Begalla Emese: A szótól a tettig: a gyűlöletkeltő beszédtől a népirtásig. Rasszizmus Afrikában, Ruan

Dolgozatomban a ruandai népirtást szeretném ismertetni, őszintén szólva mindaddig ismeretlen volt számomra a Ruandában történtek, míg a Másság és rasszizmus kurzuson nem volt róla szó. Mielőtt neki kezdenék ennek a témának a boncolgatásába a rasszizmus fogalmát szeretném megmagyarázni

Mi is a rasszizmus?

A rasszizmus olyan gondolkodásmódot jelent, amely az emberek külsejében megfigyelhető eltéréseket kiemeli, ezekhez morális, társadalmi vagy politikai különbségeket rendel hozzá, és az így létrehozott csoportok között – feltételezett tulajdonságaik vagy értékeik alapján – hierarchiát állít fel. A rasszizmus nyelvi alapon megnyilvánuló formája a lingvicizmus. (. www.wikipedia.hu )
A rassz szó a francis race kifejezés magyarosított alakja, amely emberfajtát jelent. Az emberi rasszokat a 19. század közepétől az Európán kívüli népek gyarmati leigázását morálisan elfogadható, "természetes" folyamatként normalizálni törekvő nyugat-európai gondolkodásmód külön fajoknak állította be. Ez az ideológia a 20. század elejére Európa-szerte, illetve az oda érkező európai bevándorlók által uralt „fehér-telepes” társadalmakban uralkodó nézetté vált. Mára a nyugat-európai eszmeiség is rákényszerült annak a – világ társadalmainak nagy része által soha meg nem kérdőjelezett – ténynek az elfogadására, hogy minden ember egyetlen fajhoz (Homo sapiens) tartozik.
A korábbi szóhasználat nyomán a rasszizmust fajelméletnek, faji megkülönböztetésnek is nevezik. Rasszok vagy emberfajták helyett emberi „fajokról” beszélni ugyanakkor ma már nemcsak régies, hanem pontatlan és a világ társadalmi viszonyait, s különösen a rasszizmustól sújtott csoportok pszichológiai egyensúlyát és fiziológiai jólétét súlyosan károsító szóhasználat.
Az emberiség valamennyi csoportja, külső megjelenéstől függetlenül a ma Afrikaként ismert földrészről származik. A rasszizmus az egyéneket tudományosan nem igazolható módon „tiszta” rasszokba sorolja be. Ehhez a testi jegyek kihangsúlyozása mellett az utóbbi korszakban egyre inkább kulturális szempontokat, gyakran pedig egyes feltételezett közös tulajdonságokat vesz alapul, amelyeket egy-egy rasszra általánosan jellemzőnek tart.
A rasszista gondolkodásmód szerint a rasszok közötti hierarchia igazolja az egyének és csoportok diszkriminációját, megkülönböztetését. A 20. század legelején előtérbe került antiszemitizmus, illetve ennek német nagybirodalmi változata, a nemzeti szocializmus a 'rasszokra' vonatkozó nézetei és politikai elképzelései tekintetében annyiban különbözött a nyugat-európai gyarmatosítók Európán kívül tanúsított nézeteitől és elveitől, hogy Európán belül élő emberekre is alkalmazta ezeket.
        

Ruanda bemutatása
 Ruanda Afrika legsűrűbben lakott országa, a kontinens középső részén helyezkedik el, az Egyenlítőtől délre, fővárosa Kigali. Az egykori német gyarmat 1920 és 1962 között – Népszövetségi, majd ENSZ gyámsági területként – belga fennhatóság alá tartozott Burundival együtt Ruanda-Urundi néven. (hu.wikipedia.org/wiki/Ruanda) Függetlenségét 1962-ben kiáltotta ki. Az országban felaprózott parcellákon kávét, teát, földimogyorót, maniókát, és banánt termesztenek, ásványkincsekben szegény, ami az 1994-es népirtás során nem elhanyagolható tényező volt az ENSZ passzivitását tekintve. A földművelő hutuk és a főleg állattenyésztésből élő tutszik között érezhető volt a feszültség a gyarmatosítást követően, ami 1994-ben végül súlyos népirtáshoz vezetett.
