Dolgozatom témájául a cigány holokausztot választottam, mert a Másság és rasszizmus című tantárgy által érintett témakörök közül talán ez az, amelyről a legkevesebb ismeretem volt a kurzust megelőzően. Tisztában voltam vele, hogy a második világháború alatt (és azt megelőzően) Németországból kiindulva nemcsak a zsidó származású lakosság volt veszélyben szerte Európában, hanem rajtuk kívül még megannyi kiszemelt társadalmi csoportja volt a szervezett tömeges emberkínzásnak és – ölésnek (a teljesség igénye nélkül például a különböző szláv népcsoportok, a homoszexuálisak, kis keresztény egyházak, szekták tagjai, nem kívánatos politikai elemek – így főként a kommunisták – és nem utolsó sorban a cigányok). Ezt a felsorolást elnézve mindig hatalmába kerít a gondolat, hogy voltaképpen kik is lehettek azok, akik biztonságban érezhették magukat? Amikor neki kezdtem a szakirodalomban való kutatásnak, először a cigányság történetéhez, majd a holokauszttal foglalkozó írásokhoz fordultam.

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a cigány holokauszttal kapcsolatban nemcsak az hatalmas tragédia, ami történt, hogy ezreket fosztottak meg életüktől, hanem az is rettenetes, milyen kevés írott anyag áll rendelkezésünkre a témában. Csak találgatni tudok és téziseket felállítani arra vonatkozóan, hogy mi lehet ennek az oka. Az első, amire gondolok, hogy nyilván az emberiség igyekszik a történelme során keletkezett szégyenfoltokat jótékony takarásban tartani, de a legtöbb titokra idővel természetesen fény derül – többnyire túl későn. A következő gondolatom az, hogy a cigányoknak nem igazán (köz)ismert a története, történelme és az európai történetírás sem fogadta be őket, mikor a kontinensre kerültek. Még egy dimenzió, melyben nem sikerült a többségi társadalomnak integrálnia a beérkező új lakosságot. Gyakorlatilag a cigányok ki vannak hagyva Európa (és egyben a világ) történelméből. Egy történelmen kívüli népcsoport, akiket soha, sehol nem láttak szívesen attól fogva, hogy elhagyták észak-indiai őshazájukat.

Én éppen ezért és egyébként is úgy vélem, ahhoz, hogy beszélhessünk a cigány holokausztról, először illik áttekinteni a cigányok történetét. Ez nem olyan könnyű, hiszen sokáig folyamatos vándorlásban levő népcsoportról lévén szó, nem maradtak fent konkrét tárgyi és írásos emlékeik, s emellett a folytonos helyváltoztatás miatti más népekkel való érintkezés is nagyban befolyásolta kultúrájuk, hagyományaik, nyelvük alakulását, ami nem követhető olyan könnyen. Mégis ez az, ami közelebb visz történetük megismeréséhez, hiszen éppen a jövevényszavakból, hagyományátvételekből, az népek közötti praktikumcseréből lehet következtetni arra, hogy milyen irányban haladtak vándorlásaik során és hogy honnan indultak el, itt pedig már a helyi történelem is a segítségünkre lehet, hiszen helyben már találhatunk arra vonatkozó emlékeket, sújtotta-e éhínség, háború vagy járvány az adott területet bizonyos időszakokban, s hogy megjelentek-e arrafelé új népek és elmentek-e mások. Így akadunk cigány népek nyomára még az első évezred előtt az észak-indiai Pandzsáb és Maharasztra államok és Bombay környékén. Ezt főleg a nyelvi sajátosságok erősítik, mert nyelvük, a romani alapjait az Indiában megalkotott szanszkrit adja, emellett vallási elemek is alátámasztják az indiai eredetet. A fent említett területeket cigányok a perzsa hódítások idején hagyták el, a rabszolgasors elől és a perzsák iszlám hitvallása (mely nem fért meg a cigányokéval) elől menekülve nyugati irányba. (Rostás-Farkas: 16-18.) A cigányok Európa utolsó nomád népe, akiknek Rostás-Farkas szerint letelepedése napjainkban is zajlik (Rostás-Frakas: 29.). A XIV. században érkeztek a kontinensre. Kelet-Európában igen hamar rabszolgasorsra jutottak, így kénytelenek voltak útjukat, ha módjuk volt rá, továbbra is nyugat felé folytatni. Így érték el Magyarországot Erdélyen keresztül, illetve feltehetően Görögország irányából is.
