A dolgoztatom fő témájaként a holokausztot jelölném meg. Szólni kívánok a történetéről, az előzményeiről, a náci ideológiáról és politikáról, az antiszemitizmusról, a hitleri fajelméletről, az üldözés okairól, formáiról, célcsoportjáról és ideológiájáról, a legnagyobb haláltáborról és végül a budapesti zsidóság helyzetét említeném meg pár gondolat erejéig.
Mielőtt belevágnék, fontosnak tartom tisztázni, mi is a holokauszt fogalmi szinten. „A görög eredetű szó eredetileg Istennek ajánlott, teljesen elégő tűzáldozatot jelent; az 1960-as évek óta az európai zsidóság kétharmadának 1939 és 1945 közötti kiirtását értjük alatta. Európában 1933 és 1945 között a nácik és csatlósaik a zsidókon kívül több millió lengyelt, oroszt és más nemzetiségűt, cigányokat, homoszexuálisokat, elmebetegeket, Jehova Tanúit, politikai és vallási ellenfeleik sokaságát üldözték és ölték meg. A holokauszt egyediségét nem az áldozatok száma adja: még soha nem fordult elő 1941 előtt az emberiség történelmében, hogy egy állam vezetői egy nép, nemzetiség, vagy vallási csoport valamennyi tagját meg akarták volna ölni.” (www.hdke.hu/tudastar/enciklopedia/fogalom?page=4 2011-05-07. 10.46 ). A holokauszt és a nácizmus egymással szorosan összefonódva jelent meg a történelemben, így beszélni is csak együttesen érdemes róla.

Náci ideológia és politika
A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) 1920 februárjában jelentette meg 25 pontos programját. A náci ideológia leginkább a 19. század második felétől megjelenő nacionalista, rasszista, antiszemita, keresztényellenes, majd antibolsevista eszmék ötvözeteként volt jellemezhető.
A nácik növekvő népszerűségének az egyik kulcsa a fajelmélet volt. E szerint a nézet szerint az emberiség fajokra oszlik, létezik kultúrateremtő (elsősorban a németek), kultúrahordozó (szlávok, magyarok) és kultúraromboló fajok (zsidók, cigányok, négerek stb…) Köztük a harc elkerülhetetlen, mert véleményük szerint ez az egész emberiség érdeke. A kultúrateremtő fajok győzelme a cél, a tartós uralom érdekében. Az antiszemitizmus a náci ideológia meghatározó elemévé vált, a másik alappillére az élettérelmélet volt, amely a vallerstein-i békeszerződés teljes elvetéséből indult ki. Hitler azt állította, hogy a meghúzott határok a német nép pusztulásához vezet, a megfelelő élethez egyre több és több területre van szükség. Az ideológia harmadik pillére a Frührer-elv volt, amely kimondta, hogy a nép a vezérnek feltétlen engedelmességgel tartozik.
A náci párt megerősödésében komoly szerepe volt a tudatos politikai félrevezetésnek vagyis a demagógiának.  
Az 1923 novemberi sörpuccs után Hitler börtönbe került, büntetését a landsbergi börtönben töltötte. Itt írta meg nézeteit összefoglaló Harcom (Mein Kampf) című könyvét. A Mein Kampf, és folytatása, a kevésbé ismert Zweites Buch (Második Könyv) hemzsegett az antiszemita kitételektől: a zsidókat parazita, vérszopó, áruló, gaz és egyéb jelzőkkel illette. Hitler azzal vádolta a zsidókat, hogy céljuk a világuralom, más népek fajtalan elkorcsosítása, a legnagyobb nemzetek faji szintjének lealacsonyítása, a nemzeti értelmiségiek kiirtás és az uralkodás az így létrejött faji zagyvalék fölött. Műveiben a zsidókat az emberiség megrontóinak nevezte, mivel szerinte ők voltak felelősek csupa káros téveszme, a humanizmus, a pacifizmus, a szocializmus, a bolsevizmus, a demokrácia, a kereszténység, a lelkiismeret stb. elterjedéséért.
A hitleri Németország ideológiája az antiszemitizmus volt, mely a vezér világnézetén alapult és politikai célokat szolgált. Hitler elve az volt, hogy az embereknek láthatóan ellensége van szüksége, ennek az ellenségképnek a fenntartását szolgálta a zsidóság folyamatos üldözése, diszkriminálása. Ennek jegyében születtek az 1935-ös nürnbergi törvények, mellyel a politikai életből zárták ki a zsidóságot, sőt az alapvető emberi jogaikat is sárba tiporták, tiltották a német-zsidó házasságot. Ezen kívül kategorizálták a zsidóságot. Zsidó az a személy, akinek minimum három felmenője zsidó, első fokú keverék, akinek két zsidó, második fokú keverék, akinek egy nagyszülője volt zsidó származású.
