Mit tudunk a holokausztról?
A holokauszt a görög holokautóma szóból ered, jelentése: „teljesen elégő áldozat˝. Zsidó terminusa a Soa vagy Soá, ami teljes pusztulást, kiirtást jelent. A holokauszt a nemzetiszocialista német kormány által eltervezett és irányított népirtás neve, mely a náci Németország által kontrollált területeken ment végbe a második világháború alatt, s amelynek körülbelül hatmillió zsidó esett áldozatul.

Ki a zsidó, illetve mit jelet a zsidóság? A válaszhoz el kell választani a két fogalmat: zsidók, illetve zsidóság. A zsidók vallási vagy származási alapon zsidók, míg a zsidóság viszonyrendszereket jelent zsidók között, együttműködést és bizonyos szervezettséget. Zsidó emberek csak akkor alkotnak zsidóságot, ha köztük olyan viszonyok állnak fenn, melyek elkülönítik őket másoktól (Kende, 1989).

1940-ben Kurt Lewin írta: „A modern zsidók gyakran bizonytalanok annak megítélésében, hogy hogyan és milyen mértékben tartoznak bele a zsidó csoportba. Különösen azóta nehéz pozitívan meghatározni az egész zsidó csoport jellegét, amióta a vallás kevésbé fontos társadalmi üggyé vált. (…)˝ (Kende Péter – Röpirat a zsidókérdésről, 1989, 19. o.). A zsidóság nem faj, vagy fajta, nem felekezet, nem nemzeti kisebbség, és még csak nem is etnikai csoport, ugyanakkor mindegyik. Más és más egyes korokban, mely a szerint változik, kik végzik el a besorolást. A zsidóság egy komplex társadalmi képződmény, melynek tartalma a történelmi korok és a politikai ideológia tükrében erősen változó (Kende, 1989). Az antiszemitizmus a zsidókkal szemben megnyilvánuló ellenérzést jelenti, és arra a felfogásra utal, amely a zsidókban idegen, ellenséges és nem kívánt csoportot vél látni, valamint arra a gyakorlati viselkedésre, mely ebből a felfogásból ered, s ennek szolgál visszaigazolásul (Bauman, 2001).
Az előítélet valamennyi meghatározása közül talán a legrövidebb a következő: „rossz feltételezése másokról, elegendő bizonyíték nélkül˝ (Gordon W. Allport – Az előítélet, 1999, 34.o.).

A magyarországi zsidóság
Egyes történészek szerint már számos zsidó település létezett a római korban, az akkori Pannónia területén. Arról, hogy a XVII. század végéig hány zsidó élt Magyarországon nincsenek meggyőző statisztikai bizonyítékok, de az 1700. évi népesség- összeírás alapján 4071 fő volt a számuk abban az esztendőben. A XVIII. században a zsidó lakosság viszonylag mérsékelten növekedett. 1805-ben az összlakosság 1,8 %-át alkotta, s ettől fogva lélekszámuk gyorsabb ütemben nőtt. 1850-re a magyarországi zsidók száma elérte a 339 816-ot, 1880-ra pedig 624 826 tett ki. A Nagy- Magyarország területén élő zsidók száma 1910-ben érte el csúcspontját, 911 227 fővel, mely a 21 milliós népesség 4,3 %-át tette ki.
1867-től a két világháború közötti időszakig a magyar uralkodó köröket és a zsidókat érdekközösség kötötte össze, ám ez a Habsburg Birodalom összeomlásával és a Magyar Királyság megcsonkításával 1918-ban véget ért (Braham, 2003). 1914 az I. világháború kitörésének éve, mely a megpróbáltatások és katasztrófák hosszú sorát indította el a kelet- európai zsidóság életében (Dubnov, 1991). 1919 nyarának végén ellenforradalmi klerikális- nacionalista erők kerültek hatalomra, melyeket az úgynevezett „szegedi gondolat˝, a bolsevizmus elleni küzdelem, az antiszemitizmus szítása, a soviniszta nacionalizmus és a revansista revizionizmus vezérelt. A „szegedi gondolat˝ az olasz fasizmus és a német nácizmus előfutára volt.