Megjelenésüket a hazai lakosság nem fogadta pozitívan. Kinézetre és a kultúra szempontjából is elütöttek a jövevények a lakosságtól. Életmódjuk többnyire nem kötötte őket helyhez, amit a szíves vendéglátás hiánya csak tovább fokozott. Nem látták őket szívesen, így maradtak kóborló, vándor iparosok, akik sok mindenhez értettek, de legfőképpen a zenéhez, amit a helyi lakosság nem igazán tudott elképzelni a mindennapos földművelő munka mellett ilyen magas szinten. Semmire kellőnek tartották hát őket. Évszázadokon át folytatták országszerte vándorló életmódjukat, mivel egyrészről maguk is inkább erre voltak berendezkedve, másfelől, mert a lakosság sehol sem támogatta a letelepedésüket.
Ezért lehetséges, hogy még a múlt században is születtek arra vonatkozó különböző miniszteri rendeletek, melyek a „kóborló” cigányok letelepítését, összeírását, összegyűjtését írják elő az ország közrendjét, közbiztonságát és közegészségét veszélyeztető elemek kiiktatása gyanánt. (257.000/1928. B.M. rendelet a kóbor cigányok hatékonyabb megrendszabályozásáról és újabb adatgyűjtés elrendeléséről) Ezt követően találkozhatunk 1942-ben a Veszprém megyei alispán által kiadott körrendelettel, mely a fent említett rendeletre hivatkozva, annak végrehajtása érdekében razziát ír ki, mely alapján a gyanús elemeket fel kell kutatni, róluk adatokat kell gyűjteni, s indokolt esetben még a járás főszolgabírája elé is lehet állítani. (Veszprém megye alispánjának körrendelete közrendészeti és cigányrazzia tárgyában, 1942. május 12., a razzia megnevezett időpontja: 1942. május 23. reggel 6 órai kezdettel) Ehhez hasonló razziát rendelt el az alispán Zala megyében is egy évvel később, majd '44-ben, a déli megyékre vonatkozóan további utasítások születnek a kóbor cigányok fokozott ellenőrzésére.
Az 1930-as évek elején születtek olyan rendelkezések, melyek kifejezetten és nem titkolt szándékkal arra voltak hivatottak, hogy ellehetetlenítsék a vándoriparos cigányokat és családjaikat, az engedély kiadásának bonyolultsága és korlátozottsága segítségével.
Vérlázító olvasni Endre László  A kóborcigány-kérdés rendezése (1934) című írását, melyben azt javasolja, hogy a már felállított és tulajdonképpen kihasználatlan internálótáborokba kellene összegyűjteni a felnőtteket, gyermekeiket földművelő családokhoz kiadni, s így bírni mindenkit munkavégzésre. Emellett emlékeztet rá, hogy a fehér emberek még Amerikában is a sarkukra tudtak állni az őslakos indiánokkal szemben, pedig ott ők érkeztek később. Itt az idő, hogy a magyar lakosság is tegyen valamit a cigány betolakodók sokasága ellen. Ezt a megdöbbentő megoldást javasolja 1940-ben Geszthelyi Nagy László is (A magyarországi cigánykérdés rendezése).