A totális diktatúra három pilléren nyugodott: propaganda, erőszak, gazdasági sikerek. Josef Goebbels irányította a propagandát. Hitlert a németek védelmezőjeként, az ellenséget könyörtelenül legyőző emberként mutatták meg. Hitler-képek és horogkeresztes zászlók sulykolták az emberekbe a tévén, rádión, újságokon keresztül a náci életfelfogást. Az 1936-os Berlini olimpia valamelyest rácáfolt a német legyőzhetetlenségre, hiszen a négy aranyérmet szerző atléta fekete bőrű volt.
A propaganda terjesztése katonai erőt igényelt. A hatalmat az SS, az SD, a Gestapo és a rendőrség együtt képviselték. A szervezetek egymással bonyolult kapcsolatban álltak, Himmler SS birodalmi vezető irányítása alá került.
Az árja szóból a náci politika csinált faji minősítést. A nürnbergi törvények a német zsidóktól elveszik állampolgárságukat, nem házasodhatnak német állampolgárokkal, nem járhatnak főiskolára és egyetemre, többeket elbocsátanak, bebörtönöznek.
A zsidóellenes intézkedések hívei közötti érdekellentétek és a fegyverkezéshez szükséges pénzügyi források megőrzésének szükségessége miatt 1936 és 1938 között némileg enyhült a zsidók zaklatása. A viszonylagos békesség időszaka 1938 novemberében ért véget, amikor a párizsi német nagykövetség titkára, von Rath, merénylet áldozata lett. Ez az incidens alapozhatta meg a Hitler által meghirdetett tisztogatást. Majd következett a “kristályéjszaka“ (1938. november 9-10). Miközben az SA tagjai zsidóellenes zavargásokat szítottak, közel száz zsidót megöltek, több mint ezer zsinagógát, sok ezer zsidó lakást és boltot kiraboltak és felgyújtottak, ablakokat törtek – innen az elnevezés. Másnap, mint egy 35000 zsidót zártak a gyűjtőtáborokba.

Döntés a holokausztról
1940-re a náciknak két ténnyel kellett szembenézniük: egyrészt a háború kitörésével lehetetlenné vált, hogy a zsidókat továbbra is kivándorlásra kényszerítsék, hiszen a korábbi befogadó államok jelentős része ellenséges vagy éppen a németek által megszállt ország volt. Másrészt hiába űztek el több százezer német, osztrák és cseh zsidót, Lengyelország megszállásával több mint kétmillió újabb zsidó került uralmuk alá. Az új terv szerint a zsidókat a lengyel Főkormányzóság területén, Nisko közelében kellett volna letelepíteni. Hans Frank főkormányzó azonban nem rajongott az ötletért, hogy a Gestapo kifosztott zsidók százezreit az ő nyakába akarja varrni, 1940 márciusában elérte Hitlernél, hogy a deportálásokat állítsák le.

1940 nyarán a nácik felelevenítettek egy régebbi lengyel tervet, amely a zsidókat Madagaszkárra akarta kitelepíteni. Mivel a sziget francia gyarmat volt, a német külügyminisztérium számára 4 millió európai zsidó deportálása Franciaország legyőzése után nem tűnt lehetetlennek. A németek azonban nem tudták megszerezni a francia flottát, és a tengereket továbbra is a brit hajóhad uralta, így a Madagaszkár-terv az angliai légicsatában elszenvedett vereség után lekerült a napirendről.  