Azzal, hogy Magyarország belépett a második világháborúba, a zsidó közösség újabb vízválasztóhoz került. A háború első hónapjaiban nagymértékben romlott helyzetük. A két nagyszabású zsidótörvény mellett, melyek gazdasági szabadtevékenységükben korlátozta őket, megjelent egy nyíltan „fajvédő˝ törvény, a harmadik zsidótörvény. A közvélemény jobbra tolódásával is meg kellett küzdeniük, valamint azzal, hogy rövid időn belül őket hibáztatták a háborúért és minden belpolitikai nehézségért. Újabb és újabb intézkedéseket hoztak a zsidó emberek ellen. 1941 végén, egy törvénytervezet alapján az izraelita hitet elfogadott vallásból csupán „megtűrt˝ vallássá minősítette.

A második világháború idején Magyarország munkaszolgálati rendszert működtetett, mely példa nélküli volt, hisz a tengelyhatalmak tagjai közül senki sem hozott létre ilyen átfogó és sokoldalú kényszermunka- rendszert. Több százezer katonaköteles férfit minősítettek „megbízhatatlanak˝, s kezükbe nem adtak fegyvert. Ezeket az embereket bevonták a rendszerbe, katonai egységekbe szervezték, és szerszámokkal felszerelve leginkább utak építésében, bányászatban, vasútvonalak létesítésében és karbantartásában, valamint katonai célokat szolgáló erődítési munkálatokban dolgoztatták őket, egyrészt Magyarországon, másrészt Ukrajna és Jugoszlávia, magyarok és németek által megszállt területein. Az első munkásalakulatok 1919 decemberében jöttek létre, és „integrált politikai foglyokból˝ tevődtek össze. A munkaszolgálati rendszer a nemzetvédelemről szóló törvény alapján alakult ki és fejlődött tovább. A törvény nem irányult kifejezetten a zsidók ellen, ám egyes rendelkezései később törvényes alapot adtak a kötelező munkaszolgálat bevezetéséhez. A munkaszolgálat rendszerének törvényes alapjait a 230. paragrafus biztosította, amelyben foglaltak gyakorlati alkalmazásának kidolgozása a honvédelmi minisztériumra hárult. Az e feladattal megbízott tisztviselők 1939. március 31-én megegyeztek abban, ki tekintendő zsidónak. A résztvevők egy része azt javasolta, hogy a zsidókat külön egységbe gyűjtve osszák be a harcolni, szigorú felügyelet alatt, ám a honvédelmi miniszter úgy vélekedet, hogy különleges munkásalakulatokba osszák be őket.

1939. április 4-én a minisztérium elnöki osztálya azt javasolta, hogy egy zsidót se vegyenek fel hadapródiskolába, de igenis adjanak fegyvert a zsidók kezébe, ezzel megakadályozván, hogy keresztények ontsák vérüket zsidók helyett. A zsidó munkaszolgálatosokat egyre nagyobb megkülönböztetéseket kellett elviselniük. A honvédelmi minisztérium 1942. március 17-én utasításba adta, hogy a tábori egységekben szolgálatot teljesítő zsidók egyenruhája polgári ruhájukból, karszalagból és rozetta nélküli katonasapkából kellett állnia. Így a zsidók könnyen azonosíthatóvá váltak, ami még sebezhetőbbé tette őket.
A Nyilas korszakban a munkaszolgálatosok és az életben maradt budapesti zsidók sorsa még rosszabbra fordult. Szálai Ferenc kormányában Beregfy Károly vezérezredes lett a honvédelmi miniszter, aki közismerten antiszemita volt. Nézeteihez híven minden tőle telhetőt megtett azért, hogy ellehetetlenítse a zsidók helyzetét. Nem telt el egy hét sem a hatalomátvétel után, és máris elrendelte, hogy két napon belül a 16 és 60 év közötti zsidó férfiak, valamint a 16 és 40 év közötti zsidó nők vonuljanak be „honvédelmi szolgálatra˝. Nem sokkal a „toborzás˝ után, zsidó nők és férfiak ezrei indultak el Hegyeshalom felé, a halálba vezető úton.
20 000 és 30 000 között mozgott a szovjet fogságba esett magyar zsidók száma, a becslések szerint. A munkaszolgálatosok két típusa került a szovjet haditáborokba: akik elszöktek alakulataiktól, hogy megmeneküljenek a rettenetes bánásmódtól, és akiket a Vörös Hadsereg ejtett foglyul 1943 januárjában. Kedvezményezett helyzetbe került az a zsidó, aki „jó ajánlólevéllel˝ rendelkezett, ami azt jelentette, hogy kommunistabarát. A fogságban lévő munkaszolgálatosok jelentős része legyengült és beteg volt. Akik életben maradtak, csak 1947 februárja után térhettek haza, amikor a Szovjetunió békét kötött Magyarországgal és Romániával. Hitler kifogásolta, hogy Magyarország nem tett semmit a zsidókérdés ügyében, és hogy vonakodott leszámolni az ország zsidóságával. Horthy beleegyezett abba, hogy nagyszámú zsidó munkást adjanak át német haditermelési célokra.