A magyarországi helyzet és a hozzájuk kapcsolódó rendelkezések párhuzamba állíthatók a Németországban történtekkel. A németeknél a erős szerepet játszott a cigány-ügy alakulásában a Cigány Garázdaság Ellen Harcoló Birodalmi Ügyosztály, mely faji hierarchia alapján három csoportba osztotta a cigányokat az egyszerűbb és átláthatóbb deportálás érdekében. Ez alapján voltak olyanok, akik beilleszkedtek a társadalomba, voltak a „tiszta cigányok” és voltak, akik még náluk is alacsonyabb rendűeknek számítottak. Németországban, ahogyan hazánkban is, a cigánykérdést csaknem kizárólag bűnmegelőzési-bűnüldözési rendelkezésekkel igyekeztek megoldani, ami természetesen soha és sehol sem vezetett valódi megoldásra. A továbbiakban megmutatom, hogy mit értek el a hatalom képviselői abban az ambivalens helyzetben, miszerint szavakkal többnyire mindenki azt akarta, hogy a helyváltoztató életmódot folytató csoportok állapodjanak meg, telepedjenek le és legyenek a lakosság hasznos részei, míg tettekben csak büntetés, ellehetetlenítés várt ezekre az emberekre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy amennyire csak lehet, véglegesen eltávolítsák őket az adott területről. E kettő (a kiűzetés és a letelepítés) egyszerre, amint Zimmermann fogalmaz, egyedül a halál állapotában valósulhatott meg, melyet a nácik tömeggyilkosságok formájában valósítottak meg.
1940-től kezdődtek meg Németországban a tömeges cigánydeportálások: májusban 2300, majd őszre további 500 főt küldtek német megszállás alatt álló Lengyelországba Németország germanizációja érdekében, melyet úgy akartak elérni, hogy a zsidókat és a cigányokat áttelepítik német fennhatóság alá tartozó, de nem német, hanem lengyel területekre. Később a cigányokat az Auschwitz I. (a tábor végső állapotában három részből állt) foglyai által épített új táborrész barakkjaiba szállították (Auschwitz II., azaz Auschwitz-Birkenau). Az első transzport 1943. február 26-án érkezett meg Németországból, majd március 7-től már valamennyi megszállt területről szállították ide az összegyűjtött cigányokat.
Németországban a cigányüldözésért a bűnügyi rendőrség volt a felelős, akik jobban ismerték őket, mint a többi szervezet, így azt is pontosan tudták, hogy a cigányokat csakis a családjukkal együtt lehet deportálni. A táboron belül már azonban az SS (Schutzstaffel, magyarul Védőosztag, mely kezdetben – 1923-ban – Hitler 22 fővel induló testőrségét jelentette) katonái feleltek azért, hogy a foglyok életkörülményeit minél alacsonyabb szinten tartsák tisztjeik parancsára. Ezt minden további nélkül meg is tették. Túlélők beszámolói alapján az őrök a foglyokat verték, éheztették, a téli hónapokban is csak egy-egy szál ruhában járatták, koszosak voltak, fáradtak és teljesen lesoványodtak. (Dobos, Prieger) 1943. tavaszára a cigánytábor foglyai annyira legyöngültek, hogy járvány tört ki közöttük, ami az SS számára úgymond kapóra is jött. Tífusz terjedését feltételezték, s ezt úgy igyekeztek megfékezni, hogy márciustól májusig nagyjából 2700 cigányt (Białystokból és Ausztriából) gázosítottak el. Ezt követően, úgy egy évvel később, 1944. áprilisától néhány száz főnyi, munkára és orvosi kísérletekre alkalmas cigányt szállítottak át más koncentrációs táborokba (Buchenwald, Ravensbrück, Sachenhausen és Flossenbürg), végül 1944. augusztusának elején (2-áról 3-ára virradó éjjel) 2900 foglyot küldtek gázkamrákba, felszámolva ezzel a birkenaui cigánytábort. Erre azért volt szükség, hogy helyet csináljanak a 1944. májusában megkezdett tömeges zsidódeportálások áldozatainak, akiket még nem azonnal gyilkoltak meg. A végső adatok szerint a birkenaui cigánytáborba összezsúfolt körülbelül 22 600 emberből mintegy 19 300 főt gyilkoltak meg (ebből 13 600 emberrel az éhség, vagy valamilyen betegség végzett, a többieket, úgy 5600 főt elgázosítottak). Az akkor még életben lévők száma 3300-ra tehető, de a háború végét közülük is csak nagyon kevesen érték meg: életüket vesztették a kényszermunka, vagy a kegyetlen sterilizálási kísérletek közben, illetve az SS öngyilkos különítményének tagjaiként a Vörös Hadsereg elleni harcokban. Az imént említett sterilizálással kapcsolatban jó, ha tudjuk, hogy a táborokba gyűjtés mellett fontos megsemmisítési projektje volt a náciknak a cigányok sterilizálására tett kísérlete, mellyel további szaporodásuknak igyekeztek gátat emelni. Ez a cigányság számára hatalmas terrort jelentett, hiszen ismert, hogy kultúrájukban igen nagy szerepet játszanak a gyerekek, a soktagú nagycsaládok, mely hagyománynak a németek egyetlen kis eljárással vetettek véget, a túlélők további életét örökre tönkretéve ezzel. A kényszersterilizált cigányok száma Európa szerte több, mint 3000-re rúg. (Zimmermann)
A német áttekintés után tekintsük át, hogy hazánkban milyen események folytak a cigányüldözés terén a fentebb már említett, XX. század eleji rendelkezések mellett. Egy 1907-ben történt rablás miatt, melynek tettese vélhetően cigány származású volt, cigánygyűlöleti hullám söpört végig Magyarországon, melynek során előkerült a népirtásra való buzdítás is.
