A meggyőződés üldözése, vallási kirekesztés. A másság fogalmának kiterjesztése a hétköznapi életre.

Ha a vallási kirekesztés témája szóba kerül, akkor nem lehet kihagyni a zsidókat. Az antiszemitizmus Magyarországon 1915-ben még szolidabb formában volt jelen, a következő évre azonban támadássá alakult át. Két évvel később a zsidókérdés már jelen volt a napisajtóban és a közbeszéd minden szintjén. A sztereotípiák egy ellenségképpé és a magyarok elleni összeesküvéssé álltak össze, amely önvédelemért kiáltott. A „nagy leszámolás” követelése már a sajtóban is világosan megjelent. Figyelemre méltó az a jelenség, hogy ezekben az években a katolikus és protestáns körök egymáshoz közelítettek, és szinte egymásra találtak a zsidóellenesség terén. (Bihari, 2008) Bauman szerint azok az egyének tekinthetők barátoknak, akik ugyanazokkal az ellenségekkel bírnak. (Bauman, 1997) A világháború tehát egyes törésvonalakat erősítette, másokat viszont sikerült elhalványítania. (Bihari, 2008)

Az ország helyzete

A modernizáció egyenlőtlenül és felszínesen ment végbe Magyarországon, és az alkotmányosság is csak látszat volt. A modern választási rendszert, az egyenlő tulajdont és a személyes szabadságjogokat ráaggatták a társadalomra, miközben a gazdasági viszonyok differenciálatlanok voltak. A nemzet tagjai a nyugati országok tapasztalataihoz igazították elvárásaikat, és ez az utánzási kényszer kiszámíthatatlan feszültségekhez vezetett. A társadalmi pozíciókat nem az érdem, hanem a származás határozta meg. Az elvárások és a realitások közt ellentét feszült. Az egyenetlen modernizáció tartós jelenség, amely végigkísérte a közéletet. Tartós törésvonalak akkor tudnak kialakulni, amikor az alkotmányos, a nemzeti és a szociális modernizáció egyszerre kerül válságba. A magyar közélet legerősebben látható törésvonalai a pártok között húzódtak. John Lukacs az 1905–1906 körül kialakult mély megosztottságot alapvetően zsidó-keresztény konfliktusnak látta. Egyik oldalon álltak a zsidók, mint radikálisok, fővárosiak, kozmopoliták és baloldaliak, másikon pedig a keresztények, mint konzervatívok, magyarok, nemzetiek és jobboldaliak. Ez a tragikus hasadás azonban fokozatosan alakult ki 1895 és 1918 között, és a háború utolsó két évében véglegesen is rögzült. (Bihari, 2008)
Az első világháborút megelőzően a politikai élet nem elvek vagy eszmék körül zajlott, hanem személyiségek körül, akik között az első helyen állt Tiszta István miniszterelnök, akinek liberális meggyőződése általában szemben állt kortársai nézeteivel. A háború kitörésekor a képviselőházban küzdelmek folytak. A cenzúra miatt a képviselőházi beszédek a korábbinál jóval nagyobb figyelmet kaptak, hiszen azokat nem érintette. A képviselők tisztában voltak vele, hogy most ők irányítják a közvéleményt. Egyesek már meg voltak győződve arról, hogy a háború a liberalizmus, azaz a zsidóság, a szabadkőművesek és a protestantizmus eredménye. Azt gondolták, hogy minden forradalom a zsidóság keresztények elleni gyűlöletéből ered, és mindenkit, aki ezt nem így gondolta, sajnáltak a vaksága miatt. A választójogi reform kapcsán volt, aki felhívta a figyelmet arra, hogy számolni kell majd azzal a nemkívánatos hatással, hogy a képzettségi szint feljebb emelésével a zsidók túlsúlyba kerülnek a választásra jogosultak között, és ennek elkerülése érdekében a nemzetiségek és zsidók kizárását szorgalmazta. A politikai elitet a világháború pozitív állása miatti optimizmus, valamint a nemzetiségektől való félelem egyszerre jellemezte. Tisza és hívei elutasítottak minden faji vagy vallási alapú megosztó szándékot, azonban bukása után a liberalizmus eltűnt a közbeszédből. (Bihari, 2008)
A háborút megelőzően érvényre jutott törvény – a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről –  kiterjedt jogokkal ruházta fel a kormányt. A háborús gazdaság irányítása is Budapesten koncentrálódott, ezáltal a főváros szerepe még meghatározóbbá vált. Az ország hadigazdasága egy olyan bürokratikus-állami keret, amelyen belül magánvállalkozók, azaz iparosok, kereskedők és bankárok tevékenykedtek, és ők birtokolták az irányítást is. A hadigazdaság működtetése elképzelhetetlen volt zsidó vállalkozók nélkül. A nagytőke és az állam érdekei tehát összefonódtak, a hadiszállítások pedig hatalmas profitot hoztak a vállalkozóknak. A kormány gyenge és tehetetlen volt a háború irányításában. A világháború utolsó két évének fő témái a bűnbakkeresés, valamint a front és a hátország erőfeszítéseinek fokozása voltak. A háború keveseket – hadiszállítókat és hadimilliomosokat – gazdaggá vagy a korábbinál is gazdagabbá tett, tömegeket pedig szegénnyé és nélkülözővé. Az emberek államba és hatóságba vetett hite megrendült, és azoknak a megbüntetését követelték, akik a nyomorért felelősek voltak. A bűnbakképzés összekapcsolódott a legnagyobb vesztes, a középosztály problémájával, és a „zsidókérdés” kiéleződését vonta magával. Az országban mindenki mindenki ellensége volt, és azokat gyűlölték, akiknek több ennivaló jutott. A folyóiratokban megírták, hogy az ország legkülönb embere az, aki harcol, nélkülöz, vérzik, és mindenét feláldozza az országért, azaz a magyar paraszt. Mindenki más csak ennek ellentéte lehetett. A középosztályról szóló vitákban több szempontból is szembeállították egymással a zsidó és nem zsidó csoportokat, mint például régi, történelmi, nemzeti középosztály, szemben az újmagyar zsidó középosztállyal. (Bihari, 2008)