1941 tavaszán a német vezérkar már a Szovjetunió elleni háborúra készült. Várható volt, hogy a tervezett hódítások révén több millió újabb zsidó kerül német uralom alá. Hitler kijelentette, hogy a „judeobolsevista” ellenség elleni harc nem hagyományos, hanem megsemmisítő háború lesz. Ennek szellemében 1941 tavaszán Heydrich négy, összesen mintegy 3 ezer fős Einsatzgruppét (szó szerint „bevetési csoport”) állított fel. Az Einsatzgruppék feladata volt, hogy az előrenyomuló hadsereggel vonulva a front mögötti területeket „megtisztítsák” a nácik által veszélyesnek minősített elemektől. A Szovjetunió elleni támadással egy időben északon az Einsatzgruppe A, a front közepén az Einsatzgruppe B és C, délen pedig a D jelű alakulat kezdte meg a gyilkolást. Az áldozatokat tankcsapdákba vagy előre megásatott tömegsírokba lőtték. A kivégzésekbe – főleg Ukrajnában és Litvániában – gyakran bekapcsolódtak a helyi antiszemiták által felállított milíciák tagjai, máshol a lakosság támadt a zsidókra. 1941 őszétől az Einsatzgruppék már valamennyi zsidót – beleértve a nőket és a gyermekeket is – válogatás nélkül megölték. A zsidókat először áttelepítés ürügyével összegyűjtötték, majd a kivégzés helyszínére kísérték, ott kirabolták, és meztelenre vetkőztették őket. Végül a gödör szélén álló zsidókat tarkón lőtték. Gyakori módszer volt az is, hogy az áldozatoknak le kellett mászniuk a tömegsírba és a már megöltek holttestére fekve várták a halálos sortüzet. Az Einsatzgruppék 1941 végéig 500 ezer, 1943-ig összesen mintegy 1 millió embert öltek meg. Többségük zsidó volt, de szovjet hadifoglyok, elmebetegek és vándorcigányok is gyakran áldozatul estek.
Heydrich 1941 júliusában kapott parancsot Göringtől, hogy dolgozza ki az európai zsidókérdés „végső megoldásának” részleteit. A német zsidóknak 1941 szeptemberétől kellett sárga csillagot viselniük, októberben megkezdődött a Birodalomban élő zsidók keletre deportálása, a hónap végén pedig Himmler megtiltotta a zsidók kivándorlását. A Führer szóban adta ki az utasítást minden zsidó meggyilkolására, Himmler és Heydrich volt felelős a végrehajtásért. Heydrich 1941 novemberére értekezletre hívta össze a zsidókérdéssel foglalkozó minisztériumok, állami, SS, és rendőri szerveinek vezetőit. A konferenciára többszöri halasztás után végül 1942. január 20-án került sor a Berlin melletti Wannsee-ban. Az értekezleten Heydrich bejelentette, hogy Hitler elrendelte a zsidók „kitelepítését” keletre, ahol nagy munkacsapatokban fogják őket halálra dolgoztatni, a túlélőkkel pedig „különlegesen veszélyes elemként” fognak elbánni. A résztvevők tudomásul vették, hogy a zsidókérdés az SS hatáskörébe tartozik. A wansee-i konferencia jegyzőkönyvét Eichmann vezette, aki ekkor már a Birodalmi Biztonsági Főhivatalba tagolt Gestapo zsidóügyi osztályát irányította. A dokumentumban található statisztikák szerint a végső megoldás összesen 11 millió európai zsidóra vonatkozott volna.
 

A megsemmisítő táborok

A náciknak több 100 táboruk volt, amiket típus szerint lehetett csoportosítani: koncentrációs tábor, munkatábor, megsemmisítő tábor, és amíg tovább nem utaznak, a deportáltakat befogadó ideiglenes gyűjtőtábor. Igaz, hogy az elnevezések a táborok funkcióit jelölik, azonban mivel voltak, amik csak a népirtás kezdetén működtek, a háború végére mindegyik táborból haláltábor lett, hiszen a foglyok gyilkolása, elpusztítása mindenhol folyt.
Az 1933-ban felállított táborok még nem koncentrációs táborok voltak, azoknak az embereknek alakították ki őket, akik szembe fordultak a náci hatalommal. Így akarták felügyeletük alatt tartani őket. Az ellenzéket bűnözők gyülekezetének tekintették, és eretnekként kezelték őket. Ezekbe az internáló táborokban kerültek még a köztörvényes bűnözők és olyan "antiszociális" egyének, mint a homoszexuálisok, romák, prostituáltak, munkakerülők. 1938-ban 30 000 foglyot tartottak így fogva. A háború előtti időszak három legnagyobb tábor Dachau, Buchenwald és Sachsenhausen volt.
A munkatáborokban a munkaadó az elemi feltételeket biztosította, hogy a termelés érdekében a munkaerő életben maradjon, míg a megsemmisítő táborokban a foglyok dolgoztatásának célja a "munka általi megsemmisítés" volt.
„A náci rendszer a koncentrációs táborokban Európa leigázásának és egy nagyarányú keleti expanzió biztosításának eszközét látta. (…) A Gestapo a foglyokat mindig a terhükre felrótt cselekmény jellegének megfelelő táborba irányította.