A következő mérföldkövet 1936-ban  egy letelepítési rendelet jelenti, mely úgy kívánt gátat szabni további vándorlásainak és elérni, hogy helyhez kötöttek legyenek, hogy elkobozták ingóságaikat, szekereiket, lovaikat, hogy ne tudjanak továbbállni, emellett kikötötték, hogy csakis fizikai munkát végezhetnek, szellemit nem, s megengedett a velük szemben használt testi fenyítés. Míg 1938-ban a zsidókérdés került előtérbe, hiszen a cigányokról már megvoltak a rendfenntartáshoz szükséges jogszabályok, elrendelték a cigány lakosság összeírását, melyet 1940-re továbbfejlesztettek ujjlenyomatos külön cigány-nyilvántartássá, aminek célja a veszélye elemek számontartása volt. Ekkortájt kezdődtek a biológiai alapú cigányvizsgálatok is, melyeket eleinte csak a szaklapok, majd egyre szélesebb körben a populáris, tehát bárki számára elérhető lapok is közöltek. Itt fontos megjegyezni, hogy a médiának hatalmas szerepe tud lenni a társadalom véleményformálásában, így nem véletlen, hogy egyre bővült azoknak akik tudomás szerezhettek a cigányok vélt alsóbbrendűségéről, főként, ha neves orvosok vagy kutatók, mint Dr. Szentkirályi Zsigmond tesznek ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket: meg kell szabadítani a magyarokat a parazitáktól. Leszögezték, hogy egy humánus magyar nép-védés egyszerűen elképzelhetetlen.

A magyarországi Pharrajimos (így nevezik romani nyelven a cigány holokausztot) 1944. márciusától 1945. áprilisáig tartott. Túlélők és szemtanúk beszámolóiból az derül ki, hogy hazánkban a cigányokat családostul szállították Komáromba, ahol az erődöt alakították át ideiglenes fogolytáborrá. Itt eleinte zsidó gettó működött, majd itt kezdték összegyűjteni a magyarországi cigány lakosságot, miután a vidéki zsidóságot teljesen felszámolták az országban. A foglyokat olykor hetekig utaztatták Komárom felé az ország különböző pontjaiból, új és újabb vonatkocsikat csatolva a szerelvényekhez, nem csoda hát, ha sokan már az utazás közben életüket vesztették. Megérkezésük után még néhány hétig a komáromi táborban kellett tartózkodniuk. Ezt követően az anyákat és a kisgyermekeket megsemmisítő táborokba küldték tovább a zsidó holokauszt-elbeszélésekből már jól ismert embertelen körülmények között történő tömeges bevagonírozás módszerével. Ezzel egyidőben a 14 év feletti, gyermektelen nőket és a férfiakat elengedték, de a hazajutásuk igen keserves volt és a legtöbb esetben már nem is tudtak hova hazamenni. (Katz) A háború végéhez közeledve, amikor az ország keleti részére már bevonultak a szovjet csapatok, az ország többi részében pedig hatalmas volt a felfordulás, nem sikerült megoldani a magyarországi cigányok szervezett deportálását, ahogyan a zsidókét, vagy ahogyan a cigányokat a mintául szolgáló német területeken sikerült deportálni. E helyett azonban országszerte történtek helyi akciók népirtás céljával, így 1944. őszén Dobozon, Székesfehérváron, Várpalotán, Lengyelben és Lajoskomáromban. (Rostás-Farkas) Ezekre az eseményekre és feltárásukra csak az utóbbi három évtizedben (holott a második világháborúnak már több, mint kétszer ennyi ideje vége van!) fordított figyelmet és csak néhány érdeklődő. A ’80-as évek közepéig senki sem beszélt róla, úgy kezelték, mintha meg sem történt volna, aztán 1996-ban a Magyar Televízió leadta Jancsó Miklós Temetetlen holtak című dokumentum filmjét, melynek készítésébe bekapcsolódott Daróczi Ágnes újságíró és Katz Katalin, akit cigány holokauszt-kutatóként jellemezhetnénk ebben a történetben. A film az történelmi események egyetlen bizonyítékára hagyatkozik: interjúkra és személyes beszámolókra