A háború évei alatt a lakosságot az árak emelkedése érintette a legközvetlenebbül. Volt, aki feltette a kérdést, hogy az élelmiszerboltok előtt sorakozó szegény asszonyok között miért nincsen soha egy zsidó asszony sem? Ő a főváros liberális vezetését és a zsidókat egyaránt felelőssé tette a rossz élelemellátásért, és ekkor még csak a háború első évében jártak. A lakáshiány fő okaiként egyrészt a hadiközpontokat és a mozikat jelölték meg, másrészt a nagyszámú galíciai és erdélyi menekültet, a lakáshiány kérdése tehát összefonódott a zsidósággal. (Bihari, 2008)
Egy újabb jelenség volt, hogy a nagybankok földbirtokokat béreltek, és mezőgazdasági vállalkozásokat indítottak, ezáltal a magyar gazdaság „mindenesei” lettek. A társadalom azonban idegennek tekintett minden olyan földvásárlót, aki abban csak a hasznot látta, de nem volt hajlandó annak megtartásáért harcolni. (Bihari, 2008)
A közvélemény hangulatát alapvetően két dolog határozta meg, az élelmiszerellátás és a hadihelyzet alakulása, a vitákat pedig rendszerint a parlament generálta. (Bihari, 2008)

A zsidóság jelenléte számokban
Az 1910-es népszámlálás szerint a magyarországi zsidók létszáma 911 ezer fő volt. Bevándorlásuk legnagyobb hulláma az 1840-es évekre esett, azután folyamatosan lelassult, majd megállt. A századfordulóra már a kivándorlások aránya volt nagyobb, azonban a Budapestre való beáramlás továbbra is növekedett. 20 év alatt a fővárosi zsidó vallású lakosság száma közel kétszeresére nőtt. Budapesten a lakosság 23%-át tették ki, a magyarországi zsidóknak pedig közel 22%-a élt a fővárosban. A népszámlálás idején a magyarországi zsidóknak több mint fele lakott városokban. Becslések szerint 73%-uk a munkásréteghez, 20%-uk a hivatalnoki és értelmiségi réteghez, 2%-uk pedig a felső rétegekhez tartozott. 77% az iparban, kereskedelemben, pénzügyi vagy közlekedési területen dolgozott. Magyarországon rendkívüli mértékben vettek részt a modernizációban. Erős asszimilációs hajlandóság jellemezte őket, erre utal az is, hogy a zsidó vallás több irányzatra bontható. 43%-uk neológ, 52%-uk pedig ortodox zsidónak vallotta magát. A térfoglalásnak volt még egy fontos területe, a felsőoktatás. A háború végén a zsidó hallgatók aránya a csúcspontjára érkezett: a Műegyetemen megközelítette, az orvosi karon pedig meghaladta az 50%-ot. Ehhez még az is hozzájárult, hogy a tanulók között egyre nagyobb számban képviseltették magukat a nők, egészen pontosan a fiatal zsidó nők, ami még tovább erősítette a zsidóellenes sztereotípiákat. A képviselőházon belül is növekedett a zsidó létszám, sőt, egyéb rangos pozíciókban is feltűntek, alpolgármester és dékán személyében. A kor legjelentősebb magyar zsidó politikusa (1868-1926) egyszerre testesítette meg a zsidót és a demokratát, az antiszemita támadások pedig egyenlőségjelet tettek a modern demokrácia és a zsidóság közé. Nem egy az egyben a demokráciát vetették el, csupán az importált vagy zsidó demokráciát, a valódi magyar, keresztény demokrácia nevében. A keresztény magyar középosztály bosszúállását jósolták, a háborúból való győztes hazatérést követően. A háború utolsó évében már tisztán érezhető volt a közelgő ellenforradalom. (Bihari, 2008)
A 20. század elejétől kezdve a fővárosi kultúrát gyakran nevezték zsidó kultúrának, és a modern magyar kultúrának valóban sok köze is volt a zsidókhoz. Ők voltak a termelői, közvetítői és a fogyasztói is, sőt, ez a világháború idején csak erősödött. (Bihari, 2008)

Beolvadás és beolvasztás
Bauman a kapcsolatok két formáját különbözteti meg, a barátságot és az ellenségességet, az idegenség azonban szerinte mindkettő szemszögéből nézve besorolhatatlan, ezért megzavarja a rendet. A modern nemzetállam valódi ellensége az idegen ember, és úgy küzd ellene, hogy igyekszik felszámolni, amire az asszimiláció eszközét használja. Az asszimiláció egy egyirányú beolvasztási folyamat, amely során az uralkodó csoport megpróbálja aláásni a kisebb csoport életmódját, szokásait, és rájuk kényszeríteni a saját kultúráját, mint egy magasabb rendű életformát.  Alkalmazkodást követel, felszámolja az alárendelt társadalom kulturális alapjait és hatékonyan termelő állampolgárrá alakítja a bevándorlókat. Az asszimiláció lehet tudatos vagy öntudatlan, valamint végbemehet formális vagy informális módon. Nem jelent azonban teljes beolvadást, mert a befogadó társadalom csak azt várja el az idegenektől, hogy külsőleg alkalmazkodjanak. (Fleras-Elliott, 1997) Az osztályozóképesség kudarca félelmetes magatartásbeli tehetetlenséget okoz, a bizonytalanság pedig nyugtalanít és félelmet is kelthet. (Bauman, 1997)
