmetlen munkát végezve a végnapjaikat élő halálgyárakban. Többük maradandó sérüléseket szerezett ál orvosi kísérletek alanyaként. Elsősorban nők meddővé tételét célzó beavatkozásokról adtak számot az áldozatok. A túlélők hazajutása is körülményes volt, mivel többségük nem beszélt idegen nyelven, írástudatlanok voltak. Sokan fogva tartásuk helyének nevét sem tudták, nem értették a velük történteket, csak a szenvedést és az azzal járó sokkot érezték. Meghalt vagy nyomtalanul eltűnt hozzátartozóikat, társaikat gyászolták. (Bársony, 2001)
Az áldozatok száma a mai napig tisztázatlan, vita tárgyát képezi, de körülbelül 5 és 50 ezer közé tehető a magyarországi roma holokauszt áldozatok száma.
 A Pharrajimos után
Nemzetközi viszonylatban már az 1950-60-as években létrejöttek romaszervezetek a holokauszt ügye körül, hogy joguk lehessen a jóvátételhez. Az Első Roma Kongresszust 1971 áprilisában tartották Franciaországban, ahol létrehozták a közösség fontos intézményeit. Majd a Második Nemzetközi Roma Kongresszuson (1978, Genf) megválasztották a nép egységes képviselőit az ENSZ-bizottságába, a nemzetközi roma szervezet neve The International Romani Union (IRU) lett. (Katz, 2005)
Az IRU feladatának tekinti a Pharrajimos megörökítését, ezzel kapcsolatosan megfogalmazták feladataikat. Ezek a teljesség igénye nélkül a következők:
•    Történelmi anyag gyűjtése, visszaemlékezések, dokumentáció és történelemírás a romákkal történtekről a II. világháború idején.
•    Szembeszállás azon zsidó közösségekkel, melyek a zsidó kizárólagosság jogán elutasítják a romákat, sőt néha tagadják a Porrajmost. Fontos leszögezni, hogy ez nem jellemzi az összes zsidó közösséget.
Magyarországon a holokauszt roma megörökítésének konstrukciós folyamata még jobban megkésett, mint nyugaton. Hazánkban – mint minden szocialista országban – évtizedekig a „fasizmus áldozataiként” emlegették a holokausztban meggyilkolt zsidókat, tilos volt megemlíteni az emberek etnikai hovatartozását, így ebben a narratívában a romák teljesen eltűntek. Az 1980-as években kezdtek rejtett zugokban emlékoszlopokat emelni, az első ilyen Ondódon készült (1984.), ahol azóta is emlékünnepségeket tartanak roma résztvevőkkel. Ilyen emlékmű található ma már Nyíregyházán is. (Katz, 2005)
Szimbolikus az a különbség, mely azonnal szembetűnő a zsidóság és romák számára készült emlékművek között. A roma emlékmű egy fából készült, az ég felé kiáltó asszony, ami egyedül áll egy üres telken, elhagyatottan, messze Nagykanizsa központjától és a pesti hatalmi központoktól. Ezzel szemben a zsidó Soah központi emlékműve Európa legnagyobb zsinagógájának udvarán áll, Budapest szívében. Ez a különbség is jelzi a vérkorszak két narratívájának eltérő helyét Magyarországon és egész Európában. (Katz, 2005)
Az utóbbi években, hazánkban is szerveznek emlékünnepséget a Pharrajimos napján. Ezekről a média többé-kevésbé szárazon tudósít. Karsai László zsidó származású történész szerint a romák kitalálták maguknak ezt a napot, hogy utánozzák a zsidókat, pedig üldöztetésük egyáltalán nem volt olyan súlyos. Mint tudjuk, azért lett augusztus 2. a Pharrajimos emléknapja, mivel 1944-ben ezen a napon számolták fel auschwitzi romatábort, amikor egy éjszaka alatt kivégezték mind a háromezer romát. Ez egyszerre köti őket egy konkrét és egy szimbolikus eseményhez, ahogy maga a Pharrajimos- nap is történelmükhöz, s egymáshoz is, még ha emlékeztet is a zsidó Shoá- napra. (Katz, 2005)
A roma holokausztot, a Pharrajimost érthető módon nevezik sokan az „elfelejtett holokausztnak”. Általában nem sok szó esik a haláltáborok roma áldozatairól. Egyéni történetek maradtak, de nincs egy erős kapocs -pl. a többségi társadalom együttérző elismerése-, mely összekötné őket. Azt gondolom, hogy egy kisebbség számára nagyon fontos, hogy elismerjék a történelem azon pontjait, amelyek hozzájuk kötődnek, róluk szólnak. Amennyiben ezek a „fejezetek” mások által megkérdőjeleződnek, vagy csupán a hallgatással a mélybe merülnek, abban az esetben vétünk az adott közösség egyenrangúsága ellen. Én hiszem, hogy a roma lakosság jelenkori helyzete, annak már nem sokáig bírható állapota nagyban függ tőlünk. Tőlünk, a többségi társadalomtól, akik az elmúlt évszázadokban folyamatos megkülönböztetésnek tettük ki a cigányságot. Ahogy a zsidóság körében is rettentő fájdalmas, de nagyon fontos kapocs a holokauszt, úgy a roma népesség számára is mérföldkő lehetne, ha a Pharrajimosról többet és többet beszélnénk, tudhatnának.
Az elfeledésbe taszított traumák mind az egyént, mind pedig a csoportot az elfojtás megoldatlan és kínzó állapotába szorítják, ami elkülönüléshez és izolációhoz vezethet a társadalmi környezet ellenséges az áldozattal szemben. Ezért van fontos jelentősége annak, ha ezek a történetek eltagadásra, elhallgatásra kerülnek.

Bizonyos kutatások szerint 5000 áldozata volt a Pharrajimosnak, ezzel szemben a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága 30 000-re becsüli az áldozatok számát. (Kállai-Kovács, 2009)

Irodalomjegyzék:
•    Bársony János: Áttekintés a magyarországi roma holocaust folyamatáról 1939-1945 (2001)
•    Bársony János- Daróczi Ágnes: Pharrajimos: Romák sorsa a nácizmus idején, L’Harmattan, Könyvpont Nyomda Kft., 2004
•    Fings, K. – Heuss, H. – Sparing, F. : Szintik és romák a náci rendszer idején. Pont Kiadó. Budapest, 2001.
•    Katz Katalin: Visszafojtott emlékezet. A magyarországi romák holokauszttörténetéhez. Pont Kiadó. Budapest, 2005.
•    Kállai Ernő- Kovács László: Megismerés és elfogadás, Pedagógiai kihívások és roma közösségek a 21. század iskolájában, Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009
•    Kenrick, Donald-Puxon, Grattan: Cigányok a horogkereszt alatt, Interface Sorozat, Pont Kiadó, Budapest, 2001.
•    Lustig, Oliver: Lágerszótár. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár- Napoca, 1984.
•    Mezei Zoltán József: Több ezer cigányt irtottak ki 1944. augusztus 2-án (2003)
•    Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon, Osiris-Századvég, Budapest, 1995