Sokat gondolkodtam, hogy melyik témából is írhatnám meg ezt a dolgozatot. Mivel mindegyik téma meglehetősen érdekes és hosszú oldalakat lehetne velük megtölteni, ezért a választás meglehetősen nehéznek bizonyult. A végső döntésemhez, mely szerint a homoszexualitásról fogok írni, az az út vezetett, hogy úgy gondolom, ez egy olyan téma, melyet a többségi társadalom túlságosan is hanyagol. Ennek a hanyagolásnak több oka is van, elsősorban ez egy nagyon kényes téma, melyről az emberek többsége nem szeret beszélni, és ha mégis szóba kerül, előítéletek céltáblája az, aki a melegek mellett emel szót, automatikusan melegnek bélyegzik meg, vagy úgy gondolják, hogy valami baj van vele.  A dolgozatomhoz az anyagok keresésekor jöttem rá arra is, hogy mennyire kevés a magyar nyelvű irodalom a témában. Persze sok könyv szentel neki 1-1 fejezetet, főleg a kisebbségekről, előítéletekről, pszichológiáról szóló könyvekben, de különálló irodalom a téma nagyságához és társadalmi hatásaihoz képest szerintem meglepően csekély. Pedig a melegek helyzete legalább annyira problémás és előítéletekkel teli, mint a romák, zsidók és más kisebbségekhez tartozók nehézségei.
Sajnálatos módon a rengeteg tévhit, ami a melegeket övezi, még mindig masszívan tartja magát. Csak néhányat megemlítve, amiket gyakran hallani:
A homoszexualitás betegség. A melegek pszichésen sérültek. A homoszexualitás meggyőzéssel, rábeszéléssel terjed. A melegség magánügy, nem kell róla ennyit beszélni. Lassan már kötelező melegnek lenni. A meleg-felvonulás feleslegesen provokatív; többet árt az ügynek, mint használ. A homoszexualitást gyermekkori trauma okozza. A melegek gyermekei maguk is melegek lesznek. Sokan csak divatból lesznek melegek. A melegek szándékosan provokálnak viselkedésükkel másokat. A homoszexualitását – ha valaki akarja – megváltoztathatja. A melegek szeretnek női ruhába öltözni, stb.
Az, hogy a melegségnek valamiféle köze van a pedofíliához, valamint az, hogy a melegséget „el lehet kapni” és „divathóbort” önmagukat nagyon jól gerjesztő tévhitek, melyeket szeret kihangsúlyozni a konzervatív/keresztény közvélemény nagy része, pedig ezek igencsak messze állnak a valóságtól. Ezek a fajta előítéletességek egyértelműen, sajnos, a meg nem értésből fakadnak és abból, hogy egy olyan mélyen heteroszexualitással körülvett világban élünk, hogy már az is provokációnak tűnik az emberek szemében, ha a homoszexuális párok mondjuk kézenfogva sétálnak az utcán.

Az országunkban sajnos még ott sem tartunk, ahová Amerika vagy Európa nagy része már eljutott. A magyar társadalom nem kész elfogadni a másság ezen formáját, és ebben a kormányzó hatalom is partner. Idén áprilisban, az országunkban olyan alkotmány született meg, mely annak esélyét, hogy a melegeknek normális családi élete lehet, visszataszította a kezdetekhez, pedig milyen reményekkel teli volt, amikor a bejegyzett élettársi kapcsolat keretében már 2009-ben megjelenhettek bizonyos előrelépések.
„Az új alaptörvény házasságról szóló szakasza ellentétes a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának szellemével, illetve az európai ajánlásokkal és elvárásokkal. Kívánatosnak tartják, hogy olyan módon határozzák meg a család fogalmát és szabályozzák a házasság intézményét, hogy az minden olyan magyar állampolgárt megillethessen, aki társával kölcsönös szereteten és tiszteleten alapuló tartós közösségben szeretne élni.”