De mit jelentettek eredetileg a hutu, tuszi, tua fogalmak?
 Nem könny ű válaszolni rá, több megközelítést ismerünk. A legfontosabb annak a ténynek a figyelembe vétele, hogy a hagyományos ruandai társadalomban nemcsak ez a három kategória létezett.  ( epa.oszk.hu/00000/00039/00002)
A körülbelül húsz klánba (ubwokó) és sokkal több ágazatba (umulyangö) való tartozás apai ágon öröklődött, ezen belül lehetett hutu vagy tuszi valaki.5 A hutu, tuszi, tua kategória a munkamegosztásra és a társadalmi státuszra utalt: hutu volt általában a földműves, a tuszi volt az állattenyésztő, a tuák gyűjtögetésből és fazekasságból éltek. A tuszik által birtokolt marhák a gazdagságot és egyfajta nemességet jeleztek, és mivel a királyi dinasztia tagjai és a területi főnökök nagy része tuszi volt, ők a magasabb társadalmi státuszú csoport tagjai voltak.
A két kategória nem volt átjárhatatlan: az icyihuture ("hututlanodás" vagy "tuszifikálódás") során, ha egy hutu ágazat egy tuszi ágazattól marhákat kapott, tuszivá vált, de ennek fordítottja is bekövetkezhetett: ha egy gazdag tuszi elveszítette vagyonát (marháit), vagy szegényebb hutu családba házasodott, hutuként tartották számon. A kategóriák árjárhatósága lelassulásának jelei már a gyarmati időszak előtt is láthatóak voltak, mivel a Nyiginya dinasztia expanziós politikája folytán a hadsereg vezetőit adó tuszi réteg befolyása nőtt.
         

Történelmi háttér
 2004 áprilisában tíz éve annak, hogy a ruandai főváros, Kigali közelében lelőtték az ország államfőjének repülőgépét. Az ezt követő néhány hónap alatt végbemenő öldöklésnek körülbelül egymillió ember esett áldozatul, olyan válságba sodorva az országot, amely még a kisebb-nagyobb háborúkba gyakran bonyolódó Afrikában is példa nélküli volt. (epa.oszk.hu/00000/0039/00002). Az események nagyon sok kérdést vetettek fel helyi és világpolitikai szinten is, az ENSZ válságkezelő képességének problémáitól a volt gyarmattartó országok felel ősségéig.
Ruanda korábban viszonylag ellenséges volt minden külső hatással szemben, pedig a XIX. század második fele általános felfordulást jelentett a térségben. Ebben az időszakban a zanzibári szultánság rabszolgákkal és elefántcsonttal üzletelő kereskedői mélyreható változásokat okoztak a Ruandával szomszédos területeken. Ez – kulturális téren – az iszlám és a szuahéli nyelv elterjedését, demográfiai oldalról nagy migrációs hullámokat, az anyagi kultúra terén pedig új eszközök (szövetek, fegyverek, luxuscikkek) megjelenését eredményezte. A szuahéli kereskedők az útjukba kerülő államalakulatok katonai-gazdasági erejének függvényében hol a konfrontáció, hol a békekeresés stratégiáját alkalmazták, hogy kiaknázzák a gazdasági lehetőségeket. Ruanda kiesett ebből az átrendeződésből, amelyet elsősorban társadalmi berendezkedésének és nem földrajzi helyzetének köszönhet. A királyság ugyanis katonailag elég erős és központosított volt ahhoz, hogy ellenálljon a támadásoknak. A kis volumenű külkereskedelem pedig egy szűk helyi réteg kezében összpontosult, akik közvetlenül a királyi dinasztiával álltak kapcsolatban, és nem voltak érdekeltek abban, hogy a külhoni kereskedők beáramoljanak Ruandába. Ez a zártság eredményezte azt, hogy a térségben megjelenő első európai felfedezők, akik általában a szuahélik által már bejáratott utakat használták, nem tudtak behatolni az országba. Henri Morton Stanleynek, aki 1875 -ben, második útján szintén elkerülni kényszerült Ruandát.