A nácik már a háború elején felfedték igazi szándékaikat. Európa leigázása számunkra valamennyi megszállt országban az emberi munka semmire nem néző könyörtelen kizsákmányolását jelentette. Ugyanakkor hozzákezdtek a leigázott országok lakosságának megfontolt és tervszerű kiirtásához. (…) A náci háborús gépezet a lehető legnagyobb mértékben igénybe vette a rabszolgamunkát.”( Ota Kraus – Erich Kulka: Halálgyár, harmadik kiadás, 1958, Kossuth könyvkiadó, 15-17. old  ) A nácik a zsidók kiírtásával akarták megszerezni azok gazdasági pozícióit és vagyonát.
Ahogy egyre előrébb haladt az idő és a háború, úgy nőtt a halálozási arány, a táborok száma addig nőt, míg végül behálózták az egész Német Birodalmat. 1945-re kiépítették az egész hálózatot, mely 15 nagy központi táborból és 900 kisebb egységből állt. A munkatáborokban a megszállt területek lakosságának és a szovjet hadifoglyoknak a munkáját használták Németország háborús hadipotenciáljának növelésére.
A keleti fronton zsidókat gyilkoló Einsatzgruppékban szolgálók közül sokan nehezen bírták az öldöklést. Általánossá vált, hogy az asszonyok és gyermekek kivégzésére csak részegen voltak képesek, gyakoriak voltak az idegösszeroppanások, sok gyilkoson úrrá lett a depresszió. Mások még jobban eldurvultak és megkínozták áldozataikat. A gyakran kaotikus akciókat sokszor végignézte a helyi lakosság, de Wehrmacht-katonák tízezrei is szembesültek a rémtettekkel. A szigorú tiltás ellenére sokan fényképeztek, filmeztek, a tettesek a kocsmákban meséltek feladatukról vagy családtagjaiknak írtak a gyilkolásról. Maga Himmler is rosszul lett, amikor Minszk közelében személyesen ellenőrizte 200 zsidó kivégzését, ezért elrendelte, hogy találjanak olyan kivégzési módszert, amelyik kevésbé viseli meg – a gyilkosokat.
1941 őszén kezdték meg a kísérleteket teherautókkal, amelyek kipufogógázát a zárt utastérbe vezették. Decemberben a Lodz közelében lévő Chelmnóban megkezdődött a zsidók tömeges elgázosítása. A teherautókba 90 embert zsúfoltak és mire a járművek az erdőben megásott tömegsírokhoz értek, az utasok megfulladtak. Bár Chelmnóban 150 ezer embert öltek meg, a módszer kezdetlegesnek bizonyult: sokszor előfordult, hogy a zsidók csak elájultak, majd a friss levegőn magukhoz térve kiabálni kezdtek. Az akcióban résztvevő SS-ek állandó fejfájásról panaszkodtak.
1942 tavaszán-nyarán indult meg a Főkormányzóságban élő zsidók tömeges megsemmisítése. 1942 márciusában először Belzecben létesítettek megsemmisítő tábort, majd a nyár folyamán Sobiborban és Treblinkában. A beérkező transzportokat nem szelektálták, a munkaképesek és a munkaképtelenek egyaránt gázkamrákba kerültek, ahol megfulladtak a teherautó- vagy tankmotorok kipufogógázától, amit csöveken vezettek be. Az elgázosítás általában 20-30 percig tartott, de gyakoriak voltak a technikai problémák. Belzecben 1942 márciusa és novembere között német adatok szerint 445 ezer zsidót öltek meg.  
A treblinkai tábor történetének első nagyobb akciója a varsói gettó lakóinak elgázosítása volt. Néhány hét után kiderült, a személyzet nem képes tartani az ütemet a beérkező transzportokkal. A tábor területe és környéke tele volt temetetlen hullákkal, a rothadó bűz mérföldekről érződött. A német és ukrán legénység folyamatosan ivott, a fegyelemnek nyoma sem maradt. A kétségbeesett parancsnok a transzportok leállítását kérte. A transzportokat leállították, Stangl parancsnok újjászervezte a tábort és az őrséget, majd a gyilkolás folytatódott. Stangl újításai közé tartozott, hogy a pályaudvart megtévesztési szándékkal átalakíttatta: virágágyásokat, vasúti menetrendeket, más vonatok felé mutató nyilakat és feliratokat helyeztek el. A beérkező vonatokról leszálló zsidóknak azt mondták, hogy mielőtt mezőgazdasági munkára küldik őket, a járványok megelőzése miatt meg kell fürödniük. Treblinkában alig több mint egy év alatt 750 ezer zsidót öltek meg.