1944. március 19-én kora reggel érkeztek meg Magyarországra az SS- és Gestapo- egységek, a Wehrmacht- erőkkel együtt, és a megszállással egy időben kezdték meg működésüket. Egyik legfőbb törekvésük a magyar náciellenes személyek, valamint zsidó barátaik letartóztatása volt. A letartóztatási parancsban a birodalmi érdekek tükröződtek, melyet a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) határozott meg. A letartóztatások ellen senki sem tiltakozott, maguk az érintettek sem tanúsítottak ellenállást. A náci listák alapján végrehajtott letartóztatásokkal egy időben az SS és magyar bűntársai is letartóztatott sok zsidót, akik valamilyen okból vasút- és hajóállomásokon vagy azok közelében tartózkodtak.
1944. március 31-re a letartóztatott zsidók száma elérte a 3364, április 2-ra pedig a 3451 főt. A Kárpátalján április 16-án kezdődött el a zsidók módszeres összegyűjtése. Eddigre az egyedi akciók folytán letartóztatott zsidók száma 7289-re duzzadt.
Azon zsidók többségét, akiket Budapesten tartóztattak le, ideiglenesen az Országos Rabbiképző Intézet létesítményeibe internálták, melyet hivatalosan „kisegítő toloncházzá˝ alakítottak át. Innen és más toloncházakból a zsidókat legtöbbször a kistarcsai, topolyai vagy csepeli internálótáborokba vitték. Április végén ezen internálótáborokból elsők között deportálták őket Auschwitzba (Braham,2003). Auschwitzban az áldozatok a gázkamrákban azt a ciánhidrogén- tabletták által kibocsátott mérges gázt lélegezték be, melyet Németország vegyipara állított elő. A krematóriumokat mérnökök tervezték (Bauman, 2001).
A megszállás utáni letartóztatásoknak sok célja volt: a németek el akarták tüntetni a németellenes magyar ellenség tényleges és potenciális vezetőit, köztük a zsidók szövetségeseit és barátait, demonstrálni kívánták hatalmukat, valamint túszokat akartak ejteni, ezzel zsarolva a zsidókat, és hogy ellenőrzésük alá tudják vonni a különböző iparágakat. A letartóztatásokkal egy időben az SS nekilátott a zsidó közösség kisajátításának. Az ágyneműkön és háztartási cikkeken kívül különféle luxuscikkeket kezdtek követelni: festményeket és más műalkotásokat, hangszereket, piperecikkeket, illatszereket, ezüstöket, autókat és fehérneműket. A szövetségesek április 2-ai és 3-ai légitámadásai, melyek Budapest nagyobb gyárai és pályaudvarai ellen irányultak, ürügyet szolgáltattak a zsidóellenes hisztéria felerősödésére. Voltak olyanok, akik azt követelték, hogy minden egyes keresztényért, aki életét veszítette, száz zsidót végezzenek ki, mondván, hogy ők irányították a bombázásokat, valamint a keresztények adják át a zsidó tulajdonban lévő lakásokat. Szerencsére ezek a javaslatok nem találtak meghallgatásra
A magyar hatóságok úgy döntöttek, hogy a gettósítási és deportálási eljárások megkönnyítése érdekében ők is alkalmazzák a nácik módszerét: hermetikusan elszigetelik a keresztényektől a zsidókat. Az első lépés ennek érdekében egy rendelet elfogadása volt, amely megtiltotta, hogy a zsidók telefont birtokoljanak vagy használjanak. Ezt a rendeletet sok másik követte, melyek egyebek közt kikötötték, hogy a zsidók nem utazhatnak, nem lehet a tulajdonukban személygépkocsi vagy rádiókészülék, nem hallgathatnak külföldi rádióállomásokat, illetve nem változtathatnak lakóhelyet. A Sztójay- kormány megtiltotta a nem zsidó személyek foglalkoztatását zsidó háztartásokban, elrendelte a zsidó közalkalmazottak és ügyvédek elbocsátását, valamint kirekesztette a zsidókat a sajtó világából és a színházi életből.