azoktól, akik ott voltak és átélték, vagy a családjukban volt valaki, aki átélte. A forgatás helyszínén (Lengyel és Lajoskomárom) a lakosság viselkedésében szélsőséget figyelhetett meg a stáb: a település lakóinak egyik része érdeklődve, kíváncsian figyelte az eseményeket, a lakosok másik része viszont tökéletesen bezárkózott a filmesek előtt és semmiféle kérésnek nem voltak hajlandók eleget tenni a témával kapcsolatban. Ők lehetnek azok, akik – legalább valamilyen szinten – bűnösnek érzik magukat a történtekért, s inkább nem akarnak a nyilvánosság elé kerülni, nincs mit mondaniuk. Így tehát sem áldozatokkal (hiszen az áldozatok életüket vesztették), sem elkövetőkkel nem találkozhatunk a filmben, melynek készítői arra számítottak, hogy bemutatása az ország egész lakossága előtt vihart, botrányt és viták sorozatát fogja kirobbantani. A várakozásokkal ellentétben azonban a filmnek gyakorlatilag semmiféle visszhangja nem volt. (Katz) Ez megdöbbentőbb talán még annál is, mintha a cigány népirtást helyeslő vélemények láttak volna napvilágot, mert hogyan lehetséges az, hogy több millió ember ilyen szinten közömbös maradjon egy népcsoport tragédiája iránt. Számomra felfoghatatlan.
Amellett, hogy a lakosság látszólag közömbös hallgatással fogadta az események közzétételét ellentétben a zsidókat érintő tényekkel, amit a többség elborzadva és hitetlenkedve vesz tudomásul, olvas róla, megemlékezésekre és az áldozatok emlékére létrehozott kiállításokra jár, és a már említett holokauszt-párhuzamok mellett hadd pendítsem meg az alapvető különbségeket is a zsidók és a cigányok tragédiája között.

Az elejétől indulva megállapíthatjuk, hogy a különbözés indentitásának gondolata egyik csoportnál sem belülről fakad, hanem a többségi társadalom erőltette rájuk, de valójában mindkét csoport lehetőségeihez mérten törekedett a minél teljesebb asszimilációra, aminek főleg a zsidók körében az volt az eredménye, hogy sokaknak már-már egyáltalán nem volt köze a zsidósághoz, mint vallási vagy etnikai csoporthoz. A cigányok a többségi társadalom által nehezített pályán mozogtak, s asszimilációjuk sikertelenebb volt, de emellett a cigányságon belüli egységes identitásról sem beszélhetünk, hiszen elszórtan éltek, nem viselkedtek nemzetként. A cigányok kiirtási szándékának oka a közbiztonság fenntartására vezethető vissza, amiről korábban már tettem is említést. A zsidókkal szemben viszont antiszemita nézetek, faji alapú különbségek, féltékenység és mint a keresztények ura, Jézus haláláért felelős népcsoport ellen indult üldöztetés. A cigányok és zsidók deportálása, táborokba szállítása, ott fogvatartása és meggyilkolása egymáshoz nagyon hasonlóképpen alakult. A két történet végkimenetelében azonban találunk különbségeket. A legszembetűnőbb természetesen az, hogy az egyik szerepel világszerte a köztudatban, a másik viszont csak nagyon szűk körhöz jut el élete során. A történelmen kívüliség és a szenvedés társadalmilag elismeretlensége gátat szab az esetlegesen felmerülő kárpótlási igényeknek, vagy egyáltalán annak, hogy felmerülhessen a kérdés, ahogyan a zsidók esetében felmerül és az érintettek élnek is vele. A háború után a zsidóknál megfigyelhető volt az újraépítkezésük mind az egyén visszatérése korábbi lakhelyére, mind az identitáskeresés terén. A cigányoknál más a helyzet. A túlélőknek a legtöbb esetben már nem volt hova visszatérniük a fáradságos és szörnyű útról (apró, de sokatmondó momentum a hazajutással kapcsolatban, amit Prieger Zsolt egyik interjúalanya mesél el: nem vették fel őket teherautóra, mert azon zsidók utaztak, ők pedig cigányok voltak…).