A három megsemmisítő táborban egyenként 20-35 SS és 80-120 ukrán őr szolgált, míg az elgázosításhoz és a tábor zökkenőmentes működtetéséhez (áldozatok hajának levágása, a holttestek kihordása, eltemetése, később elégetése, takarítás stb.) elegendő volt egy-egy 700-1000 fős zsidó munkacsapat életben tartása. A három táborban tehát összesen 80-100 német SS irányítása alatt 300 ukrán őrködött 2500-3000 zsidó munkás fölött. A rendkívül alacsony létszám ellenére alig több mint egy év alatt 1, 4 millió zsidót gyilkoltak meg.
 A legnagyobb megsemmisítő és egyben koncentrációs tábor Auschwitz volt. Auschwitzban a munka is csak időlegesen jelentett menekülést a halál elől. A térségébe települt 200 kisebb-nagyobb cég gyáraiban, bányáiban a foglyok az SS-őrök és a különböző tisztségeket betöltő foglyok közül kiválasztott munkafelügyelők (kápók, előmunkások) állandó veréseinek kitéve napi 10-14 órát dolgoztak iszonyú munkakörülmények között
Auschwitz eredetileg a megszállt lengyel területeken letartóztatott „németellenes elemek” (ellenállók, papok, értelmiségiek) számára felállított hagyományos koncentrációs tábor volt. Mivel több fontos vasútvonal csomópontjához is közel esett, ezt a tábort szemelték ki az európai zsidók vesztőhelyéül. Amikor Himmler elrendelte, hogy keressenek a tömeges agyonlövésnél „humánusabb” gyilkolási módszert, Höss auschwitzi parancsnok és munkatársai is munkához láttak. 1941 őszén munkaképteleneken és szovjet hadifoglyokon sikerrel próbálták ki a táborban korábban fertőtlenítésre és rovarirtásra használt hidrogéncianid, a Zyklon B hatását.
1942 tavaszán vagonba zárt zsidók tömegei indultak Európa minden részéből Auschwitz felé. 1940-1941-ben mindössze 1500 zsidót deportáltak ide. 1942-ben már mintegy 200 ezer zsidó érkezett, főleg a lengyel Főkormányzóságból, Franciaországból, Hollandiából és Szlovákiából. „Politikai foglyok voltunk Auschwitz-Birkenauban. Mind a ketten a náci megszállókkal szemben tanúsított aktív ellenállás miatt kerültünk börtönbe. Hosszú időn át sínylődtünk Dachau, Sachenhausen és Neuengamme büntető alakulataiban. Ezek a megpróbáltatások csupán a tisztítótűz különböző fokozatát jelentették a pokolba vezető úton. A pokol Birkenau volt (…) 1942. november 4-én érkeztünk meg Auscwitzba, ahonnan két nappal később Birkenauba kerültünk. (Ota Kraus – Erich Kulka: Halálgyár, harmadik kiadás, 1958, Kossuth könyvkiadó, 5-11. old. )
Ennyi embert már lehetetlen volt a tábor mellett álló krematórium 7-800 fő befogadására alkalmas termében elgázosítani. Ezért Höss és a táborba érkező Eichmann új helyszínt keresett a gyilkoláshoz. Végül az Auschwitztól két kilométerre épülő birkenaui tábor (Auschwitz II.) melletti erdőben két, egymástól néhány száz méterre álló lengyel parasztházat építettek át ideiglenes gázkamrává (Bunker I és II.). A Bunker 1-ben 5-700, a Bunker 2-ben 800-1000 embert lehetett egyszerre megölni.
Himmler 1942. júliusi látogatásakor végignézte a megsemmisítést, de nem volt elégedett. Az auschwitzi tábor krematóriuma csak 340 főt volt képes elégetni, ráadásul gyakori volt az üzemzavar. A Bunkerek mellett jobb híján hatalmas tömegsírokba temetett hullák viszont komoly járványveszélyt jelentettek. Ezért a németek teljesen új koncepcióval álltak elő: megszületett az iparszerűen működő halálgyár terve. 1942 nyarán több hónapos tervezés után Birkenauban négy krematórium építését kezdték meg. A munka majdnem egy évig tartott. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a tömegsírok exhumálása. 1942 végéig 107 ezer holttestet égettek el szabadtéri máglyákon.
A négy új krematóriumot 1943 márciusa és júniusa között adták át. A két kisebb azonos konstrukcióval épült, a két nagyobb szinte tükörképei voltak egymásnak. Az új létesítményekben voltak vetkőzők, gázkamrák és a halottak elhamvasztására alkalmas égetőkemencék. A II. és a III. számú „nagy” krematóriumok földalatti gázkamráiban 2 ezer embert lehetett megölni egyszerre. Az öt-öt darab tripla kemencében 24 óra alatt 1440-1440 holttestet tudtak elégetni. A IV. és az V. számú „kis” krematóriumok gázkamráiban mintegy 1500 embert tudtak elgázosítani, napi égetési kapacitásuk hivatalosan egyenként 768 fő volt.