Mielőtt még bővebben kifejteném ezzel kapcsolatos gondolataimat, visszatérnék egy kicsit az alapokhoz.
A homoszexualitás többféleképpen értelmezhető fogalom, melynek lényege az azonos nemű emberek közötti érzelmi és/vagy szexuális kötődés. Homoszexuális tapasztalat és magatartásforma mindig is létezett: a világ kultúráit etnográfiai szempontból leíró ún. Murdock-atlaszból kiderül, hogy a „társadalmak 60%-ban megtűrték vagy intézményesítették a férfi homoszexualitást, és természetesen a többi társadalomban is előfordul.” (Csányi 1999:203-4)
A „homoszexualitás” műszót Kertbeny Károly író, műfordító alkotta meg. Nyomtatásban először az 1869-ben névtelenül közreadott, német nyelvű pamfletjében fordult elő. Kertbeny olyan nevet akart alkotni, amely tárgyszerűen, semlegesen utal a jelenségre, és nem minősíti. Sokáig ezt a szót alkalmazta a tudományos és jogi nyelv, valamint a műveltebb rétegek is; ma már azonban ez a szó javarészt visszaszorult a szűkebb orvosi szaknyelvbe, mert magát a szexualitást hangsúlyozza, azonkívül sokan túlzottan orvosi jellegűnek, elidegenítőnek találják.
A homoszexuális szót korábban csak férfiakra alkalmazták (például „homoszexuálisokról és leszbikusokról” beszéltek); ez azonban tévedés, hiszen nem utal a hímnemre, és a leszbikusok is ugyanúgy homoszexuálisok. (A „homoszexuálisok és leszbikusok” kifejezés tehát olyan, mintha „embereket és nőket” emlegetnénk.)
A homoszexuális kifejezés szó szerinti jelentése „azonos nemű”: az 'azonos' jelentésű görög homo- előtagból és a 'nem' jelentésű latin sexus szóból származik. (Az 'ember' jelentésű latin homo szótól tehát független.)
Annak magyarázatára, hogy miért is lesz valakiből homoszexuális, igazán elfogadható elmélet még nem született. Alapvetően két csoportra lehet osztani azokat az elméleteket, amelyek a témával foglalkoznak. (A vallási nézeteket, amik a homoszexualitás sátántól való voltát hangsúlyozzák, most kihagynám. Az a keresztényi tanítás, hogy a homoszexualitás azért bűn, mert a szexualitás isteni célja a szaporodás, alapvetően ott bukik meg, hogy a homoszexualitás biológiailag meghatározott jelenség. Következésképen nem erkölcsi kérdés, ahogy heteroszexuális sem elhatározásából lesz valaki. Ha van Isten, és homoszexuálisokat is teremtett, rá hivatkozva nem lehet teremtményeit üldözni.).
Az első ilyen elmélet szerint a homoszexualitásnak biológiai/genetikai okai vannak. 1993-ban Dean Hamer mikrobiológus olyan gént talált az X kromoszóma egyik végszakaszán (Xq28), amely kutatásai szerint a homoszexualitásért felelős.  
Az egypetéjű ikervizsgálatok során már kiderült, hogy ha az egyik testvér homoszexuális, akkor ötven százalék valószínűsége van annak, hogy a másik is az. A kétpetéjűeknél, akik genetikailag nem azonosak, ez az arány csak 15%.
A másik dolog, ami ezt az elméletet támogatja az állatvilágban keresendő; a homoszexualitást sokáig az emberi faj sajátjának gondolta mind a tudományos, mind a társadalmi közvélemény. A fajfennmaradás szempontjából a nehezen értelmezhető viselkedésforma azonban jelen van az állatvilágban is. Megfigyelések támasztják alá, hogy egyes delfinek, birkák, orángutánok és bizonyos madarak körében sem ismeretlen az egyneműek közötti testi szerelem.