A zsidóság esetében megfigyelhető jelenség, azaz a neológ irányzatra való áttérés elsősorban azt jelentette, hogy a zsidósághoz tartozás feltűnő és megkülönböztető vonásai eltűntek, de mégsem szakítottak teljesen a zsidó közösséggel. Egy lap három csoportra osztotta a fővárosi zsidókat: felekezeten kívüliekre, akik jómódúak voltak és asszimilálódtak, tehetős kereskedőkre és ügynökökre, azaz izraelitákra, valamint „zsidókra”, akik a hagyományos ortodox irányzatot képviselték. A felosztás ellenére a külvilág számára együttesen csak zsidók maradtak.  A keresztény középosztály bevallása szerint jobban szimpatizált a hagyományos zsidósággal, mert az asszimilálódott csoporttól tartott, féltékenységet érzett. A zsidók felé megfogalmazódott az az elvárás, hogy teljes mértékben tegyék és vallják magukévá a magyar nyelvet és annak szellemét, hiszen az irodalomban való meghatározó jelenlétük magában foglalta annak veszélyét, hogy előbb-utóbb nem zsidó asszimiláció, hanem magyar asszimiláció fog végbemenni. (Bihari, 2008)
Az asszimiláció nem eredményezte a teljes és feltétel nélküli befogadást – a beolvadni kívánó csoport csupán egy másik kategóriába csöppent ezáltal bele, azaz éppolyan kívülálló maradt, mint korábban volt. (Bauman, 1997) Minél előrehaladottabb volt a zsidóság asszimilációja, annál élesebben jelentkezett az antiszemitizmus, méghozzá az asszimilálódott zsidó csoporttal szemben. A magyar közvélemény szemében nem voltak eléggé asszimiláltak. A folyamat ugyan ígéretesnek indult, de nem ért a végére, sőt, inkább visszafordult. A zsidók továbbra is egy elkülönült – vagy inkább elkülönített – entitást alkottak. Másságukat azonban nemcsak a társadalom hangsúlyozta, hanem ők maguk is azáltal, hogy kiemelték a magyar kultúrához való hozzájárulásuk jelentőségét, ami csak újabb bizonyítékát szolgáltatta a zsidó térfoglalásnak. Az asszimilációban megfigyelhető egy másik paradoxon is, mégpedig az, hogy minél differenciáltabb volt a zsidóság, a keresztény oldal annál inkább hajlott afelé, hogy egységesen kezelje őket. (Bihari, 2008)
Kétféle jellegzetes zsidó reakcióról lehet beszélni a háború utolsó évében. Az egyik magatartás a zsidó önvédelem megszervezése volt, amely valószínűleg azért volt szükséges, mert vidéken előfordult az ortodox zsidók zaklatása. A reakciók másik fajtája a kikeresztelkedési láz volt. A háború után egy évvel a kikeresztelkedett zsidók száma elérte a csúcspontját: a háborút megelőző évekhez képest számuk a 14-szeresére nőtt. Később tovább folytatódott ez a hullám, de az éves számok újra a háború előtti időszak adataira hasonlítottak. Érdekes módon 1918-ról nem találhatók adatok. (Bihari, 2008)

Sztereotípiáktól az üldözésig
Bizonyos országokban az I. világháború megerősítette a nemzeti összetartozást, más országokban viszont, mint Magyarországon is, csak még jobban kiélesítette a társadalmi, politikai és kulturális különbségeket. A háború fő vesztese a középosztály lett, anyagi helyzet és társadalmi presztízs szempontjából egyaránt. A középosztály egyre mélyülő válsága erőteljesen összekapcsolódott a zsidókérdéssel. Kialakult egy ideológia, mely szerint a zsidók kibújnak a háborúzás alól és meggazdagodnak a háborún, miközben a magyarok a vérüket áldozzák és elszegényednek. A zsidóellenes sztereotípiák gyarapodása azonban nem kizárólag a háborús feszültségekből adódó spontán folyamatoknak az eredménye, hanem tudatosan erősítették őket. Magyarországon az I. világháború meghatározó volt a zsidóság történetére nézve. Ugyan a zsidóellenesség nem választható el az évtizedeken átívelő kulturális hatásoktól, előítéletektől és politikai szándékoktól, de ahhoz, hogy tömegerővé tudjon válni, nagy társadalmi és szellemi átrendeződésnek kellett végbemenni. Ebben az országban ez történt, és ez az antiszemita hullám katalizátora lett.  A zsidóság a háborús gazdaság működtetésében különösen kiemelkedő szerepet játszott, azonban a „zsidó térfoglalás” nem merült ki ebben – kiterjedt a nagyvárosi nők helyzetére, a modern tömegkultúrára és a politikai életre is. A modern zsidó középosztály felemelkedésével a régi sztereotípiák feléledtek és újakkal bővültek ki. Az új ideológiák szerint a zsidók elárasztják az egyetemeket, meghatározóvá válnak a kultúrában, ráteszik a kezüket a magyar földbirtokokra, és át fogják venni a politikai hatalmat is. (Bihari, 2008)