Megvalósult az emberirtás futószalagszerű iparosítása: a lezárt szektorok krematóriumaiba belépő embertömeg néhány óra alatt nyomtalanul eltűnt. A gyilkolásnak ezután már csak a beérkező transzportok létszáma, de legfőképp az égetési teljesítmény szabhatott határt.

Auschwitzban mintegy 1, 1 millió főt (köztük 1 millió zsidót) öltek meg. Többségüket 1942 tavasza és 1944 ősze között a Bunkerekben és az új krematóriumokban gázosították el. 1944 őszére megfogyatkoztak a transzportok. Az utolsó szállítmányok a németek ellen felkelt Szlovákiából érkeztek. Himmler parancsára november elején megszűntek a szelekciók és a gázosítások. A hónap végén megkezdődött a krematóriumok lebontása és a nyomok eltüntetése. November 26-án került sor a Sonderkommando utolsó szelekciójára, amit csak százan éltek túl.
1944 novemberében Himmler leállította a megsemmisítést, a krematóriumokat felrobbantották, a táborokat kiürítették. A front közeledtével megkezdődött az Auschwitz-komplexum evakuálása. Több tízezer foglyot szállítottak át más, a Birodalom belsejében lévő táborokba. Az SS-ek által elhagyott Auschwitz-komplexumot a Vörös Hadsereg szabadította fel 1945. január 27-én.
A háború végén a győztes hatalmak elhatározták, hogy egy nemzetközi per keretében vonják felelősségre a Harmadik Birodalom politikai, katonai és gazdasági vezetőit, a háború és a Holocaust borzalmaiért. Az első per a németországi Nürnbergben zajlott, a vádlott a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 24 vezetője volt. A további perek egész Németország területére kiterjedtek és hozzávetőlegesen 200 további személy ellen folytak. A vádlottak között voltak embereken kísérleteket folytató orvosok, a koncentrációs táborok parancsnokai és a nemzetiszocialista gyakorlatot támogató bírák is.
A történelemben először állítottak nemzetközi bíróság elé állami tisztségviselőket köztörvényes bűnözőként. Ebben a perben az egész német állami struktúrát a katonasággal és a rendőrséggel együtt képviselték a vádlottak. Az első, még előkészítő ülést Berlinben 1945. október 18-án tartották, majd november 20-tól Lord Geoffrey Lawrence elnökletével Nürnbergben megkezdődött a per. 1946. október 1-jéig, az ítélethirdetésig 236 tanút hallgattak meg, negyedmillió írásbeli tanúvallomást használtak fel és egy tizenötezer oldalas jegyzőkönyvet készítettek. A per során fontos párt- és rendvédelmi intézményeket (Gestapo, SD, SS) nyilvánítottak bűnszervezetté.

Magyarországi holokauszt, budapesti zsidóság
A magyarországi holokauszt gyakorlatilag a Teleki Pál által elfogadott 1920. évi Numerus Clausussal kezdődött. Hitler hatalomra jutása után a magyar kormányzásban folyamatos jobbratolódás figyelhető meg. Legelőször Gömbös, akinek kormányzása alatt megerősödnek a szélsőjobboldali szervezetek, többek közt Szálasi Nemzeti Akarat Pártja, majd a Gömböst követő Imrédy, Darányi mind jobbratolódása miatt kerül leváltásra.
Darányi 1938. április 8-án benyújtotta törvényjavaslatát. Az első zsidótörvény kimondja, hogy a sajtókamarában, a színművészeti és filmművészeti kamarában, az ügyvédi, mérnöki, orvosi kamarában, valamint egyes vállalatok értelmiségi munkaköreiben a zsidók aránya nem haladhatja meg a húsz százalékot. Ez a törvény még csak vallási alapon határozza meg, ki tekintendő zsidónak. Imrédy Béla, aki Darányi lemondását követően, mint miniszterelnök elfogadtatta a parlamenttel az első zsidótörvényt.
A második zsidótörvény elfogadására 1939-ben került sor, Teleki Pál miniszterelnöksége alatt. Ez a törvény kimondja, hogy zsidónak kell tekinteni azt, aki saját magát zsidónak vallj, vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy a törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt.