Szintén gyakori magyarázatok kötődnek a homoszexualitás pszichés vonatkozásainak hangsúlyozásában. A klasszikus pszichoanalitikus elméletben hangsúlyozott a domináns anya, az érzelmileg távoli, elérhetetlen apa és a gyerek által alkotott triád szerepét már a kutatók többsége megkérdőjelezi, a nagy mintát bevonó vizsgálatok egyáltalán nem támogatják ezt a feltevést. Már szinte senki nem hangsúlyozza a szakirodalomban a tanulási-tapasztalati elméletek olyan egyszerű változatait, amelyeket leginkább egyfajta csábítási elméletnek lehetne nevezni, miszerint a gyerek serdülőkorában ért szexuális csábítás vagy nem megfelelőnek tartott szexuális ingerek megváltoztatják a serdülő szexuális érdeklődését. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a később homoszexuálissá vagy leszbikussá váló serdülő az első tényleges szexuális tapasztalatait megelőzően, már átlagban három évvel korábban, akár serdülőkorát megelőzően is tudja, hogy ő más, mint a többi.
1975-ben a homoszexualitás kikerült a pszichiátriai betegségeket felsoroló „Betegségek nemzetközi osztályozása” című, folyamatosan frissített kiadványból.
Nagyon sok pszichés magyarázat van a homoszexualitás okainak magyarázatára. Többen is megpróbáltak elfogadható pszichológiai magyarázatot találni erre a jelenségre (Freud, Brown, Jung, stb.). Minden elméletnek lehetnek persze alapjai, de ha azt vesszük figyelembe, hogy a társadalom mekkora százaléka érintett a témában, valamint, hogy a jelenség nem csak az emberekre érvényes, akkor valószínűbb egy biológiai/genetikai magyarázat, bár talán ez túlzottan is leegyszerűsítené a témát.
Tények és tévhitek keveréke lengi körül a homoszexualitást, mint témát a társadalomban (mint ez minden kisebbség felé lenni szokott). Homoszexuálisok vannak, voltak és lesznek, kizárólag az emberek hozzáállása a témához az, ami folyamatos változáson megy keresztül az évezredek folyamán.
A homoszexualitás, bármennyire is hangoztatják sokan, nem a XXI. század „találmánya”, még csak nem is a sokat emlegetett görögöktől és rómaiaktól ered.
Már az ősközösségi társadalmakban is fellelhetők az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat nyomai. Az időszámítás előtti 12 000 körül maradtak fenn a homoerotika iránti megbecsülés jelei: barlangrajzok, fallikus vesszők ezrei, illetve mesterséges dupla hímvesszők/dildó, amelyet két nő együtt használt a mai Franciaország területén (Gorge d'Enfer-ben).
Az ókori Görögország városállamaiban természetes dolognak tartották, ha az emberi lényeket vonzza a szép emberi test, a homoerotikus kapcsolatokat egyáltalán nem üldözték, a homo- és heteroszexuális preferenciák váltakozását az egyéneknél nem tekintették veszélyesnek (Dover, 2001).
Az ókori Róma homoszexualitáshoz való hozzáállását erősen befolyásolta a görög minta. A köztársaság korát az erkölcsi közömbösség jellemezte: sem szégyennek, sem dicsőségnek nem tekintették a homoszexualitást. Cicero leszögezte, hogy nincs abban semmi jogellenes, ha két férfi élvezi az erotikus gyönyöröket, de mindent a maga helyén kell kezelni.
A VI. században a kereszténység és más kultúrák hatására a homoszexualitást törvényen kívül helyezték. 533-ban Justinianus császár (bizánci uralkodó) alkotott korlátozó törvényeket "olyan férfiakkal szemben, akik vágyat éreznek más férfi iránt". A szodómia büntetése kasztráció volt. 1432-ben Firenzében hozták létre Európában először a szodómia bűnét elkövetők elleni eljárásokat indító speciális szervezetet (Uffiziali di Notte; Az Éjszaka Hivatalnokai), az ezt követő 70 évben több mint 10 ezer férfi és fiú ellen indult eljárás. 1451-ben V. Miklós pápa felhatalmazta a pápai inkvizíciót, hogy üldözze a férfi szodómiát. 1476-bam Leonardo da Vinci-t kétszer is feljelentették a hatóságnál, de szemtanú hiányában felmentették.
„Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utálatosság az.” 3 Móz. 18.22.
A homoszexuális mozgalmak kezdeti szellemi ihletője a XVIII. század végén jelentkező felvilágosodás. Voltaire és Diderot elítélték a melegség barbár elnyomását, de az erkölcsiséget az egyházzal azonosították, s ezért szerintük a homoszexualitásnak el kell tűnnie. Jean-Jacques Rousseau: Les Confessions című művében (1770) a szerző leírja, hogy egy afrikai megpróbálta őt elcsábítani, ám az első rémületét legyőzte, és végül egy baráti viszony alakult ki közöttük. Ez a mű talán az első védőbeszéd az azonos neműek szerelmének toleranciája mellett a modern európai irodalomban.
A modern kor tulajdonképpen a 19. század második felében kezdődött, amikor az irodalmi művekben egyre gyakrabban jelent meg témaként az azonos neműek szerelme, amikor a német törvényszéki orvostan jeles képviselői elkezdtek foglalkozni a problémával, valamint az ún. homofil propagandisták (Ulrichs, Kertbeny, Hirschfeld és a Tudományos Humanitárius Bizottság) színre léptek.  
A nácik hatalomra jutása után 1935-ben szigorították a német büntetőtörvénykönyv 175. paragrafusát, amely a férfiak közti homoszexuális aktusokat volt hivatott büntetni. A szigorítást követően az elítéltek száma közel tízszeresére nőtt. A homoszexuálisok felkutatása és letartóztatása a Gestapo feladata lett. A „visszaeső” elkövetőket büntetésük lejárta után átnevelési célból koncentrációs táborokba hurcolták.
A koncentrációs táborokban minden elítéltnek egy lefelé fordított színes háromszöget kellett viselnie, a háromszög színe mutatta a bebörtönzés okát. A zöld háromszög a bűnözők; a piros a politikai okokból fogva tartottak; a lila a Jehova tanúinak; a fekete az antiszociális személyek (alkoholisták, prostituáltak, munkakerülők, leszbikusok, romák); a rózsaszín pedig a homoszexuálisok jele volt. A zsidók számára két egymásra fordított, Dávid-csillagot formázó sárga háromszög viselése volt kötelező.
Richard Plant az 1933 és 1944 között homoszexualitásért elítélt férfiak számát 50 000 és 63 000 közé teszi.
A lágerirodalom azonban furcsamód alig-alig tesz említést róluk, mintha senki sem akarna tudomást venni a rózsaszín háromszögesekről. Pedig nem lehetett nem észrevenni őket, hiszen a jelzés a többinél lényegesen nagyobb volt, hogy már mindenki messziről láthassa, kivel is van dolga. És még csak nem is elenyésző kisebbségről volt szó: Jean Boisson, francia történész becslése szerint akár másfél millióan is lehettek. A náci doktrína szerint az volt a bűnük, hogy kivonják magukat az árja faj szaporításának sürgető feladata alól. Eleinte csak „átnevelni” akarták őket: nyilvánosházakban dolgoztatták őket, hátha attól jobb belátásra térnek, különböző hormonoperációkkal kísérleteztek, s csak mikor végérvényesen kiderült, hogy ezzel a módszerrel semmire sem mennek, akkor döntöttek kiirtásukról.
 
Melegbüszkeség

A melegbüszkeség (angolul gay pride) a szexuális kisebbségek (melegek, leszbikusok, biszexuálisok és transzneműek) identitáspolitikai mozgalma. A mozgalom alapvetései, hogy a homoszexualitás a heteroszexualitással azonos értékű; hogy az azonos nemű párokat a különnemű párokkal azonos jogok illessék meg; illetve hogy a társadalmi elfogadáshoz és a jogegyenlőség eléréséhez szükség van rá, hogy a melegek és leszbikusok nyíltan felvállalják szexuális orientációjukat.