A magyar nemesség idegengyűlölete, elfogultsága, önimádata és illúziói már a 18. században megfigyelhetők voltak, súlyos torzulásokat okoztak az emberek fejében, és mintául szolgáltak az etnikai gyűlölködésekhez. Ez a felfogás rendre továbböröklődött, és beépült a köztudatba. Már a háború előtt is sok sztereotípia élt a zsidókról, amelyek megmaradtak és rögzültek is a köztudatban, a háború pedig még tovább bővítette a listát. A pálinkafőző keleti zsidó, a jómódú pesti bankár, a szocialista pártvezér képéhez csatlakozott a katonaságot ellógó zsidó, a galíciai menekült és a gazdag hadiszállító, a sztereotípiák pedig stigmákká alakultak át. Újjáéledtek a piszkos galíciaiak beáramlásáról szóló régi sztereotípiák, és újak születtek a pesti zsidóságról, azonban ezek könnyen megtalálták a közös nevezőt. A galíciai szóhoz a csalás, az árdrágítás és az uzsorázás vádjai társultak. Az egyik legáltalánosabb vád, amely a zsidókat érte, az volt, hogy kerülik a frontszolgálatot. Azt beszélték, hogy ha mégis bevonultak, akkor vagy irodisták lettek, vagy minden bizonnyal értéktelen katonák. A zsidóság oldaláról gyakran hangzott el az az érv, hogy rájuk kereskedőként, hivatalnokként és értelmiségiként a hátországban van szükség, de mivel ez az érvelés az antiszemita csoportok legfőbb tételét ismételte meg a térfoglalásról, így nem jártak vele sikerrel.  (Bihari, 2008)
A zsidóság és a modern nagyvárosi kultúra összekapcsolódása felerősítette az antiszemitizmust, a háttérben viszont már nem a kereszténység előítéletei álltak, hanem a modernizációtól való viszolygás. A velük szembeni támadásnak két fő érve volt. Az 1900-as évek elején került a köznapi szóhasználatba a „térfoglalás” kifejezés, mely a zsidók túlzott szerepét takarja. A II. világháború idején már a második zsidótörvény címében is használták ezt a szót. A másik érv a modern kultúrára, mint idegenségre vonatkozott. Ezek a jelenségek nem számítottak magyar sajátosságnak, azonban a kitaszítás foka kivételesen magas volt Magyarországon. Mivel a modernizáció Budapesten ment végbe, és a zsidók nagy arányban voltak jelen itt, ezért az e jelenségekkel szembeni támadások a  főváros ellenességet is magukkal hívták. Mivel a zsidóság elsősorban a fővárosban volt uralkodó, ezért törekvések voltak arra, hogy Budapestet elhatárolják az ország többi részétől, így előzve meg a zsidó irányítást. (Bihari, 2008)
Az antiszemitizmus természetére az jellemző, hogy több irányvonalra is felosztható. El lehet különíteni hagyományos vallási, valamint modern faji-politikai antiszemitizmust, azonban ezek gyakran összemosódnak. Bihari szerint mindenki faji antiszemitának tekinthető, aki állandó és megváltoztathatatlan zsidó tulajdonságokat feltételez, melyek viselőiket mindörökre el fogják különíteni a többi emberfajtól. Ez lesz majd annak a modern, megsemmisítő antiszemitizmusnak az alapja, amely végül politikai programmá válik. Elsősorban az egyházi személyekre volt jellemző az, hogy leegyszerűsítő dichotómiákat alkalmaztak. Egy főpap szerint a zsidókérdés nem vallási, hanem faji kérdés. Azt látta megoldásnak, ha a bevándorlásokat teljesen leállítják, a háború első évét követően bevándoroltakat pedig kiutasítják, mondván, hogy a többiekkel már elbír a magyarság. A háború előtt a két tábor harca a pénzről és a kultúráról szólt, később viszont ezekhez csatlakozott még a föld és a politika, azaz már minden magyar értékért háború folyt. A kérdés tehát az, hogy kié lesz az ország. (Bihari, 2008)
A háború után a hangulatot az uralta, hogy a tömegek meg akarták büntetni azokat, akik a háború meghosszabbításáért felelősségre vonhatók, az pedig közismert tény volt, hogy az árdrágításokért a zsidóságot okolták. Jóslatok szerint a háború utáni, átmenetileg csendes antiszemitizmust új antiszemita közhangulat fogja követni, és a társadalom még megosztottabbá válik. Ennek következményeit még kiszámíthatatlannak látták. Még azok a csoportok is nagyobb ellenszenvet mutattak a zsidókkal szemben, akik korábban nem voltak antiszemiták. A társadalom két ellenséges csoportra bomlott fel, tőkésekre és tulajdonosokra, valamint dolgozó és szenvedő tömegekre. A tömegek úgy gondolták, hogy a háborúból egyedül az urak és a zsidók profitálnak, ezért csak nekik állhat érdekükben a háború meghosszabbítása, aminek csak akkor fognak véget vetni, ha már tele lesz a zsebük, egyszerűen megunják nézni a kínokat, vagy amikor már nem lesz kit küldeni a frontra. A lakosság a keresztény rétegek összefogását tervezte a zsidóság ellen, a politikai táborok a belső ellenséggel való nagy leszámolásra készültek. (Bihari, 2008)
Volt olyan is, aki 1918-ban amellett érvelt, hogy az antiszemitizmus csupán a liberalizmus, a szabadkőművesség és általánosságban a zsidó túlsúly elleni önvédelmet jelenti. Nevetséges azt hinni, hogy bárki ki akarja irtani, száműzni vagy javaitól erőszakkal megfosztani és törvényen kívül helyezni a zsidókat; a magyarság jobbik része csak azt akarja, hogy ismét az övé legyen az ország, és újra vezérlő faj váljon belőle. (Bihari, 2008)