Március 31-én rendeletben írták elő a Dávid sárga csillag viselését, mely a zsidóknak a lakosság többi részétől való elkülönítésére és megkülönböztetésére irányult. A rendelet megszabta, hogy április 5-től minden 6 évesnél idősebb zsidó személy 10×10 cm nagyságú, anyagból készült, hatágú, kanárisárga csillagot viseljen ruháján, bal mellszélre varrva. A Sztójay- kormány felesketése után szinte rögtön nekilátott egy jól összehangolt, náci mintájú „törvényhozói˝ program megvalósításának, mely a zsidók elszegényítésére és kifosztására irányult: a viszonylag kisszámú zsidó köztisztviselőket elbocsátották, a zsidó ügyvédeket praxisuk feladására kényszerítették, a zsidó újságírókat és művészeket kizárták egyesületeikből, a zsidó gyógyszerészeket, szabadalomügynököket és az állami intézmények szállítóit megfosztották működési engedélyüktől, valamint elbocsátották a tőzsde- és árupiacok zsidó tisztviselőit és alkalmazottait.
Április 6-án a belügyminisztérium egy „szigorúan bizalmas˝ rendeletet bocsátott ki, mely minden rendőrparancsnokságot arra utasított, hogy hatékony intézkedésekkel akadályozza meg, hogy a zsidók elrejtsék, eladják, vagy keresztény barátoknak megőrzésre átadják ékszereiket és értéktárgyaikat. A zsidók kötelesek voltak minden vagyonukat bejelenteni, kivéve a maximálisan 10 000 pengőt érő háztartási eszközt és ruhaneműt. A bankból havonta csak 1000 pengőt vehettek ki. A zsidók által bérelt széfeket zárolták, a megfelelő intézményeket arra utasították, hogy készítsenek leltárt a tartalmukból, a zsidó kereskedelmi és ipari intézményeket pedig arra, hogy zárjanak be, és vegyenek fel leltárt készleteikről és berendezéseikről.
A legtöbb zsidó engedelmesen betartotta az összes rendelet előírásait, egyesek azonban elrejtették, vagy keresztény barátoknak és szomszédoknak kölcsönadták értéktárgyaik egy részét. A gettókban azonban barbár kegyetlenséggel kínozták meg azokat, akik ilyen gyanúba keveredtek. Az érintett keresztények sokszor megijedtek a rendszer által kilátásba helyezett büntetéstől, így jobbnak látták, ha jelentik a hatóságoknak a tranzakciót.
A kisemmizett, már gettóba zárt zsidók élelmiszeradagjait el kezdték csökkenteni. A zsidók házait és lakásait elméletileg le kellett pecsételni, a bennük lévő javakat pedig leltárba kellett venni. A zsidók vagyona felett az erre a célra kijelölt kormányhivatalok rendelkeztek. A németek sokszor csereügyleteket is kötöttek: néhány zsidót életben hagytak a javak és értéktárgyak fejében.
A magyar és német tisztségviselők tovább dolgoztak a zsidók gettósításának és koncentrálásának tervein, hogy előkészítsék deportálásukat. A zsidók összegyűjtéséről, gettósításáról, koncentrálásáról és deportálásáról szóló dokumentum tervezetét Endre László készítette, és Baky László aláírásával 6163/1944. BM VII. res. rendeletként adták ki 1944. április 7-én. A rendeletben foglaltak szerint a deportálásra szánt zsidókat nemre, életkorra vagy betegségre való tekintet nélkül kell összegyűjteni.

A gettósítás alapterve a következő volt:
–    a falusi és kisvárosi zsidókat össze kell gyűjteni, és átmenetileg a hitközségi épületekben kell elhelyezni,
–    miután értéktárgyaiktól megfosztották őket, a falvakban és kisvárosokban összegyűjtött zsidókat a szomszédos nagyvárosokba, rendszerint a járási székhelyen lévő gettóba kell szállítani,
–    a városi zsidókat össze kell gyűjteni, és a gettóként funkcionáló területre kell szállítani, teljesen elszigetelve a város többi részétől. Néhány városban a gettót a zsidónegyedekben kell létrehozni, máshol gyárakban, raktárakban, téglagyárakban vagy a szabad ég alatt,
–    a zsidókat olyan központban kell összegyűjteni, mely rendelkezik a megfelelő vasúti eszközökkel, annak érdekében, hogy gyorsan be lehessen vagonírozni, és elszállítani őket.