Ruanda 1962. július elsején lett független ország. A monarchiát eltörölték, a köztársaság elnöke Kayibanda lett, aki a világ egyik legszegényebb nemzetgazdaságát örökölte és aki az 1959-től kezdődött eseményeket a francia forradalomra emlékeztetve "társadalmi forradalomnak" (révolution sociale) nevezte. Eszerint nem egyszerűen a függetlenséget vívták ki, hanem lerázták (mármint a hutuk) egy idegen etnikum (a tuszik) feudális igáját is, ami a politikai ideológia és a retorika visszatérő elemévé vált. Ezzel összhangban állt az új alkotmány, ami egy jogtörténeti furcsaságot tartalmazott, ugyanis előírta, hogy az etnikai hovatartozást (hutu, tuszi, tua) a személyi igazolványokban jelezni kell.
A bejegyzés a "demokrácia" betartásának az eszköze lett: legtragikusabb következménye, a lakosság etnikai alapon való szelektálhatósága a '94 -es események során is megmutatkozott. Új politikai tényezőt jelentettek az északi hutuk, akik, lévén hogy a hadseregbe sokat soroztak be közülük, egyre nagyobb befolyásra törekedtek. Az északi területek hutu fejedelmiségei a múltban sokáig meg tudták őrizni függetlenségüket a Nyiginya-dinasztiával szemben. Az utolsó néhány területet a mwaminak csak a német hódítók segítségével, tűzfegyverekkel sikerült meghódítani, ami miatt az itteniek úgy érezték, hogy "hutubbak" a "felhígult", a tuszikkal szorosabb, gyakran vérségi kötelékeket is ápoló déli hutuknál.
A legnagyobb problémát a menekültkérdés jelentette, amely végigkíséri a függetlenség utáni időszakot, és ma is a legsúlyosabb terhe a Nagy Tavak országainak. Habár korábban is voltak emigrációs hullámok, a "társadalmi forradalom" eredményeként tömegesen hagyták el főként tuszik az országot, és Burundi, Kongó, Uganda, Tanzánia területén kerestek menedéket. Legtöbbjük mielőbb vissza szeretett volna térni. Egy részük, főként a korábbi UNAR-hoz kötődő erők fegyveres visszatérést szerveztek .A gyakorlatban a tusziknak a közhivatalokból, egyetemekről és általában a közéletből való kampányszerű kiszorítását jelentette.
Ruandában az Európában megismert numerus claususra emlékeztető rendszer volt, tehát az ország etnikai összetételének az oktatásban és a munkahelyeken betöltött állásokban is kifejezésre kellett jutnia. Mivel a belga időszak eredményeként a tuszik számaránya az értelmiségi pályákon nagyobb volt, mint gyarmati uralom alatt bevezetett a kilenc százalékos kvóta, 1972 -73-ban nagyszabású kampány indul, hogy visszaállítsák az "egészséges" arányokat. Ennek során öntevékeny hutu csoportok alakultak, az oktatási intézményekben például a francia forradalomból kölcsönvett névvel. Közjóléti Bizottságokat alakítottak, amelyek listákat állítottak össze a tuszi oktatókról és diákokról, azért hogy zaklassák és elüldözzék őket. A hivatalos diskurzusban később "kulturális forradalomnak" finomították a történéseket.