Szintén ebben az évben a püspök szorgalmazta a numerus clausus bevezetését a felsőoktatásban. Kijelentette, hogy ő nem antiszemita, de nem akarja a saját népét feláldozni más fajok erejének, ezért a választójoggal való felruházásukat is károsnak tartotta. (Érdemes észrevenni, hogy az akkori szóhasználat rendszerint más fajként beszél a zsidóságról.) Még a liberális meggyőződésű Tisza miniszterelnök is megemlítette, hogy a háborúhoz kapcsolódó „visszásságok” előfordulása valóban jobban érinti azokat a foglalkozásokat, ahol a zsidók nagyobb arányban vannak jelen, ezáltal ő is meghajolt a zsidóellenes közhangulat előtt. (Bihari, 2008)
A zsidókérdés az ország jövőjének sorsdöntő problémája lett. A katolikus sajtó azt hangoztatta, hogy bár nem akarnak jogtalanságot elkövetni, nem fogják hagyni, hogy a zsidók terjeszkedjenek a gazdaságban, a magyar szellemet zsidó szellem váltsa fel, elszaporodjanak a bűncselekmények közöttük, aláássák a kereszténységet, és még nagyobb tömegek telepedjenek le az országban. Ezzel a cikkel egy időben megjelent egy másik is, reformátusok és keresztényszocialisták kibéküléséről és erőik egyesítéséről a közös ellenséggel szemben. Feltételezték, hogy a hazafias, asszimilálódó zsidóság sem akarja, hogy Magyarországból Zsidóország legyen, ezért rájuk is számítottak a hungarizmus programjának megvalósításában. Megkülönböztették tehát a „jó”, asszimilálódó magyar zsidókat és a „rossz”, önző „zsidó” zsidókat. Különösen ellentmondásos az a tény, hogy a modern antiszemitizmus fő célpontja pontosan az asszimiláns, nem hagyományőrző zsidóság volt.
Már a háború első évétől, de inkább két évvel később átfogó offenzíva indult a magyar nagybankok ellen, amelyben már egyértelműen benne foglaltatott a nyílt zsidóellenesség. A képviselőházban kimondták, hogy az áremelkedések egyértelműen a nagytőke, azaz a nagybankok üzérkedésének köszönhető. Az embereket dühítette, hogy néhány ember rendelkezik a többi 20 millió munkájának az eredménye felett. Még a nem antiszemita személyek közül is volt, aki a bankok hatalmát a legnagyobb zsarnokság eljövetelének tartotta, és azt is hozzátette, hogy nem lehet antiszemitának nevezni azt, aki osztozik ebben a nézetben vele. Egy másik néppárti képviselő nyíltan összekapcsolta és kárhoztatta a zsidótőke és a bankok hatalmát, és valószínűleg a vita legharciasabb érvelője lett azzal a kijelentésével, hogy ezt a helyzetet nyilván fogják tartani, és minden magyar családot az országban fel fognak világosítani arról, hogy kiknek köszönhetik a nélkülözést. Ebben az időben már közhelynek számított a „néhány gazdag tőkés” szemben a „szegény magyar nép” dichotómia használata. Az országon belül két nemzetről beszéltek, amelyek közül a kisebbik a nagynak a véréből és verítékéből aranyat csinál. (Bihari, 2008)
Az első nyílt támadás 1916-ban történt, azon a napon, amikor a politikai fegyverszünet felrúgása is. A zsidókérdés nyíltan napvilágra került, és nem kellett már a bankok mögé bújni vagy célzásokkal élni. Ez nagyjából 1920-ig így is maradt. Az első két évben naponta téma volt a parlamentben a zsidókérdés, megtalálható volt minden lehetséges összefüggésben. Név szerinti példákat hoztak árdrágítókra, hadiszállítókra. A háború utolsó hónapjaiban a hatóságok határozottabb lépéseket tettek a galíciaiakkal szemben, amikor a pesti zsidónegyed egyes részeiben sorozatos razziákat és házkutatásokat tartottak. (Bihari, 2008)
Az antiszemita érvelés szókincsét és témáit nem a világháború végén találták ki – már a háborút megelőzően is a köztudatban voltak. Egyházi körök és a konzervatív értelmiségiek egyaránt alakították ezeket. (Bihari, 2008) A rasszista ideológiák funkciója az, hogy biztosítsák az uralkodó és alárendelt csoportok elkülönítését, megakadályozzák a kisebbség részvételét a társadalomban, valamint megerősítsék az uralkodó csoportnak a gazdaság és az elosztás ellenőrzésében elfoglalt vezető helyét. (Fleras-Elliott)
A kulturális rasszizmus azt mondja ki, hogy minden kultúrának joga van az élethez és a méltósághoz, de ez csak a saját földrajzi helyén illeti meg, nem pedig azokban az országokban, melyekbe bevándorolnak. (Feischmidt, 1997)

A sajtó szerepe
1917-ben megjelent egy könyv, amely a zsidók valós helyzetét akarta tanulmányozni, azonban a szerző korábbi naplóiból kivehető zsidóellenes beállítódása. A fronton és a hátországban szerzett tapasztalatai és a könyvét ért negatív bírálatok azután csak még inkább elmélyítették érzelmeit. Feljegyzései hátországbeli gyáva zsidókról szólnak, akik visszahúzódnak a szolgálat elől, és túl sok pénzt keresnek, de a jótékonysági kezdeményezésekben nem vesznek részt. Sokszor lehet találkozni az írásai közt azzal is, hogy a zsidókat nagyon összetartónak találta. Ítéleteit úgy adta elő, mintha a közvélemény hangján szólna, és objektív okokat talált arra, hogy a zsidók viselkedését helytelenítse. Magyarságukat és demokrata elkötelezettségüket sem tartotta őszintének, mert még a világháború sem szolgáltatott nekik okot arra, hogy összeolvadjanak a társadalom többi tagjával. Szerinte pontosan az ő magatartásuk teszi lehetetlenné azt, hogy a háború befejeztével a keresztények magukkal egyenlőként tekintsenek rájuk. A szerző kiváló gondolkodó volt, azonban előítéletes nézetei miatt a megállapításai egyoldalúnak bizonyultak. A háború alatti tapasztalatok a baloldali antiszemitizmus egyik képviselőjévé tették. Az antiszemita sajtó nagyon kedvezően fogadta a könyvét, bár amiatt bírálták, hogy következtetéseivel nem ment eléggé messzire. (Bihari, 2008)