A zsidókat minden egyes szakaszban különleges vizsgálatnak vetették alá, melyeket csendőr- és rendőrtisztviselők végeztek. Őket a helyi nyilasok és más bűntársak segítették, a dolguk pedig az volt, hogy a zsidókat értéktárgyaik átadására kényszerítsék. A gettósítási- és deportálási művelettervek hat, területileg meghatározott „tisztogatási akciót˝ irányoztak elő, s az országot ennek megfelelően hat műveleti zónára osztották fel (Braham, 2003).
„A műveleteket az alábbi területi fontossági sorrendben kellett végrehajtani:
–    I. zóna. A VIII. (kassai) csendőrkerületben lévő zsidók – Kárpátalja és Északkelet- Magyarország.
–    II. zóna. A IX (kolozsvári) és X. (marosvásárhelyi) csendőrkerületben lévő zsidók – Észak- Erdély.
–    III. zóna A II. (székesfehérvári) és a VII. (miskolci) csendőrkerületben lévő zsidók – a Kassától a Harmadik Birodalom határáig elnyúló észak- magyarországi térség.
–    IV. zóna. Az V. (szegedi) és VI. (debreceni) csendőrkerületben lévő zsidók – Magyarországnak a Dunától keletre fekvő déli részei.
–    V. zóna. A III. (szombathelyi) és IV. (pécsi) csendőrkerületben lévő zsidók – az országnak a Dunától nyugatra fekvő délnyugati része.
–    VI. zóna. Az I. (budapesti) csendőrkerületben lévő zsidók-  a főváros és közvetlen környezete.˝ (Randolph L. Braham – A népirtás politikája, A holokauszt Magyarországon, 2003., 99- 100. o.)
A lengyelországi deportáltakhoz képest a magyarországi zsidók viszonylag rövid ideig sínylődtek a gettókban. A falusi gettók egy- két napig működtek, a III., IV. és V. zónában létrehozottak mindössze néhány napig léteztek, az I., II. zónában, valamint Budapesten kicsit tovább, 2- 5 héten át.
A zsidók összegyűjtéséről szóló rendelet legfontosabb rendelkezéseit a 8. és a 10. cikkely tartalmazta: a 8. arról rendelkezett, hogy a zsidók nem élhettek 10 000 főnél kisebb lélekszámú településen, a 10. pedig arról, hogy a kis- és nagyobb városok polgármesterei megszabhatják, hogy a zsidók melyik negyedekben, utcákban és épületekben lakhatnak. A gettók elhelyezkedése és a körülmények a polgármesterek és segítőik beállítottságától függött.
A gettókban nagyon nehezen elviselhető, gyakran brutális, embertelen körülmények uralkodtak.  A fő- és sokszor egyetlen étel a krumplileves volt mindennap. A gettókon belüli lakások rendkívüli túlzsúfoltsága, az elégtelen főzési, tisztálkodási és egészségügyi lehetőségek már- már kibírhatatlan nehézségeket okoztak, s a lakók között feszültséget szültek. A városi gettókban uralkodó körülmények azonban meg sem közelítették a téglagyárakban és erdőkben uralkodókat, ahol a zsidók hetekig a szabad ég alatt voltak kénytelenek tengődni. A több ezer gettólakóra általában alig néhány vízcsepp jutott, és néhány nap után sokszor ezek is használhatatlanná váltak. Gyakorlatilag senkit nem kerültek el az enyhébb megbetegedések és a meghűlések is szokványosak voltak. Sokakat támadtak meg azonban komolyabb betegségek is, mint a vérhas, tífusz, tüdőgyulladás.