1941. április 19-én jelent meg a rendelet a zsidó személyek katonai szolgálatáról. Ez további diszkriminációt jelentett a hadseregen belül a zsidókkal szemben, kimondva, hogy hadkötelezettségüknek a honvédség kötelékében kisegítő szolgálat teljesítésével tesznek eleget. A kisegítő szolgálatra kötelezettek ezt a szolgálatot rendfokozat nélkül teljesítik abban az esetben is, ha korábban tiszti, altiszti, vagy tisztesi rendfokozatot nyertek. Becslések szerint a zsidó munkaszolgálatosok („muszosok”) közül 1944-ig 42 000 fő vesztette életét.

Végül a harmadik zsidótörvény (1941.), amely fajvédelmi törvény néven vonult be a magyar történelembe – megtiltja a zsidók és nem zsidók közti házasságot és nemi kapcsolatot.
Nem sokkal a törvény elfogadása után, 1941 augusztusában a hatóságok 23 600 magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót toloncoltak ki Ukrajnába, ahol a németek – Kamenyec-Podolszkij térségében – lemészárolták őket.
Az első és második zsidótörvénnyel ellentétben ez utóbbi már náci értelemben fajvédelmi törvénynek tekintendő. Az első kettő a „zsidó konkurencia” kiküszöbölését célozta, végrehajtásuk nem volt teljes körű, s a paragrafusok viszonylag hosszú határidőt szabtak a húsz, illetve hat százalékban rögzített számarány elérésére.
1944 nyarán a német követelések ellenére a fővárosban az ún. csillagos házakba tömörített mintegy 250 000 főnyi zsidóság kiszállítására nem került sor. Ebben jelentős szerepe lehetett a külföldi diplomácia mentési kísérleteinek. A budapesti zsidómentési akciók fő szervezői Carl Lutz svájci konzul, Valdemar Langlet, a Svéd Vöröskereszt budapesti irodájának vezetője, valamint Carl Ivan Danielsson svéd követ voltak. Az augusztus 29-én Lakatos Géza vezetésével megalakult új kormány olyan megállapodást kötött, miszerint a zsidó lakosságot a háború érdekeire tekintettel vidéken koncentrálják és munkára fogják. A tervezett nagy vidéki internálótáborokat azonban a nyilas puccsig mégsem szervezték meg.

1944. október 15–16-án a németek fegyveres segítségével hatalomra jutott a magát „aszemitaként” definiáló Szálasi Ferenc, aki nov. 4-től a már meglévő miniszterelnöki hivatala mellett az államfői feladatokat is ellátta. A Nyilaskeresztes Párt a Budapestre visszatért Eichmannal egyetértésben Szálasi beleegyezésével 50 000 munkaképes zsidó férfit adott át a német birodalom területén teljesítendő munkaszolgálatra. November 6. után több tízezernyi, egyes becslések szerint összesen 50-70 000 főnyi zsidót indítottak gyalogmenetben Hegyeshalom felé. Az SS-nek átadott deportáltakat Zurndorfból részben Dachauba, részben a magyar határ mentén kiépítendő erődvonal munkatáboraiba szállították. Szálasi november közepén döntött úgy, hogy Budapesten gettót állíttat föl az érvényes külföldi állampolgárságot igazoló védlevéllel, védőútlevéllel nem rendelkezők számára. A Budapesti Zsidó Tanács tiltakozása ellenére november 12. és 15. között már megkezdődött a Dohány utca, Nagyatádi Szabó István utca, Király utca és Károly körút határolta területre való költözködés. A nyilas hatóságok megpróbálták összegyűjteni és a gettóba kísérni a keresztényeknél vagy keresztények által elhagyott lakásokban bujkálókat. Nem egy alkalommal azonban az elfogottakat a Dunába lőtték. Angelo Rotta pápai nuncius, Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselője, C. Lutz svájci konzul, C. Danielsson svéd követ, Raoul Wallenberg svéd követségi titkár és Carlos Branquinho portugál ügyvivő rendszeresen tiltakoztak a Szálasi-kormánynál az általuk kiadott mentesítő iratok figyelmen kívül hagyása ellen, illetve további védleveleket adtak ki, s egész házakat, háztömböket nyilvánítottak „védett” házakká. Ezek zöme a Szent István körút, Pozsonyi út környékén volt, ezért nevezték ezt a területet „védett” vagy másként „nemzetközi” gettónak. E területen kb. 30-35 000 ember élte túl a nyilasok uralmát. A pesti gettó felszabadítására 1945. január 18-án került sor. A Vörös Hadsereg alakulatai többségében csontig soványodott, testileg-lelkileg meggyötört mintegy 70 000 embert találtak a gettóban.