Az egyik legjelentősebb folyóirat szerkesztősége 1917-ben körkérdést intézett az értelmiséghez a magyar zsidóság helyzetéről. A kérdések arra vonatkoztak, hogy van-e az országban zsidókérdés, és ha van, akkor miben áll a lényege, mik az okai, és miben látják a megoldását, milyen társadalmi reformok vagy törvények kellenének. A többség úgy válaszolt, hogy van zsidókérdés, és a világháború hatásait tette felelőssé azért, amiért előtérbe került. Felmerült a kérdés, hogy miért tartották szükségesnek, hogy körkérdéssel forduljanak az emberekhez. A legvalószínűbb magyarázat az lehet, hogy egy ehhez hasonló átfogó és objektív tudományos vizsgálat elősegítheti még a legnehezebb társadalmi kérdések megoldását is, így a zsidókérdést is. A kutatás elindítása azonban nem bizonyult bölcs döntésnek, mert a cenzúra jelentősen torzította az információkat, és ezáltal a közvélemény tájékozódását is. Sokan nem vették észre, hogy a háború mennyire torzító hatással van a racionális gondolkodásra. (Bihari, 2008)
1916-tól folyamatosan elárasztották a folyóiratokat a zsidókérdésről írt cikkek, egy évvel később pedig már a napisajtót is. A legaktívabb részvételt a katolikus, valamint a Függetlenségi Párthoz közel álló lapok mutatták. (A katolikus lapok már egy évvel korábban is foglalkoztak a témával.) Az egyik lap azzal vádolta meg a zsidókat, hogy a zsidókérdést ők maguk gerjesztik, illetve hogy a kritikákra terrorral felelnek. A magyarságot kényszerítésre szólítja fel. A hungarizmust nem tartják antiszemitizmusnak, mondván, hogy nem a zsidóságot akarják letörni, hanem a magyarságot talpra állítani. Volt olyan folyóirat, amelyben a zsidó szó a háború előtt elő sem fordult, azonban a magyar hitet, erkölcsöt, becsületet és hazafiságot védelmezte. A határozott antiszemita fordulat – az országgyűlésben és bizonyos lapokban – az 1916-1917-es évek fordulójára tehető, és ekkor a szélsőséges antiszemiták előtt is megnyílt az út. Még a papírhiány időszakában is változatlan terjedelemben jelentek meg a cikkek. A vicclapokban 1915-től feltűntek a zsidóviccek. Ezek a lapok inkább az egyszerű emberekhez jutottak el, míg a kifinomultabb érvelések a felső és középosztályhoz. Az ország visszahódításáért vívott harc első számú színhelye a sajtó volt. Voltak olyanok, akik a zsidókérdést sok probléma közül az egyiknek tekintették, mások viszont a magyar nép élet-halál kérdéseként említették. (Bihari, 2008)
A különböző katolikus körök egyre fokozódó aktivitása nagy szerepet játszott az antiszemitizmus felélesztésében. A háború utolsó évében három keresztény párt egyesült, így az addiginál sokkal inkább alkalmasak voltak arra, hogy néppártként folytassanak politizálást. A legnagyobb és legfontosabb szervezet azonban a Katolikus Népszövetség volt, amely 1908-ban alakult, melynek taglétszáma a háború évei alatt a duplájára nőtt. Számos cikk látott napvilágot a turánizmusról, amelyet a magyarság mint hivatás újrafogalmazására és új identitáskeresésre tett nacionalista kísérletként lehetne jellemezni. A fajhigiénia, a fajnemesítés és az eugenika már a háború előtt is nagyon népszerű témának számítottak, a háború éveiben pedig még nagyobb hírnevéről beszélhetünk. Téma volt egy új magyar embertípus létrehozása, amely magában foglalta volna az alsóbbrendűek kirekesztését, azonban a gondolat felvetője elutasította az antiszemitizmus szándékát. Őt talán nem lehet tudatos antiszemitának bélyegezni, azonban egy régimódi, ösztönös idegenellenességet magában hordott a gondolkodása. A népesedéspolitika és a fajhigiénia szorosan összekapcsolódott. A keresztényt erősnek, bátornak, igazi magyarnak tartották, akik a fronton elesnek, a zsidókat viszont testileg satnyának, nyomoréknak és degeneráltnak, akik a fajfenntartásról fognak gondoskodni. Egy radikális szociológus megsemmisítő antiszemitizmusról és galíciai parazitákról beszélt, és hozzátette, hogy nincs olyan kíméletlenség, ami helyénvaló ne lenne velük szemben, és irtani kellene őket. Érdemes megjegyezni, hogy Bihari könyvében máshol nem jelenik meg ilyen vélemény, mégsem szentel különösebb figyelmet neki. Egy másik érdekes idézet az volt, amelyben egy áttért zsidó jegyzi meg, hogy csak egy kitért zsidó tudja igazán gyűlölni elhagyott felekezetét. A zsidó témák egyébként a mozikban is népszerűek voltak. (Bihari, 2008)

Vissza az időben
Ha néhány évszázadot visszamegyünk az időben, akkor más történelmi példákat is találhatunk arról, hogy milyen az, ha egy nemzet területén kisebbségi csoportok is élnek.