A második világháborút követően megnövekedett a cigány lakosság aránya, úgy önmagában, mint az ország összlakosságában való részvételi arányában, ami egyben azt is eredményezte, hogy egy megfiatalodott népességről volt szó. Az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) 1961-es határozata arra volt hivatott, hogy felszámolják a települések cigánytelepeit, illetve a normális életvitelhez nem megfelelő feltételeket biztosító putrikat. A cél a cigányok életszínvonalának emelése volt, a megoldást pedig abban látták, hogy a cigánycsoportokat szétszedve betelepítik a településekre, erőszakosan integrálva a lakosság közé. Ez azonban azt eredményezte, hogy a befogadás-beolvadás helyett csak még inkább kiéleződött a cigány és a nem cigány lakosság közötti, addig sem elhanyagolható feszültség, illetve emellett a párt nem számolt a bekövetkező lakáspiaci erózióval és avval sem, hogy az települések eredeti lakossága a természetes migráció folyamatát felborítva gyakorlatilag látványosan elmenekül addigi lakóhelyéről a cigányok elől. (Glatz)

Dolgozatom zárásaként szeretném elmagyarázni a címválasztást. Nemcsak az vezérelt, hogy kedvelem Mrożek írásait, de mikor a címen gondolkodtam, ez volt az első ötletem. Úgy éreztem, megállja a helyét, mert több oldalról is igaznak tartom erre a témára vetítve is. Az egyik oldal szerint a címben szereplő kijelentést tehetik a cigányok, akik miért is volnának rosszabb fajták bárki másnál. Én nem gondolom, hogy így lenne, helyette az a véleményem, hogy a cigány népesség identitását évszázadok óta a befogadó országok határozzák meg: ti vándorlók vagytok, nyugtalanok, furcsa üzleteket köttök, nem tudtok megmaradni egy helyben, ezért veszélyesek vagytok, más a kultúrátok, mint a helyieknek, tehát rossz. Egy szó, mint száz, nem vagytok közénk valók. És a cigányok nem is tehetnek mást ennyi rábeszélés után, minthogy elhiszik a maguk valótlan kiállhatatlanságát és eredendő veszélyességét.
A cím másik nézőpontja a XX. század első felének magyarsága. Ők is mondhatták volna, amikor a németekhez hasonló jogszabályokat léptettek életbe, meghajoltak a különböző társadalmi csoportok üldözése előtt és cselekedték, kegyetlenül cselekedték, amit az okosabbnak vélttől, a példának állított országtól (minket is elnyomó országoktól) láttak. Nehogy lemaradjunk egy ilyen nagyszabású történelmi eseményről…

FELHASZNÁLT IRODALOM

•    Rostás-Farkas György: A cigányok története – Le romengi historija, Budapest, 2001.
•    A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985 (szerk.: Mezey Barna) Kossuth Könyvkiadó, 1986.
•    A cigányok Magyarországon (szerk.: Glatz Ferenc), Magyar Tudományos Akadémia, 1999.
•    Michael Zimmermann: Cigányok és zsidók: a náci népirtások összehasonlítása In.: A holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Balassi Kiadó, Budapest, 2005.
•    Roma Page: www.romapage.hu/hirek/hircentrum-forummal/article/53491/170/
–    Dobos Ilona: Egy öreg muzsikus emlékei
–    Prieger Zsolt: Nekünk már nincs könnyünk se…
–    Katz Katalin: Magyarországi cigányok holocaust történetei