    A melegbüszkeség-mozgalom jelentős eseménye az évenként megrendezett büszkeségnapi felvonulás (angolul gay pride march, vagy a Stonewall fogadó utcájáról elnevezett Christopher Street Day). Az első felvonulást a lázadás egyéves évfordulóján, 1970. június 28-án tartották New Yorkban. Stonewall Innben zajlott zavargás, amelynek dátuma – 1969. június 28-a – vált a büszkeség napjává. Ekkor történt ugyanis, hogy a greenwichi, közismerten melegek által látogatott bárba benyomult az erkölcsrendészet, hogy a vendégeket letartóztassa. Nem először történt ilyen a kocsma történetében, korábban is sűrűn igazoltattak arrafelé a rendőrök, de most először fordult elő, hogy a kizavart vendégek tömeggé verődve a jogaikat kezdték hangoztatni, és az újabb rendőrautók megérkezésének hatására kirobbant a verekedés. Nem tartott sokáig, míg a rendőrség szétoszlatta a csoportot, de a következő napokban ennek hatására újabb összecsapásokra került sor a rendőrök és a melegek között. A következő évben, 1970. június 28-án három amerikai városban, New Yorkban, Los Angelesben és San Franciscóban emlékeztek meg a Stonewall Innben történtekről. A felvonulás hetvenes évek során elterjedt Amerika és Európa, majd a világ más nagyvárosaiban is. A felvonulás egyszerre politikai demonstráció (a résztvevők gyakran visznek politikai üzeneteket, jogköveteléseket tartalmazó transzparenseket) és látványos show-elemekkel tarkított karneváli felvonulás.
A világ legjelentősebb büszkeségnapi felvonulásait New Yorkban, San Franciscóban, Torontóban, Kölnben, Amszterdamban és São Paulóban tartják. Évről évre megrendezik a Euro Pride-ot és a World Pride felvonulást is, mindig más és más városban.  A felvonulás megítélése meleg körökben is sokféle: vannak, akik túlságosan harsánynak tartják, míg mások a meleg-jogi mozgalom fő eseményét látják benne. Az mindenesetre tény, hogy míg a vonulók többsége átlagos utcai ruhában jelenik meg, a média leginkább a kirívó megjelenésű, provokatív viselkedésű embereket mutatja. Ilyenek azonban bármilyen karneválszerű rendezvényen előfordulnak, és a felvonulással szembeni ellenérzések alapvetően nem ebből, hanem a melegek elutasításából táplálkoznak. A meleg felvonulás egyszerre polgárjogi tüntetés és színes utcai buli, s e kettős küldetésnek valóban nem könnyű megfelelni.
Az új évezredben egyre több országban vállalják fel híres emberek a melegségüket. A politikusok közül elsőként Berlin szociáldemokrata főpolgármestere, Klaus Wowereit tette meg az első lépést: "- Meleg vagyok, és ez így rendben van." A párizsi főpolgármester, a szocialista Bertrand Delanoe szintén meleg, a német liberális Guido Westerwelle egy nyilvános rendezvényen partnerével jelent meg. Nagy-Britanniában Ron Davies, az első Blair-kormány tagja, valamint Peter Mandelson, munkáspárti politikus és miniszter, jelenleg az Európai Bizottság kereskedelmi ügyekért felelős biztosa, ismerték el, hogy a róluk szóló "híresztelések" igazak. Az amerikai és európai hírességek is szép számmal vállalták fel másságukat az utóbbi időszakban: Sir Ian Murray McKellen (brit színész), Christopher Makos (amerikai fotós), Elton John (angol énekes), Georg Michael (angol énekes), Ricky Martin (amerikai énekes), stb.