A népirtás
A repülőgép lelövése után Ruandában elszabadult a pokol, ami az egész ország terültén 100 napig tartó (április 6-tól július elejéig) módszeres öldöklésben teljesedett ki. A milíciák a tutszik mellett a mérsékelt hutukat sem kímélték, az áldozatok száma közel 1 millió fő volt. Az interahamwe már az első napokban úttorlaszokat állított Kigaliban és vidéken, ezzel együtt megkezdték a „razziákat”. Gyakorlatilag a megállított autósokat kirángatták az autóikból és lemészárolták. (hu.wikipedia.org/wiki/Ruandai_népirtás,)
Az elnöki gárda a mérsékelt hutu miniszterelnök asszonyt, Agathe Uwilingiyimanat sem kímélte. Miután a miniszterelnök asszony a rádión keresztül nyugalomra szólította fel a lakosságot, a gárda tagjai április 7-én lelőtték a férjével, az alkotmánybíróság elnökével, a kormány 4 miniszterével és az miniszterelnök asszony védelmére kirendelt 10 belga, ENSZ-katonával együtt. A másik 5 ENSZ-katonát elengedték ghánai származásuk miatt. A népirtás előrehaladtával a külföldi állampolgárokat – a turistákat és az országban élő külföldieket – kimenekítették és bezárták a nagykövetségeket.
A nemzeti rádióban otthonmaradásra felszólító adásokat sugároztak, emellett a hutu szélsőségesek rádiója – az RTLM – adásaiban a tutszikat és a mérsékelt hutukat támadta. Végül a rádión keresztül szólította fel a hutu lakosságot a tutszik kiirtására. Jelszavuk : „ Vágjátok ki a magas fákat, pusztítsátok el a csótányokat”. Hotel Ruanda című amerikai-angol-olasz-dél-afrikai filmdráma 2004
Romeo Dallaire tábornokot – aki a Ruandába kirendelt békefenntartó ENSZ-katonák parancsnoka volt – és a MINUAR-t (az ENSZ Ruandába vezényelt csapatát) is elkezdték támadni az RTLM-en keresztül, mivel megpróbálták megvédeni a tutszi lakosságot Kigaliban, de képtelenek voltak az erőszak terjedését megállítani az országban. A mészárlás rövid időn belül az egész ország területére kiterjedt. Ilyen sok áldozatot számláló eset történt április 15-16-án Nyarubuyeben, ahol közel 20.000 tutszit és mérsékelt hutut mészároltak le.  Az áldozatok között férfiak, nők és gyerekek egyaránt megtalálhatóak voltak, akik mindannyian a helyi katolikus templomban kerestek menedéket. (en.wikipedia.org/wiki/Nyarubuye_massacre). A gyilkosok mit sem törődve a templommal vagy az áldozatok nemével, korával lemészárolták a bent lévőket macheték, automata fegyverek és kézi gránátok segítségével. Hasonló esemény történt júniusban a kivumu-i katolikus templomban, ahol a bemenekülő 3000 tutszival végeztek könyörtelenül.
De itt a helyi milícia a rendőrségtől kapott buldózerekkel rombolta le a templomot és a bent lévőket, aki pedig menekülni próbált azt machetével ölték meg. Ugyan a gyilkosok között volt, aki rendelkezett fegyverrel, de az esetek nagy részében (főleg az egyszerű, képzetlen földművesekből lett gyilkosok) bozótvágó késeket használtak a mészárlásra. De ennek semmilyen negatív hatása nem volt a mészárlás „hatékonyságára” nézve. Az áldozatok többségét saját falujában vagy városában ölték meg – sokszor saját szomszédaik -, aki pedig nem vett részt a gyilkolásokban, azt szintén megölték. Az tutszi és mérsékelt hutu lakosság a gyilkosok elől hiába próbált elbújni (mocsarakba, templomokba, vagy iskolákba) a mészárosokká vált szomszédaik könnyen rájuk találtak, és ha valakit megtaláltak, azt szinte mindig megölték.