A rossz egészségügyi viszonyokat tetézte a gettókat őrző csendőrök és rendőrtisztek gyakori barbár magatartása. A hatóságok minden gettóban kijelöltek egy különálló épületet, a „pénzverdét˝, ahol a zsidókat addig kínozták a csendőrök és a detektívek, amíg ki nem szedték belőlük, hova rejtették el értéktárgyaikat. Bevett szokás volt, hogy férjeket kínoztak meg feleségük és gyermekeik szeme láttára, feleségeket vertek férjük, illetve gyermekeik jelenlétében, vagy gyermekeket kínoztak, arra kényszerítve szüleiket, hogy végignézzék. A kínzók legtöbbször kegyetlen és barbár eszközöket alkalmaztak: nádpálcával vagy gumibottal verték a kínzott talpát, addig pofozták és rúgták, amíg elájultak. Előszeretettel verték a férfiak heréjét, a tisztasággal mit sem törődő női önkéntesek és bábák vizsgálták a nők, időnként egészen fiatal lányok vagináját, gyakran férfi nyomozók szeme láttára. A különösen szadista vallatók elektromos készülékkel próbáltak vallomást kicsikarni a vallatottból: a készülék egyik végét az áldozatok szájába helyezték, a másikat pedig a vaginájukba vezették, vagy a heréikre erősítették. Az embertelen kínzások rengeteg áldozatot kergettek az őrületbe, sokan lettek öngyilkosok.

Kárpátalján és Északkelet- Magyarországon a zsidók gettósítására és bevagonírozására 13 központot alakítottak ki: Beregszász, Huszt, Iza, Kassa, Kisvárda, Máramarossziget, Mátészalka, Munkács, Nagyszőlős, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Técső, Ungvár. Munkács volt a legnagyobb bevagonírozási központ, ahol két gettó működött, melyekben hozzávetőleg 28 000 zsidót helyeztek el, zsúfoltak össze. A gettók belső igazgatását Steiner Sándor, a Zsidó Tanács tagja végezte el.
1944. április 26-án a minisztertanács jóváhagyta a gettósítási programot törvényesítő intézkedést, valamint a honvédelmi minisztérium azon javaslatát, mely szerint azonnal szállítsák el az 50 000 munkaszolgálatos első csoportját Németországba. Három nappal később 1800 zsidó indult el Kistarcsáról, és mintegy 2000 Topolyáról Auschwitzba. A két transzport csakis jó erőben lévő, 16- 50 éves zsidókból állt. A deportálások menetrendjét a május4-től 6-ig tartott bécsi tanácskozáson véglegesítették, amelyen a vasutak, a magyar csendőrség, valamint a német biztonsági rendőrség (SIPO) vettek részt. A deportálások három lehetséges útvonalát vették fontolóra: az első Kelet- Szlovákián át vezetett, a másik kettő pedig Lembergen keresztül, valamint a Budapest- Bécs vonalon. Ugyanezen a tanácskozáson az a döntés született, hogy a magyar zsidók deportálása május 15-én kezdődjön, és naponta négy vonat szállítsa el őket Kassáról Auschwitzba.
A magyar sajtó mélyen hallgatott a deportálások jellegéről és mértékéről, de a lakosság teljesen tisztában volt azzal, hogy mi történik a gettókba és gyűjtőtáborokba került zsidókkal, noha a kormánytisztviselők arról biztosították az embereket, hogy a zsidókat csupán biztonsági okokból távolítják el, vagy pedig azért, hogy a mezőgazdaságban, hadiipari beruházásokon dolgoztassák őket, valamint, hogy a zsidókat fizikai bántódás nem fogja érni. A lakosság minden tagja tanúja volt a zsidókat érő megpróbáltatásoknak, de sokan előnyöket kovácsoltak maguknak a kialakult helyzetből (Braham, 2003). Sztójay Döme a május 25-én elhangzott beiktatási beszédében kijelentette: „Meg akarjuk valósítani a fajvédő politika minden elvi és gyakorlati célkitűzését, beleértve a zsidókérdés gyökeres megoldását is.˝ (Randolph L. Braham – A népirtás politikája, A holokauszt Magyarországon, 2003, 132. o.)

A magyar politikusok közül nem mindenki osztotta azt a lelkesedést, mellyel a vidéki magyar zsidók összevonását és deportálását megvalósították. Nemcsak Horthy bizalmasai, hanem a Sztójay- kormány néhány tagja is hangot adott azon aggodalmának, hogy a deportálások visszhangja milyen színben tűnteti fel az országot, valamint politikai jövőjét. A gettókban zajló szörnyűségekről, a zsidók bevagonírozásáról és deportálásáról sok keresztény, helyi, világi és vallási vezető tudott országszerte. A szörnyűségekről és a kegyetlenkedésről számtalan feljegyzés készült, melyek diplomáciai, vagy illegális módon, de eljutottak a Svájcban és máshol működő nagyobb nemzetközi zsidó szervezetek képviselőihez, a semleges országok vezetőihez, a Vatikánhoz és a Nemzetközi Vöröskereszthez is. Horthy magatartásában fokozatos változást idézett elő, hogy a svájci sajtó közzétette a tényezők reagálását a beszámolókra. Horthy elszántságát az is növelte, hogy Hitler nem hívta vissza a német megszálló erőket, főként a Gestapót és az SS egységeket, noha Horthy erre kérte június 6-ai levelében. Június elején eljuttatta Sztójayhoz azt a kérését, hogy a zsidók bizonyos kategóriáit, köztük a kitérteket, valamint a nemzetgazdaság szempontjából értékes értelmiségieket (orvosokat, mérnököket és műszaki szakembereket) mentesítse a zsidóellenes intézkedések hatálya alól.