Zsidó ellenállás a gettókban és táborokban
Számos tényező miatt a zsidók nem szervezhettek nagyarányú fegyveres felkelést a megszállt Európában, a nácik többször is számottevő zsidó ellenállással találták szemben magukat. A halálra ítéltek hét nagyobb gettóban és mintegy két tucat megsemmisítő, koncentrációs és munkatáborban ragadtak fegyvert.

A legjelentősebb felkelés a varsói gettóban tört ki. Az 1942-es deportálások után a gettóban 70 ezer munkaképes lakos, zömmel fiatal maradt, az emberek fele bujkált. Sokan megesküdtek, hogy még egyszer nem nézik tétlenül, ahogy szeretteiket a vagonokba hajtják. A cionista szervezetek megkezdték az ellenállás előkészítését.
A harcok során a gettó romhalmazzá vált, 15-20 ezer zsidó meghalt, további 56 ezret deportáltak. Május 16-án a felkelést leverő Stroop SS-tábornok büszkén jelentette Himmlernek: „Varsóban nincs többé zsidó lakónegyed.”
A megsemmisítő táborokban a legszörnyűbb feladat a szinte kizárólag zsidókból álló különleges munkacsapat, a Sonderkommando tagjainak jutott. Az SS szigorú felügyelete alatt ők működtették a krematóriumokat és gázkamrákat, nem véletlen tehát, hogy Treblinkában, Sobiborban és Auschwitzban egyaránt fellázadt a Sonderkommando. Treblinkában 1943 augusztusában, Sobiborban októberben került sor a felkelésre. A titkos ellenállási mozgalom által irányított lázadások során a foglyok mindkét helyen őreikre támadva tömeges kitörést kíséreltek meg. A nácik többségüket a helyszínen vagy az utánuk indított hajsza során megölték, de több tucat fogolynak sikerült elmenekülnie és túlélnie a háborút. A Lublin környéki három megsemmisítő táborba (Belzec, Sobibor, Treblinka) a nácik majdnem másfél millió embert szállítottak. Közülük csupán a Sonderkommando felkelései során elmenekült szökevények maradtak életben.
1944. október 7-én a birkenaui Sonderkommando is fellázadt. A felkelés során megöltek három SS-t, több nácit megsebesítettek és felrobbantották a IV. krematóriumot. A lázadás valamennyi résztvevőjét megölték.
Az Auschwitz-komplexumból 1940 és 1945 között összesen majdnem 700-an szöktek meg, ezalatt több kisebb ellenállási akcióra is sor került. Egyszer a büntetőszázad tagjai lázadtak fel, máskor orosz hadifoglyok vagy külső kapcsolatokkal rendelkező lengyelek kíséreltek meg tömeges szökést. Egy zsidó táncosnő az egyik krematórium földalatti vetkőzőjében lelőtt egy SS-katonát, és megsebesített egy másikat. 1944 májusában a cigányok álltak ellen, majd az V. krematóriumnál két magyar transzport próbálkozott kitöréssel. Máskor a gödrökből áradó égett emberhús szagától gyanút fogó magyar nők ragadtak botokat, köveket. Az eredmény szinte mindig a lázadás azonnali leverése, a résztvevők meggyilkolása volt. Bár a táborban egyre befolyásosabb ellenállási mozgalom működött, az évekig tervezett általános felkelésre sohasem került sor.
 

Záró gondolatok:
A Holocaust 12 évig tartott. 1933 és 1945 között hozzávetőleg 10 millió zsidó élt Európában, közülük 6 milliót gyilkoltak meg a nácik és kollaboránsaik. Minden előre megírt terv szerint működött és a nácik filmre is vették.
A holocaust sajnos Magyarországon is pusztított. Itt rekordidő alatt mészároltak le rengeteg embert. 1944. Március 19 – én a német csapatok bevonultak, és kezdetét vette a mészárlás. Alig egy évig tartott csupán, mégis a 825.000 zsidóból 569.000 főt meg is öltek.

Felhasznált irodalom:
Komoróczy Géza – Holocaust (A pernye beleég a bőrünkbe), Osiris Kiadó, Bp. 2000
Kovács István-Kovácsné Bene Ágnes: Történelem, Pedellus könyvkiadó
Ota Kraus – Erich Kulka: Halálgyár, harmadik kiadás, 1958, Kossuth könyvkiadó
Randolph L. Braham – A népirtás politikája (A Holocaust Magyarországon), Belvárosi                        Könyvkiadó, Bp. 1997, Második bővített és átdolgozott kiadás
www.hdke.hu/tudastar/enciklopedia/fogalom?page=4