Szent László uralkodása idején a magyar állam területén mohamedán csoportok jelentek meg. 1092-ben egy területen elrendelték, hogy ha vallásukat gyakorolni akarják, akkor át kell telepíteni őket más keresztény falvakba. Később már a mohamedán falvakban keresztény templomokat kellett felépíteni, illetve országszerte érvénybe lépett az a rendelet, hogy ezen falvak népességének felét máshova kell telepíteni. Megindult tehát egy erőszakos keresztény térítés, valamint az etnikai közösségek megbontása. A széttelepítéseket nem etnikai alapon, hanem a vallási totalizmus jegyében végezték. Egy másik klasszikus módszer volt a keresztényekkel való vegyes házasság előírása. A királyi udvarral kapcsolatban álló kereskedők és kincstári jövedelemkezelők hajlottak a kereszténység színlelt felvételére, azonban a később kibontakozó egyházi üldözés során főként őket támadták a hazug színlelés miatt. Az állam nem akarta őket eltávolítani, mert szüksége volt rájuk a kincstári ügyek intézésében, ezen kívül kiváló katonáknak bizonyultak. Ez a kettős funkció kitartott egészen a 12. századig, és némileg csökkentette a vallási és etnikai identitásukat terhelő veszélyeztetettséget. Identitásuk megőrzését az a tolerancia biztosította, amelyet a királyi politika tanúsított irántuk. II. Géza szembeszegült még a keresztény papokkal is. Úgy tartották, hogy azért tudnak olyan vitéz katonák maradni, mert a király meghagyta nekik a vallásuk szabad gyakorlását. Ebben az is fontos szerepet játszott, hogy az egyes falvak a maguk életét élhették. A következő évszázadban az egyház már szóvá tette, hogy a mohamedánok nagyobb szabadságot élveznek, mint a magyar köznép. 1217-ben a toledói egyetemes zsinat egész Európában frontális támadást hirdetett a zsidók és a mohamedánok ellen. A magyar állam területén élő mohamedán katonák elmagyarosodása az 1200-as években kezdődött meg, ami a nyelvhasználatot, a viseletet és a szokásokat érintette. Mivel az ő életükben a ruhaviselet, a haj és a szakáll kiemelt jelentőséggel és megkülönböztető jelleggel bírt, így ez óriási változást jelentett. Az asszimilációt senki sem erőltette, és a katonákon kívül mindenki más még ragaszkodott a hagyományos külső megjelenéshez. A magyarok között élő csoportoknak közel 400 éven át sikerült megőrizniük identitásukat.
Egy másik megemlítendő példa egy magyar népcsoportról szól, akik Dél-Besszarábia, azaz a mai Ukrajna területén éltek, saját népüktől távol. Nekik a 13. századtól a 19. századig sikerült megtartaniuk identitásukat. Még a 17. században is hét katolikus magyar falu létezett a román, orosz és tatár népek között, ráadásul megtartották magyar nyelvüket is. Vallási nézeteik mellett olyannyira kitartottak, hogy inkább nem keresztelkedtek, mint hogy ortodox vallásúak legyenek. Ez lett volna az egyetlen módja a megkeresztelkedésnek, hiszen nem élt közöttük katolikus pap. A magyarok nehezebb helyzetben voltak, mint a közöttünk élő mohamedánok, mert ők nem láttak el fontosabb funkciókat, könnyebbség volt azonban az, hogy a hatalom teljes mértékben közömbös volt a vallásuk iránt. A terület ekkoriban még a senki földje volt, hatalmi szervezetről sem nagyon lehetett beszélni. Etnikai identitásuk még a 18. század elején is sértetlennek látszott, sőt, a populáció létszáma is növekedett, a század közepén azonban egyre inkább kezdték elveszíteni kitartásukat. Fokozatosan felvették a román szokásokat, és többen románul gyóntak. A 18-19. század fordulója környékén a magyar népsziget felszívódása rohamos ütemben zajlott, 1838-ban pedig már teljes elrománosodás figyelhető meg.