Az ENSZ elutasította MINUAR azon kérését, hogy növeljék létszámukat és adjanak több pénzt a műveletekre. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában szintén elutasították azt a kezdeményezést, hogy béketeremtő küldetéssé alakuljanak át. Az elutasítás egyik legfontosabb indoka az volt, hogy az ENSZ nem szeretett volna még egy olyan incidenst, mint ami egy évvel korábban Szomáliában történt, ahol amerikai ENSZ-katonákat lőttek le egy bevetés során.
1994 augusztusában a francia kormány 2500 fős csapatot küldött Ruandába a Türkiz Hadművelet keretében, amely csak a külföldi állampolgárok evakuálására volt képes, és még a felügyeletük alatt álló zónákban sem tudta megállítani a népirtást. Az ENSZ beavatkozását az is késleltette, hogy a tagok (főleg Amerika) csak nehezen akarták népirtásként definiálni a történteket, aminek következtében a beavatkozás elkerülhetetlenné vált volna. Eleinte csak törzsi torzsalkodásnak vagy legfeljebb „népirtásra utaló” cselekményeknek nevezték az eseményeket. Ennek szintén az volt az oka, hogy féltek a Szomáliában történt, amerikai ENSZ-katonák halálával végződő beavatkozási kísérlet megismétlődésétől.
Tízparancsolat, amely a tutszi ellenes indulatokat folyamatosan szító Kan gura című folyóiratban jelent meg 1990 decemberében, és a Hutu Kiáltvány óta talán a legfontosabb dokumentuma a két csoport közötti törés vizsgálatának. A szöveg két hónappal az FPR alakulatainak első betörése után íródott, a név nélküli írás szerzője valószínűleg egy, a Hutu Power körébe tartozó fizikaprofesszor. (epa.oszk.hu/00000/00039/00002)
Két mozzanat szembetűnő a szövegben: az egyik az, hogy sokat foglalkozik az "árulókkal" ami a tusziktól lényegében független hutu pártpolitikai játszmák dimenzióit sejteti, a másik a tuszi nőkkel szembeni gyűlölet. A csábos, erkölcstelen, a hutu férfit és a békefenntartókat behálózó tuszi nő visszatérő figurája az uszító propagandának és a vallásos tömegekre nem volt hatástalan.

 „Tízparancsolat”
1.    Minden hutunak tudnia kell, hogy a tuszi nő, bárhol is legyen, tuszi etnikumának zsoldjában áll. Ebből következően áruló minden hutu, aki: -tuszi nőt vesz feleségül -tuszi nő lesz a szeretője.
2.     Minden hutunak tudnia kell, hogy hutu lányaink tiszteletreméltóbbak és megbízhatóbbak asszonyi szerepükben, feleségként és anyaként. Nincsenek náluk bajosabbak, tisztességesebbek és jobb titkárnők!
3.    Hutu nők, legyetek éberek, térítsétek észre férjeiteket, testvéreiteket, fiaitokat!
4.    Minden hutunak tudnia kell, hogy a tuszik becstelenek ügyeikben, csak saját etnikumuk hegemóniáját értékelik. Ezért áruló minden hutu, aki:
•    üzleti ügyekben tuszival társul
•    aki pénzét, vagy az állam pénzét egy tuszi vállalkozásába invesztálja
•    aki pénzt kölcsönöz, vagy kölcsönvesz tuszitól
•    aki üzleti ügyekben tuszinak kedvez (importengedélyeknél, bankkölcsönöknél, építkezésnél)
5.    A stratégiai helyeket, mint például a politikai, adminisztratív, gazdasági, katonai és közbiztonsági posztok, a hutukra kell bízni.
6.    Az oktatási szektorban (diákok, hallgatók, tanárok) hutu többség szükséges.
7.    A ruandai fegyveres erőknek kizárólag hutukból kell állniuk. Az 1990-es háborús kísérlet megtanított minket erre. Egy katonának sem szabad tuszi nőt feleségül vennie.