1944. augusztus 25-én Reményi- Schnellner közölte hivatalosan a magyarok döntését: a zsidók további deportálását megakadályozzák. Horthy és a többi magyar vezető Magyarország szuverenitásának helyreállításán dolgozott. Ám a nyilasok megkaparintották a hatalmat, és ezzel a zsidókra a háború egyik legszörnyűbb időszaka várt. A nyilas fiatalokból álló felhevült bandák fékeveszett gyilkolásba és fosztogatásba kezdtek Budapesten. Sok zsidót a Duna- partra vittek, és belelőtték őket a folyóba. Hasonló kegyetlenségeket követtek el vidéken is. Október 16-án , körülbelül 10 napra lepecsételték a budapesti csillagos házakat, melyekből a zsidók még a legnyomósabb indokkal sem távozhattak. A zsidók elleni módszeres kampány október 20-án indult, amikor is a rendőrök által kísért nyilasok hajnalban berontottak a csillagos házakba, és megparancsolták, hogy minden zsidó férfi gyülekezzen az udvarokon. Egy órán belül minden 16 és 60 év közötti férfi útnak indult. A besorozottak között sok volt a testi fogyatékos, volt, aki jócskán túlhaladta az előírt felső korhatárt. Október 22-én hirdetményben szólítottak fel minden 16 és 60 év közötti zsidó férfit, akik két nappal korábban nem soroztak be, valamint minden 18 és 40 év közötti zsidó nőt arra, hogy jelentkezzenek sorozásra. Október 26-ig körülbelül 35 000 zsidót mozgósítottak, melyek közül mintegy 10 000 nő volt. Sokan már a munkahelyre menet meghaltak, másokat a nyilasok kínoztak halálra, többen pedig éhen haltak néhány napon belül. A zsidó halottak száma akkor ugrott meg nagyon, amikor a századok a nagyobb hidakon mentek át, ahol a nyilasok és a katonák azzal szórakoztatták magukat, hogy a Dunába lőtték a lemaradó zsidókat. Novemberben el kellett indulniuk Hegyeshalom felé, ahol átadták őket a németeknek. Nap, mint nap körülbelül 2000 zsidót indítottak el a különböző dunántúli tranzitközpontokból.
1945. január 17- 18-án a szovjet csapatok felszabadították Pestet, és csaknem egy hónapra rá Budát is. A budapesti zsidók felszabadítása azonban nem vetett véget a magyar zsidóság szenvedéseinek, hisz sokan még a Keleti falat építették. Sokan közülük csak április 4-én szabadultak ki, amikor egész Magyarország felszabadult (Braham,2003).
A német állam hozzávetőleg hatmillió zsidót ölt meg, aminek abszolválásához, napi 100 fővel számolva, csaknem 200 év kellett volna (Bauman, 2001). A zsidók statisztikailag megragadható száma 1945 végén 144 000 fő volt Budapesten, ami az 1941-es lélekszám 38,7 %-ának fele meg (Karády, 2002).

Felhasznált irodalom:
–    Karády Viktor – Túlélők és újrakezdők, Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után, Múlt és Jövő Kiadó, 2002.
–    Kende Péter – Röpirat a zsidókérdésről, Magvető, Budapest, 1989.
–    Gordon W. Allport – Az előítélet, Osiris, Budapest, 1999.
–    Randolph L. Braham – A népirtás politikája, A holokauszt Magyarországon, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.
–    Simon Dubnov – A zsidóság története, Gondolat Kiadó * Bethlen Gábor Könyvkiadó,  Szabolcsi Bence jogutódja, 1991.
–    Zygmunt Bauman – A modernitás és a holokauszt, Új Mandátum Kiadó- IV, Budapest, 2001.
–    hu.wikipedia.org/wiki/Holokauszt