De hol vagyunk mi ebben a felsorolásban? Ungár Klára, SZDSZ-es politikus, egy néhány évvel ezelőtti cikk után, 2005-ben nagyobb nyilvánosság előtt is felvállalta leszbikusságát, Steiner Kristóf híres tévés személyiség szintén így tett. Mindezek ellenére mi még nagyon messze állunk Nyugat-Európától és Amerikától. A mostani közhangulatot és törvényhozást tekintetbe véve pedig egyre messzebb kerülünk.
Az Európai Parlament Külügyi Bizottsága 2002 júniusában közzétett, 72. számú ajánlásában ismételten felhívta a magyar kormány figyelmét arra, hogy törölje el a büntető törvénykönyv azon rendelkezéseit – elsősorban a 199 paragrafust –, melyek diszkriminálják a homoszexuális férfiakat és a leszbikus nőket. 2002.szeptember.3.-án az Alkotmánybíróság határozatában alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 199. és 200. paragrafusát.
Előrelépés mégsem történt, sőt, mintha hátrafele haladnánk a téma megértésével és elfogadásával kapcsolatban. Az utóbbi időszak meleg felvonulásain történt atrocitások és az új alaptörvény értelmében, sajnos, igazi változásokra a közeljövőben nem is lehet számítani.
Pozitívum, hogy az a nyugati társadalom fejlettebbik része, amibe mi is szeretnénk tartozni, már viszonylagosan jól fogadja el a másság ezen formáját. Persze nem kell illúzióba ringatni magunkat, hisz a megoldás még náluk is nagyon messze van, de sok országban már engedélyezett a melegek házassága, és ugyanazok a jogok illetik meg őket, mint heteroszexuális embertársaikat. Az, hogy az emberekben él valamifajta előítélet, talán nem is baj, de megkell érteni, hogy az „élni és élni hagyni” az egyetlen elfogadható politika ebben az esetben. Teljesen érthető, ha valakit taszít ez a fajta másság, de a melegeknek ugyanolyan joga van ahhoz, hogy boldogan és békében éljenek, mint azoknak, akik nem a saját nemükhöz vonzódnak.

Irodalomjegyzék:

•    Háttértársaság a melegek: www.hatter.hu/hirszolgalat/tuntetes-lesz-pesten-az-uj-alkotmany-melegellenes-passzusai-miatt
•    Csányi Vilmos (1999) Az emberi természet. Humánetológia. Budapest: Vince Kiadó.
•    Takács Judit: Homoszexualitás és társadalom : ÚJ MANDÁTUM 2004
•    wapedia.mobi/hu/Special:Search?search=homoszexualit%C3%A1s&skl=Menj&searchtype=
•    www.origo.hu/tudomany/20080619-a-ferfi-homoszexualitast-okozo-genetikai-elteres-fokozza-a-noi-termekenyseget.html A férfi homoszexualitást okozó genetikai eltérés fokozza a női termékenységet
•    A nagy számú fiú testvér befolyásolja a homoszexualitást? stop.hu/articles/article.php?id=75498
•    Csepeli Gy.: „… és nem is kell hozzá zsidó.” Kozmosz Könyvek, 1990.
•    National Geogrphic  www.geographic.hu/Termeszet/2010/07/Homoszexualitas_az_allatvilagban_jar_e_elonnyel
•    Dr. Urbán Róbert pszichológus: Magyar Narancs, 2001. augusztus 23
•    Günter Grau: Homoszexualitás a Harmadik Birodalomban. A diszkrimináció és az üldözés dokumentumai (Osiris, 2001)
•    Takács Judit: Homoszexualitás és társadalom : ÚJ MANDÁTUM 2004
•    A szex. Szociológia és társadalomtörténet: Új Mandátum (1996) szerk: Tóth László
•    Síklaki István: Előítélet és tolerancia: Akadémia kiadó Martonvásár 2010
•    Jean Boisson: A rózsaszín háromszög (Európa, 1991)
•    Allport, G.W.: Az előítélet. Bp. Osiris K. 1999
•    www.melegvagyok.hu