8.    A hutunak nem szabad szánalmat éreznie a tuszi iránt.
9.    A hutuknak, bárhol is legyenek, egységesnek, szolidárisnak és hutu testvéreik sorsa iránt érdeklődőknek kell lenniük.
•    A hutuknak, Ruandán belül vagy kívül éljenek is, állandóan keresniük kell a Hutu Ügy barátait és szövetségeseit, bantu testvéreikkel kezdve.
•    A hutuknak mindig szembe kell szállniuk a tuszi propagandával.
•    A hutuknak zártnak és ébernek kell lenniük közös tuszi ellenségükkel szemben.
10.    Az 1959-es társadalmi forradalom, az 1961 -es referendum és a Hutu Ideológia eszméit minden hutunak minden szinten oktatni kell. Minden hutunak terjesztenie kell az itt ismertetett elveket.
Minden hutu áruló, aki hutu testvérét üldözi, azért mert az megismeri, terjeszti, vagy tanítja ezt az ideológiát."
Az igazságszolgáltatás
A népirtás után az emberek folytatták mindennapjaikat, miközben a bűnösöket még meg kellett találni, elfogni és elítélni. A rengeteg eset leterhelte az amúgy is nehezen működő állami igazságszolgáltatást (túl sok bíró menekült el, halt meg vagy vett részt a népirtásban).  Ezért 2002-ben újra életre hívták a helyi hagyományoknak megfelelő népbíróságokat, az úgynevezett gacsacsákat (korábban családi vagy törzsi törvényszékek voltak, amelyek egy paláverfa alatt szolgáltattak igazságot).  (Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka – A ruandai gyilkosok vallanak, Ulpius-ház Könyvkiadó, Bp.2006)
A gacsacsák létrehozásának célja az volt, hogy a népirtásban részt vett gyanúsítottak pereit meggyorsítsák, valamint a társadalmi megbékélést elérjék a közösségi meghallgatás és bocsánatkérés révén. A vádlottakat négy kategóriába sorolták felelősségük szerint, az első kategóriába tartozók (ideológusok, propagandisták, magas rangú vezetők és hírhedt gyilkosok) felett nem a gacsacsák ítélkeztek, a további három kategóriába tartozók (pl.: kisebb gyilkosság, rablás, testi sértés, fosztogatás) a gacsacsa hatáskörébe tartozott. A tárgyalásokon a vádlottnak meg kell jelennie a szomszédok gyülekezete előtt, egy bíró vezeti az üléseket, akit 4-5 ülnök segít a munkájában. A tárgyaláson nincs sem ügyész, sem védőügyvéd, bárki felszólalhat és tanúskodhat a vádlott mellett és ellen is.
A gacsacsák működését és eredményességét néhányan vitatják. 2003. január elsején elnöki rendeletet adtak ki a népirtásért elítéltekről. A rendelet alapján az idős és beteg rabok szabadon bocsáthatók, feltételes szabadlábra helyezhetők heti három nap közmunka teljesítésekor. De csak akkor, ha alacsony kategóriába (felelős pozíció nélküli gyilkosok vagy bűnsegédek) sorolták őket és büntetésük felét már letöltötték. De a szabadulás előtt még el kell tölteniük bizonyos időt egy átnevelőtáborban is.