Ez a két példa arra enged következtetni, hogy évszázadokon keresztül is képes lehet egy etnikai vagy vallási csoport identitásának megőrzésére, és látható, hogy képesek voltak többé-kevésbé békésen élni egymás mellett anélkül, hogy a befogadó társadalom asszimilációs törekvésekbe kezdett volna, vagy megpróbálta volna felszámolni ezeket a csoportokat. (Szűcs, 2008)

Összefoglalás
A zsidók esetében megfigyelhető a bűnbakeffektus, hiszen a nemzeti egység megbontásáért felelős csoportot meg kellett találni, és mivel voltak olyanok, akik láthatóan hasznot húznak a háborúból, akkor ők nem tartoznak a nemzethez, elárulják azt. (Bihari, 2008)
Az első világháború során a zsidókérdés lényegében abból állt, hogy a zsidók ebben az országban kimagaslóan fontos, új társadalmi szerepekhez jutottak, valamint meglévő pozícióikat még tovább erősítették a gazdasági és kulturális területeken. Mindez már a háború előtt is kiélezte az ellentéteket. A háború csak tovább gerjesztette a zsidóellenességet, illetve annak okává is vált. Új antiszemita sztereotípiák születtek, a régiek megerősödtek, és összekapcsolódtak az újakkal. A látszat ellenére azonban a legtöbb magyar zsidó ugyanannyira vesztese volt a világháborúnak, mint a keresztények. (Bihari, 2008)
Az antiszemita közhangulat kialakulásához Bihari szerint három tényező kellett. Az első volt a spontán elem, a keresztény egyházak, elsősorban a katolikus egyház elszántsága, amelyek a hungarizmus nevében felvették a harcot a zsidósággal. Még a katolikus és protestáns körök közötti ellenséges viszony is megszűnt a közös cél érdekében. A második, ideologikus tényező az volt, hogy a korábban az antiszemitizmustól kevéssé érintett rétegek is fogékonyabbá váltak a zsidóellenességre, elsősorban a parasztságot lehet itt említeni, akik valós vagy vélt háborús sérelmeiket rótták fel a zsidóknak. A harmadik tényező politikai-taktikai jellegű volt, mert sok közszereplő felismerte, hogy hitelesebben játszhatja a magyar érdekek védelmezőjét, ha mindenért a zsidókat teszi felelőssé, valamint a liberális beállítódású Tiszán is ütni akartak. Ez a három felsorolt összetevő meghatározta a zsidók sorsát a háború végén. Az antiszemitizmus háború utáni fellobbanása tehát nem az érzelmek hirtelen kitörésével magyarázható, váratlan és radikális liberalizmus elleni fordulat volt. A magyarázatokat sem lehet teljes egészében a háború hatásaiban keresni, azonban fel kell tenni a kérdést, hogy a világháború nélkül is ugyanez a folyamat ment volna-e végbe. Hazánkban az antiszemitizmus 1914 előtt is az egyik meghatározó téma volt, bár ekkor még nem ez volt a legfontosabb. Magyarországon a zsidók sokkal meghatározóbb mértékben voltak jelen az élet legtöbb területén, mint más országokban, ezért a zsidókérdést ugyanannyira társadalmi-kulturális problémának is kell tekinteni, mint amennyire politikai témának. Itthon valószínűleg a háború nélkül sem maradtak volna az események békés mederben. Akkor is be kellett volna következnie egy küzdelemnek, hiszen túl mély, és egyre mélyülő szakadék húzódott a modern és az elmaradott Magyarország között. Az első világháború tette az antiszemitizmust kulturális kóddá. 1917 és 1919 között már konkrét javaslatok születettek a zsidók kirekesztésére és arányuk korlátozására, mint a teljes elkülönítés vagy a numerus nullus. Az egyik első utalás a legradikálisabb  megoldásra az az érvelés volt, amelyben egy bírósági jegyző ezt mondja: a zsidókérdést rendezni kell, apró kis pofozkodással, pogromheccekkel, hiszen egymilliót kiirtani még akkor sem tudnának, ha élelmes és kegyetlen zsidók lennének. (Bihari, 2008)
Simmel megfogalmazásában az idegen az a vándor, aki nem vándorol tovább, megérkezik, és marad is. Ő maga is a befogadó társadalom tagja, ugyanakkor kívülálló. Az ilyen idegen archetípusa szerinte a zsidó kereskedő, akinek a földhöz kötött keresztény őslakosokhoz képest teljesen más az életmódja és a tulajdonhoz való viszonya. Ezt a jelenséget lehet felfedezni Bihari könyvében is, amikor arról beszél, hogy a zsidók csak a hasznot látják a földben, de harcolni nem hajlandók érte. Simmel szerint idegennek lenni jelenthet többletet is, mások szerint viszont csak az állandósult konfliktusok forrása. A többletre jó példával szolgál a közöttünk élt mohamedán csoport, akik fontos kettős funkcióval rendelkeztek. (Feischmidt, 1997)
Schütz szerint, ha az idegen nem hajlandó saját kultúráját felváltani az újjal, akkor mindig is marginális ember marad, és sosem fogja tudni, hogy hova is tartozik igazán. Stichwech pedig azt mondja, hogy a befogadó társadalmakban az idegenek társadalmi helye és szerepe adott, ami azt jelenti, hogy a meglévő űröket töltik ki. Általában alacsonyabb pozíciókba kerülnek, ez azonban Magyarországon pont ellenkezőleg volt, hiszen a zsidók gyakran nagyon magas szerepekre tettek szert, és hasonló mondható el a mohamedánokról is. Stichwech elmélete szerint a társadalmakban pont az idegenség stabilizálására kellene törekedni, ami valóban igaz lehet akkor, ha az idegenek az alacsony pozíciókat töltik be. (Feischmidt, 1997)
A nemzetállamok kierőszakolták a homogenitást, a közös szemléletet hirdették, és támogatták az ellenségességet mindenkivel szemben, aki nem tartozott az egységhez. Ez a kötelező homogenitás a nacionalista ideológiára jellemző. Egyetlen olyan kísérlet sem vált be azonban, amely meg akarta szüntetni a sokféleséget, tehát az asszimiláció mint program elbukott. (Bauman, 1997) Az 1960-as évektől kezdtek rájönni arra a tudósok, hogy a modernizáció nem hozza el magával a különbségek jelentőségének csökkenését. (Feischmidt, 1997)

Felhasznált irodalom:
•    Bauman, Zygmunt: Modernség és ambivalencia. In: Feischmidt Margit szerk.: Multikulturalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 1997
•    Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008
•    Feischmidt Margit: Multikulturalizmus: kultúra, identitás és politika új diskurzusa. In: Feischmidt Margit szerk.: Multikulturalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 1997
•    Fleras, Augie – Elliott,  Jean Leonard: A multikulturalizmus Kanadában: „A sokféleség felmagasztalása”. In: Feischmidt Margit szerk.: Multikulturalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 1997
•    Szűcs Jenő: Két történeti példa az etnikai csoportok életképességéről. In: Holmi 2008. november