A népirtás idején felelős pozíciót betöltő személyek, vagyis az első kategóriába sorolt személyek ügyét az ENSZ által létrehozott (Tanzániában ülésező) nemzetközi törvényszék, az ICTR tárgyalta. Az 1994 novemberében alakult ICTR (International Criminal Tribunal for 8 Rwanda) már több ítéletet hozott a népirtás ügyében (volt, akit felmentettek, de volt, akit bűnösnek találtak). (hu.wikipedia.org/wiki/Ruandai_nepirtas)
1996-ban elfogták és letartóztatták Kamerunban Theoneste Bagosorát – az interahamwe főszervezőjét, a védelmi minisztérium egykori kabinetfőnökét – miután elszökött az országból az igazságszolgáltatás elöl. 2008 decemberében az ICTR Bagosorát bűnösnek találta háborús és emberiség ellen bűntettekben, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Vele együtt bűnösnek találták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Anatole Nsegiyumvát és Alloys Ntabakuzét is, akik Bagosora bűntársai voltak az interahamwe vezetésében. A meggyilkolt Habyarimana elnök sógorát, Protais Zigiranyirazot (üzletembert) húszévi börtönbüntetésre ítélte a bíróság, mert részt vett és irányítója volt a hutu elit által kitervelt összeesküvésnek, amelynek a tutszi lakosság kiirtása volt a célja. A bíróság a mészárlásokat szervezettnek minősítette, kijelentette, hogy népirtás történt.
Nagy sajnálatomra nem sikerült sok irodalmat találnom ebben a témában, viszont a kurzuson tanáraim egy zseniális filmet játszottak le nekünk tanulóknak, ami fantasztikusan visszaadta számomra a Ruandában történt borzalmakat, ez adott inspirációt, hogy ezt a témát dolgozzam fel.                      

„Először egy öreganyónak vertem be a fejét egy durunggal. De minthogy akkor már amúgy is haldokolva hever a földön, nem éreztem, hogy az én karomból jött a halál. Este úgy mentem haza, hogy nem is gondoltam rá. Másnap élő embereket vágtam le, álltukban…Emlékszem a zsivajgás miatt úgy kezdtem vagdalkozni, hogy nem is néztem, kire sújtok le, hanem csak találomra, ha szabad így mondanom, a nagy tolongásban…”
„ Én már öltem csirkéket, de emberhez hasonlóan nagy testű állatot, mint mondjuk kecskét vagy tehenet, soha. Az első embert , azt nagyon gyorsan elintéztem, nem is gondoltam közben semmi különöset, pedig egy szomszéd volt, egészen közelről az én dombomról…”
„ Kezdetben túlságosan föl voltunk tüzelve ahhoz, hogy gondolkodjunk. Abban az állapotban, amiben voltunk, semmit nem jelentett nekünk arra gondolni, hogy mi mostan a szomszédainkat vágjuk le, az utolsó szálig. Ők már nem a mi régi jó szomszédaink voltak, akik odanyújtották az italoskannát a kocsmában, hanem őnekik mostan már nem kellett volna itt lenniük. Olyan emberekké váltak, akiktől meg kellett szabadulni, ha szabad így mondanom. Már nem azok voltak, akik annak előtte, és mi sem azok voltunk. Nem zavartattuk magunkat tőlük, sem a múlttól, mivelhogy semmitől sem zavartattuk magunkat.”
„Egyre gonoszabbak, egyre nyugodtabbak, egyre véresebbek lettünk. De nem láttuk, hogy egyre inkább gyilkossá válunk. Minél többet vágtunk, annál inkább természetesnek tartottuk, hogy vágjunk. Néhány ember számára egyenesen mókássá vált, ha szabad így mondanom…”

Felhasznált irodalom
Jean Hatzfeld, A bozótvágó kések évszaka Ulpus-ház könyvkiadó Budapest, 2006
Don Cheadlw, Sophie Okonedo, Nick Nolte- Hotel Ruanda, 2004
epa.oszk.hu/00000/00039/00002/thorvath.html Kül-világ, nemzetközi kapcsolatok folyóirata
Kül- Világ – a nemzetközi kapcsolatok folyóirata I. évfolyam 2004/2 szám www.kul -vilag.hu
hu.wikipedia.org/wiki/Ruandai_nepirtas
en.wikipedia.org/wiki/Nyarubuye_massacre